Ugrás a tartalomra

.

Miért vagyunk a világon?

Miért van, hogy bevonz minket egy könyv? Nem tudjuk letenni, éjt nappallá téve olvassuk, gyűrjük, mantrázzuk, mintha ez lenne a Bibliánk, álmunk, mindennapi imádságunk? Pedig apró betűkkel van szedve, az öregedő szemet erősen fárasztja, ráadásul kétféle betűtípussal, egyik nehezebben olvasható, mint a másik. És mégiscsak ezt faljuk, nyomjuk egyre, nem akarunk már sem beszélni, sem dolgozni, akár ifjúkorunkban, amikor elkaptak a nagy klasszikusok, és vetetlen ágyakba hevertünk, s ha már nem bírtuk az olvasást, mosdatlanul szaladgáltunk az őszi mezőkön. Mert még a mosakodásra is sajnáltuk az időt, amit elvesz az olvasástól. Szóval: miért? Talán mert annyira magyar? Mert itt játszódik, az ismerős honi tájakon, Szeged környékén, Makótól Szabadszállásig? Vagy azért, mert égető globális problémákkal foglalkozik? Kiüresedéssel, individualizációval, a nyugati ember magányosságával? Aki már a karosszékből sem akar felállni, de nem is kell, hiszen távirányítóval már nem csupán a tévét, hanem lassan az egész okosházat is működtetni tudja. Közel az a pont, amit az osztrák sci-fi író, Herbert W. Franke vázolt 1961-ben (!) megjelent könyvében, Az orchideák bolygójában, amikor az emberek már csupán holografikus hasonmásukat küldik el egy távoli bolygó felderítésére, mert már a számítógép mellől, a székből sem tudnak felállni, ott azonban, az idegen planéta mélyén csak lombikokat találnak, ahol az ottani, nálunk jóval „fejlettebb” emberek szervei tápoldatban ücsörögnek. Agyuknak vidám képeket közvetít a központi számítógép, sosem betegszenek meg, s örökké élnek.

Csak mi végre, ez itt a kérdés! „…az a vég! – Csak azt tudnám feledni!” – mondja Ádám a Tragédiában, s az isteni szózat is kevés lenne, ha Éva nem súgná fülébe a varázsszót: „Anyának érzem, óh, Ádám magam.”

A varázsszót a nyugati ember – úgy tűnik – mára elfelejtette. S ha a fenti kérdések nem lennének annyira égetően aktuálisak, ha nem erről beszélne mindenki úton-útfélen, akkor nem is írtam volna ennyire hosszú bevezetőt Bene Zoltán most megjelent regénye elé.

Az Áramszünet egyik síkja 2030-ban, a közeli jövőben kezdődik, egy globális áramtalansággal, amire a „szünet” nem is a legtalálóbb kifejezés, hiszen hosszú évekig, egészen 2040-ig tart majd. Természetesen az emberiség történetében egy évtized csupán egy pillanat lehetne, ha nem függne a mai civilizáció annyira a villamos energiától. Ráadásul Bene könyvében nemcsak a váltóáram forrásai iktatódnak ki, hanem az elemek, akkumulátorok, egyszóval az összes kütyü, amit el tudunk képzelni. Laptopok halnak meg, autók állnak le, elektromos árammal vezérelt gázfűtés, és még ki tudja, mi minden. Hisz ma sokszor észre sem vesszük, hogy áramot használunk, annyira részévé vált mindennapi életünknek.

Képzeljük el: egyszerre nincs áram. A múltban – és nem véletlen a párhuzam, mert a regény másik szintje a múltban, vagyis részben a mi jelenünkben és közelmúltunkban játszódik, a jövőbeli agresszív cselekmények pedig egyfelől a legújabb kori, árammal működő fegyverzetek és védekező rendszerek elromlásával, szétesésével magyarázhatók, másfelől meg persze az ember agresszív természetével –, szóval a múltban mondjuk Nagy Imre be szeretné mondani, hogy a kormány a helyén van, de nem működik a rádió. Hangosbeszélő sem szólal meg, hangszóró, semmi. Igaz, az oroszok sem tudnak bejönni, mert az akkumulátor bedöglött, a tank többi elektromos berendezéséről nem is beszélve.

Így 2030-ban is mindenki tanácstalan. „A városra [Szeged] csönd borult. Ellentétben az életem során végignézett több tucatnyi katasztrófafilmmel, a valóságban nem tört ki azonnal a pánik. Villany nem volt, de mindenki bízott a civilizációban.” Két-három nap elteltével „…estefelé már fosztogattak.” Az évszázadok óta megszokott rend pillanatok alatt felbomlik, a főhős egyik szomszédja megveri a másikat. Hamarosan halottak hevernek az utcákon, a nőket megerőszakolják, s feltűnnek az első fegyveres csoportok. El kell menekülni Szegedről. A főszereplő, aki egyes szám első személyben, afféle újkori Robinson Crusoe-ként írja le a történteket egy könyvesbolt résztulajdonosa, már nem fiatal ember. Aki ismeri és szereti Bene Zoltánt, tudja, hogy a tehetséges és rendkívül termékeny író 1973-ban született, így könnyen kiszámolhatja, hogy a szerző főszereplőjének megformálásában egy nemzedéktársát képzelte a nem túl távoli jövőbe; az ötvennyolcadik évét taposó patrióta antikvárius Czeredi Hunor Gábor személyébe, ezért az ő karaktere óhatatlanul magában hordja alkotója személyiségét is.

A regény nem csupán swifti utópia, hanem egyfajta énregény is. Különösen úgy, hogy a 2040-ben íródott prológusból kiderül: sok hajdani blogbejegyzést, naplójegyzetet sikerült később „feltámasztani”, megmenteni az enyészettől, s ezek a szintén egyes szám első személyű részletek az általunk jól ismert jelen társadalmának felbomló és széteső részeit mutatják be eleven képekkel.

Bene nem kíméli saját kortársait, s széles palettán mutatja be világunk romlását. Így filozófiai regény is az Áramszünet, jól megragadva a baj gyökerét, a nyugati ember vallástalanságát. Nem tör pálcát a muszlimok felett, helyesen érzékelve a hit adta előnyüket velünk szemben. A talán legérdekesebb részben, a könyvnek szinte pontosan a közepén, az úgynevezett „Vitafórum”-jelenetben fejtheti ki Hunor nézeteit az elveszített (megrontott) civilizációnkról, arról az alkonyról, amiről már Spengler is írt, s amiről egyre reméljük, hogy soha nem fog eljönni. Pedig az alkony már itt van a nyakunkon, s ahogy Hunor mondja, „…ha nincs Áramszünet, akkor is vége lett volna, efelől nincs kétségem.” „Az ember alapvetően agresszív lény”, mondja még, s meg lehet egyezni a társadalmi jogokban és kötelezettségekben, de ha nincs ott az isteni erő, az origó, akkor óhatatlanul elindul a bomlás, feltartóztathatatlan a szétesés. A pénz és a hatalom megszállottjai valóságshow-kon és más népbutító eszközökön keresztül serkentik fogyasztásra és mind értéktelenebb szórakozásra az embereket, míg ők maguk is bele nem kerülnek az orchideák illuzórikus világába, és el nem söpri őket egy fiatal, még erős kultúra, amit a civilizáltak barbárnak neveznek, hogy aztán majd ez a „barbár” világ maga is egy másik – talán még elpuhultabb, talán életképesebb? – civilizációt hozzon létre. A blogbejegyzések – a mi jelenünk, vagyis a regény múltja – is Hunor gondolatmenetét erősítik. Még magunk is emlékszünk arra az esetre, amikor Szilágyi Áron kardvívó londoni győztes asszóját követően a riporternő elsírta magát, s ezen a természetes és megható érzelemkitörésen ugyanazok a rádiósok gúnyolódtak, akik korábban a zenei tehetségkutatók zsűrijének álkönnyein meghatódtak. Az álvilág, Huxley világa nyolcvan százalékban megvalósult, állítja Hunor, Orwellé csak hatvanban, hiszen az angol szerző által ábrázolt kommunizmus majdnem az egész világon megdőlt. És Madáché? Ez még a kérdés. Hiszen a falanszter-jelenet elborzasztó kasztrendszere szintén eszünkbe jut a főhős úgynevezett Új Közösségbe való érkezésekor. Hunor nem egyedül jut el ide, ifjú szerelme, Kíra és annak szülei kísérik a fegyveres csoportok garázdálkodásaitól véráztatta magyar Alföldön keresztül, hogy átmenetileg otthonra leljen egy fura földalatti pincerendszerben. Első pillantásra békés helynek tűnik a „közösség”, és csak az együttélés fárasztó, de szükségszerű velejárójának a munkák elosztása. Vadászni kell, persze, mert nincs élelem, s ha lehet, eldugott helyeken földet művelni. De mivel nincs vallás – Isten szóba sem kerül itt, csupán egyszer, a már említett Vitafórum-jelenetben –, egy idő után az eleinte nyugodt életet kínáló közösség élhetetlen, agresszív hellyé változik. A főszereplők újból bolyongani kényszerülnek…

Nincs feloldás a könyvben, mely esszéregények is kitűnő, Thomas Mann jut az ember eszébe, a Varázshegy és a Doktor Faustus. Az álmok szürrealizmusa ellenére nem avantgárd regény, és sokkal több, mint a francia Houellebecq nemrégiben megjelent, Behódolás című regénye. Tehát nincs feloldás… vagy mégis van? Van valami ebben a keserű utópiában, az igazi szerelmek és barátságok nélküli világban (ez a regény múltja és a mi jelenünk), ami előremutató lehet, és nem is egy dolog. A szerző talán akarata ellenére ír le egy tiszta szerelmet és több (!) önzetlen barátot, s emellett Szegednek, a városnak a szeretetét, ahová élete végén visszatér meghalni. Talán mégis érdemes. Talán az élet célja nemcsak a küzdés maga. Mit is mondott Ábel Tamási Áron halhatatlan regényében? Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.  

 

 


Bene Zoltán: Áramszünet. Kortárs Kiadó, 2018.

 

Bemutató: 2018. november 22. csütörtök, 18.00 óra, Magyar Írószövetség Könyvtára (1062 Budapest, Bajza utca 18.)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.