Ugrás a tartalomra

Ribancok

Akkoriban mindent eladtunk, mindent átcsempésztünk, mindenből pénzt csináltunk. A napszámosmunka épp annyira hétköznapi volt a diplomás tanárok körében, mint egy pohár víz megivása. Az addig biztos megélhetést, a gyárat bezárták. Eluralkodott a káosz, és hatalmasra nőtt a megvehető emberek száma.

Zsuzsival hajnalban indultunk útnak, hogy reggel hétre két falun és egy határátkelőn átérve beálljunk az uborkaszedők közé. A határ mindkét oldalán ottfelejtett, kopott csillagok az épületeken, a letűnt rendszert idézték, rozsdájuknak is megvolt a maguk szomorúsága.  Odafelé magunkra pakoltunk annyi olcsó cigit, amennyit csak tudtunk – ha szerencsénk volt, a vámos nem fordított vissza. Hazafelé pedig lisztet vagy makarónit hoztunk. Ott az kellett, itt ez. Jól ment az üzlet. A cigit még a munkába állás előtt el tudtuk adni, állandó vevőink voltak, tudták, hogy melyik gazdánál napszámoskodunk, adták a rendelést, mi hoztuk az árut. Nem voltunk telhetetlenek. Persze volt, aki fizetett a vámosoknak, és csomagtartószámra hordta át a tiltott árut – mi legfeljebb tíz kartonnal vittünk, néha hússzal. A befolyó összeghez jött a napi tíz óra munka bére, otthon pedig az eladott makaróniból vagy lisztből szintén csurrant-cseppent. Anyánk akkor már betegeskedett, egyre gyakrabban kellett a patikában hagyni a keresetünk. A nővéremmel ketten is alig győztük. Ő élelmesebb volt, mint én, ha pasija akadt, az rögtön meglátszott az ékszerein, a ruháin, de leginkább a viselkedésén. Olyankor dolgozni sem nagyon volt kedve.

Egyik alkalommal valami vezető pozícióban lévő, nős férfit szedett össze egy bárban. Nekem nem tetszett, öreg volt meg kövér is, de nem szóltam bele – már láttam, hogy Zsuzsi új kosztümre „gyűjt”, amit majd nem használ, és végül nekem ad, mondván, hogy megunta. A fickó vacsorázni vitte, s engem is elcipeltek, pedig tíz óra uborkázás után kicsit sem vágytam társaságra, inkább aludtam volna. A vacsora alatt nem rejtegettem a véleményemet, de sem Zsuzsi, sem az új lovag nem sértődött meg, a bajsza alól csak annyit motyogott:

– Te, ez mindig ilyen karót nyelt? Kéne neki egy dákó!

Ezen aztán jót vihorásztak, én meg nem szóltam egy szót sem, csak a lehető legmegvetőbben néztem végig rajtuk.

Egyik reggel a nővérem nagyon lehangolt volt. Faggattam, de nem szólt egy szót sem.  Ebéd után végül kibuggyant belőle, hogy ez az új pasi más. Ez nem vesz neki semmit. Bár a számlákat bőszen fizeti, de sem ékszer, sem ruha, még egy nyamvadt ötezrest sem dug a mellei közé.

– Mi vagy te, ribanc? Miért dugna pénzt a melleidhez, nem szégyellsz ilyet mondani?  – támadtam le.

– Téged sem ujjal csináltak! – vágott vissza, majd beállt az uborkasorba, és estig hozzám sem szólt. Később meg úgy tett, mintha semmi nem történt volna.

Másnap reggel, furcsa módon, a határ túloldalán egy autó várt minket. A nővérem berántott a hátsó ülésre, és csöndre intett, mondván, hogy mindent megtudok idejében. Valami puccos étteremnél állt meg az autó, Zsuzsi lovagja ott várt minket egy másik, még idősebb, még kövérebb kopasz pasival. Azt hittem, össze akar hozni engem azzal a rútsággal, de nem erről volt szó. A két férfi üzletet ajánlott. Azt mondták, hogy segíteni akarnak rajtunk, tudják, hogy fiatal lány létünkre mennyit dolgozunk, és hogy jobb életünk lehet. Azt hittem, hogy munkát ajánlanak, de messze nem erről volt szó.

– Lányok kellenek – mondta egykedvűen a Rezső nevű idegen. Zsuzsi nyerített egyet, majd elkomolyodott, mikor rájött, hogy ez nem vicc. Én sarkon fordultam és elindultam a főút felé, gondoltam, majd valaki fölvesz és hazavisz. Dolgozni késve már nem mehetek, ugrott a napszám.

– Ötvenezer! – kiáltott utánam Rezső.

– Micsoda? – kérdeztem.

– Csajonként egy ötvenes. Nem jó? Nektek semmit nem kell csinálni azon kívül, hogy leszállítjátok az árut, mint eddig a cigit.

Így mondta: az árut.

– Te idióta! Emberekről beszélsz! Gondolkozol? – fakadtam ki, bár végig sem gondoltam, hogy mennyi idő alatt keresek meg ötvenezret. Zsuzsi félrehívott. Addig beszélt, míg végül már a markomban éreztem a hatalmas összeget. Arra gondoltam, hogy akár mosógépet is vehetnék vagy porszívót, és akkor nem kellene kézzel mosnom a munkásruhákat meg söprögetnem a lakást. Beadtam a derekam. Nem tudtam, hogy fogunk hozzálátni a lányok felkutatásához, de a nővéremnek erre is kész terve volt.

Azon a héten nem dolgoztunk. Nem vittünk cigit, és nem hoztunk sem makarónit, sem lisztet. Végig sem gondoltuk, hogy később majd vissza kell térnünk ezekhez a dolgokhoz, hiszen a kemény ötvenezrek is elkopnak majd. Délután Zsuzsival kimentünk arra a környékre, ahol a nagylelkű lányok vidáman árulták olcsó bájaikat. Senkit nem ismertünk, a nagyszájú nővérkém is megszeppent kicsit. A téren vörösre festett, kopott padok árválkodtak, éjjelente fekhelyül szolgálva néhány keserű lelkű részegesnek. Ottfelejtett ócska kabátok, fél pár cipő és molyrágta pléd tanúskodott az éjjeli padlakókról. Ezen a környéken normális ember csak akkor jár, ha elkerülhetetlen. A kukák körül fecskendők, használt óvszerek jelezték, hogy ez az út nem az emelkedett hangulatú környékre vezet. Sétálgattunk, nézegettük a lányokat, míg az egyik odajött hozzánk, és megkérdezte, hogy mit akarunk ott. Azt hitte, az ősi mesterség palántái vagyunk, és szeretett volna minket a szárnyai alá venni. Nagyon meglepődött, mikor elmondtuk neki, hogy mi munkát ajánlunk, nem pedig keresünk. Végigmért minket, majd a következő nap délutánjára találkozót ajánlott. Azt mondta, hogy szól a többi lánynak, csak bízzuk rá.

Így is lett. Ócska lakás volt a találkahely. A szoba-konyhát hamarosan megtöltötték a lányok. Húsztól ötvenévesig, a szendétől a kihasználtig mindenféle volt közöttük. Méregettek minket, de nem szóltak hozzánk. A nővérem a saját ruháját adta aznap rám, frizurát készített nekem és kicsit kisminkelt, hogy ne nézzek ki olyan bambán, ahogy ő mondta. Tény, hogy sosem voltam túl nőies, de tiszta ruhában és rendezetten jártam. Mindenesetre senki nem hitte volna el rólam, hogy mire vállalkoztam. A cigicsempészet sem volt túl becsületes dolog, de azt ellensúlyoztam az uborkaszedéssel vagy a kapálással, de ezt a ribis dolgot nem tudtam, hogyan fogom rendezni magammal.

Megérkezett az összekötő, olyan vezérféle volt a lányok között. Átlagosnak tűnt első látásra, harmincas, enyhén sminkelt, szolidan öltözött nő volt. Bár amikor kicsit közelebbről megnéztem, meglepődtem, hogy milyen piszkos a lába az agyonhasznált szandálban. Némelyikük vakarta a fejét, tetves volt. Az egyik lány pedig rühes – őt rögtön elküldtük. Megkezdődött a válogatás. Én, a bamba és Zsuzsi, a talpraesett, bírálóbizottságként ültünk a kanapén. Arra gondoltam, hogy hányan hempereghettek már rajta, s még szerencse, hogy nadrágban vagyok, és nem érintkezik a szutykos kárpittal a bőröm. Felsorakoztak, pózoltak, tánclépésekkel mutatták bájaikat. Az egyik seprűnyéllel a kezében jött be a konyhából, majd mindenféle erotikusnak vélt mozdulatot tett.

Tíz lány maradt a nagyjából harmincból. Ezeket találtuk, vagyis inkább Zsuzsi találta alkalmasnak. Telefonálgatott, úgy tett, mintha igazi üzletasszony volna. Hulla fáradtan értünk haza, fárasztóbb volt ez tizenkét óra kapálásnál. Éjjel csak forgolódtam – Zsuzsi meg aludt, mint a bunda. Azon gondolkodtam, hogy kik lehetnek ezek a lányok, miért vállaltak ilyen életet, no meg azon, hogy vajon hová visszük őket, és ott mi vár rájuk.  Hajnal lett, mire elszenderültem. Zsuzsi sipákolva ébresztett, kipihent volt, és szinte repesett az örömtől. Anyánk furcsállotta is, hogy már a reggeli kávéja elfogyasztása előtt mosolyog és szokatlanul kedves. Újra kifestett, és puccos ruhába bújtatott. Dél körül a lakásba mentünk. A tíz „nyertes” lány már várt ránk, mindegyikük lenge munkaruhában. Megállás nélkül beszéltek, tervezték a jövőjüket, álmodoztak a maguk módján, hogy majd valami gazdag úr beléjük szeret, és nem kell többet az útszélen árulniuk a szerelmet.

– Lányok! Fürdeni kell! Mindőtöknek! – parancsolt rájuk nővérem.

– Jó, de hol? Itt nincs víz, ez nem füröcskélésre való lakás – jött a válasz.

– Most hol a fenében mosdatjuk meg őket? – Zsuzsi tőlem várta a megoldást.

A közelben ismertem egy egyedül élő, idős nénit, átsiettem hozzá, mondtam neki, hogy néhány órára kibérelném a fürdőszobáját, csak azt kérem, hogy ne jöjjön ki, míg ott vagyunk, és ne kérdezzen. A néni fogott egy bilit, a szobájába vitte, bekapcsolta a tévét, fölhangosította, és csak annyit kérdezett, hogy jó lesz-e így. Pénzt adtam neki, és bólintottam. A csaptelep rozsdás volt, a csempe penészes, de nem érdekelt, csak a cél. A tíz hölgyike bevonult fürdeni, ketten zuhanyoztattuk, mostuk őket. A kosz és a festék eltűnése némelyiküket egészen helyrehozta, látványosan kifehéredtek az olcsó szappan nyomán. A lábaikat nem volt elég megmosni: lavórba forró vizet engedtünk, abba mosóport tettünk, ebben kellett áztatniuk. Hallgattak ránk, hozzá voltak szoktatva a parancsolgatáshoz. Már én is kezdtem belemelegedni a dologba. Nem is gondoltam arra, hogy mivel foglalkozunk. Mint kiderült, a legtöbbjüknek még egy mosdótálja sincs, akkor fürdenek, amikor egy nagylelkűbb kuncsaft lakásra viszi őket, mert éppen nem az autó hátsó ülésén kívánja rendezni esedékes kielégülését.

Fürdés után Zsuzsi régi cuccaiba öltöztettük őket: szinte mind azonos méretűek, alacsonyak, vékonyak voltak. Visszamentünk a lakásra, kifestettük a körmüket, próbáltunk kihozni valami nőiességet belőlük, ami javarészt sikerült is. Az este ott ért minket, a tíz lánnyal szinte összebarátkozva. Az egyikre, Beára jól emlékszem. Ő anya volt. Gyermekeit rég elvette tőle a hatóság. Nem is akarta visszaszerezni a lurkókat, mondván: jobb nekik így. Ő volt a legcsendesebb, legzárkózottabb az összes lány közül.

Éjjel a határhoz mentünk. Sietni kellett. A vámosok le voltak fizetve. A lányoknál nem voltak iratok, sem útlevél, sem más. A határ másik oldaláig szinte futottunk. Sem jobbra, sem balra nem néztünk, ahogy Rezső kérte. Mindenki megvolt, sikeresen teljesítettük a feladatot. Az átadás gyorsan ment egy útszéli kocsmában, az anyagiakat Zsuzsi rendezte, én be sem mentem. Csöndesen ballagtunk vissza a határhoz, otthon ágyba dőltem. Nem gondoltam már semmire, a pénz sem érdekelt, sem a mosógép, sem a porszívó, csak aludni akartam, napokig aludni.

De reggel Zsuzsi ordítozására ébredtem.

– Átrázott! Ez a szemét átvert!— kiabálta.

Azt sem tudtam, hol vagyok, nem értettem semmit.

– Ez a féreg nem ötszázezret adott, csak hármat! Megkeserüli! Mit képzel, hogy gondolja? Rezső műve biztosan, Árpi nem tenne ilyet!

Nekem csak akkor jutott el az agyamig, hogy a legújabb lovag neve Árpi – úgysem tudtam már számon tartani őket. Hát átvert minket Rezső vagy Árpi, fene tudja, hogy melyik volt. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez a mindenben okos nővérem nem számolja meg a pénzt. Mondtam neki, hogy vigasztalásul legyen az övé kétszázezer, nekem elég egy százas, csak porszívót meg tárcsás mosógépet akarok, semmi mást. Beleegyezett. Többé nem beszéltünk a kalandról.

Két év múlva házunk előtt drága autó állt meg. Csinos, jól öltözött fiatal nő szállt ki a volán mögül. Azt hittem, nem hozzánk jöttek, ám a nevemen szólított, és Zsuzsi felől is érdeklődött, bekiabálva a kerítésen. Kimentem hozzá – s leesett az állam. Bea volt, a ribanc, akinek a gyermekei állami gondozásban voltak. Tátott szájjal figyeltem, nem hittem a szememnek. Mondta, hogy gazdag férfi vette feleségül, külföldön élnek, utazgatnak, most a gyerekeit akarja visszakapni. Szót sem ejtett a múltról. Szerettem volna, ha marad, kávéra invitáltam, de nem fogadta el. Mondtam, hogy maradhat éjszakára is, ha akar. De ő csak a zsebembe csúsztatott egy borítékot, beült az autóba, és mindössze annyit mondott, hogy nem marad olyan helyen, ahol rendes fürdőszoba sincs.

A borítékban kétszázezer lapult.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.