Gogolt túszul ejtik, de nem bánja

Kritika, KritX

Milyen lenne a szerelemtemplom, melyet John Lennon tiszteletére állítana egy fanatikus rajongó? Legyen kilencven méter magas, az emeletek közt pedig járjon egy sárga tengeralattjáró alakú lift. Aztán évente egyszer, Lennon halálának évfordulóján az egész szent építményt helikopterek emeljék a magasba egy kicsit. Az épület előtt színkristály Lennon-szobor strázsáljon, belsejében három eleven medveboccsal, hogy a téma még közelebb húzódjon az észt nép szívéhez. – Rimóczi László kritikája Paavo Matsin Gogoldiszkójáról.

Peches az a zsebmetsző, akinek a többi tolvaj már semmit sem hagy a villamoson utazó zsebekben, de talán még pechesebb az az antikvárius, aki eladatlan könyvek közt penészedik meg. A sikeres tolvajt a börtön fenyegeti, a sikertelen antikváriust pedig az elporosodás – senki ne kérdezze, melyik a rosszabb. Az íratlan sittestörvény szerint az, aki mindenről csak annyit tud, amennyi az élethez szükséges, bölcsebb, mint bármelyik akadémikus, kinek tudásán életveszélyes hézagok tátonghatnak.

Paavo Matsin Gogoldiszkó című regénye napjainkban játszódik, de egy alternatív valóságban, ahol a cári Oroszország nemrég győzelmet aratott a NATO fölött, visszafoglalta a balti államokat, az észtek többségét pedig deportálta egy rejtélyes metróállomásra, ahonnan nincs visszatérés. Az új hatalom hadizsákmány-villamossínt telepít a dimbes-dombos hajdani észt kisvárosba, Viljandiba, ahol a villamosközlekedéssel párhuzamosan megindul a birodalmi népvándorlás is. 
Mindez itt történik, itt illatozik ebben a regényben, itt feszegeti a dekadencia rácsait, majd lassan el is szabadulnak a látomások a kedélyes kisváros utcáin. Velejéig modernista könyv, mozaikszerűen aprólékos és sokszínű, bolondosan zavaros, mégis van benne rendszer.

Az Antikvárium nevű antikváriumban elenyésző a forgalom, a kassza kong az ürességtől, senkit sem érdekelnek már a könyvek, lassan a kályhába lehet hajigálni tűzifa gyanánt, ha egyéb funkciója már nincs, fűtőértéke mindenképp van. Dicstelen vég, mintha a kultúra csak egy vékonyka réteg lenne az élet iszonyatán. Pedig az antikvárium sűrűn látogatott, de csak a szobafilozófusok, semmint a potenciális vásárlók részéről; ide jár a környék lecsúszott értelmisége szellemileg regenerálódni. Az egyik ilyen összeröffenésen a szerelem filozófiai vetületét fejtegetik pár találó nekifutásban:Mert nem a szaporodás a fontos, se nem a kielégülés, hanem a nemek metafizikai egyesülése, a magasabb szintű teljességre való törekvés! – Loenhard aggódva sandított a vécéajtó felé, ami mögül különös hangok hallatszottak. – De hogy ezt a nagyszabású feladatot teljesíthesse, a férfinak még férfiasabbá, a nőnek még nőiesebbé kell válnia, végül androgünként kell egyesülniük.” – A felszólaló arra is kitér, hogy a társadalom minden zavara esztelen nemi szenvedélyeket hoz magával, szexjárványt, ginekokráciát, az állandó izgalom, a pszichikai idegesség pedig katalizátorként működik, és az emberek képtelenek szentebb szintekre emelkedni. A sötét időszak egyik ismertetőjegye, hogy a férfiak behódolnak a nőknek, és a gyönyör rabszolgáivá válnak, lázadnak saját szellemük, az istenség és minden magasabb rendű dolog ellen. Így megy ez, miközben analitikus motoszkálás zaja veri fel az eladatlan könyvek poros csendjét. Valaminek történnie kell. És történik is. A közeli, Regény nevű művészlokálban zajlik az élet. A Regény tisztességes hely, nem úgy, mint a Szivárvány, ahol ravaszul vörös asztalterítőket használnak, hogy a késő éjszakai „orrbavert-bokszoló-vérfürdő” ne legyen feltűnő. Itt veszik észre a feltámadt írógéniuszt, Gogolt, akit nem is hagynak sokáig békésen falatozni:
Gogol úr, elmondhatjuk, hogy uraságoddal valami hatalmas félreértés történt? Nemrég láttam valami orosz csatornán egy érdekes dokumentumfilmet uraságodról és a sírjáról. Amikor a csekisták kiásták, nem volt ott uraságod feje!” Majd szó szót követ, és az írómogult hamar be is zárják a vécébe. Felváltva őrzik, míg azon tanakodnak, mihez kezdjenek vele. Közben persze etetgetik és sétáltatják, meg szorgosan lejegyzetelik ebéd közben előadott eszmefuttatásait.
Mindez csak még jobban összekovácsolja a baráti társaságot, a zsebtolvajt, a város vezérbitliszét, az antikváriust, a seftest, a sittest meg a haknivirtuózt. Persze az őrködés nem telik zavartalanul, ha mással nem veszélyeztetik a világot, saját gondolatokkal mindenképp: a bitliszfanatikus például szerelemtemplomot szeretne felállítani John Lennon tiszteletére, mely épületről számos makettet is készített már. Tervei szerint kilencven méter magas lenne, az emeletek közt pedig sárga tengeralattjáró alakú lift közlekedne, és évente egyszer, Lennon halálának évfordulóján az egész szent építményt helikopterek emelnék a magasba egy kicsit. Az épület előtt színkristály Lennon-szobor állna, melynek belsejében három eleven medvebocs játszadozna, hogy a téma még közelebb húzódjon az észt nép szívéhez.

Paavo Matsin műveiben a történelem, a fikció, a fantasztikum, az alkímia és az ezotéria ironikus, abszurd humorral keveredik – ez az abszurd azonban a hagyományos angol helyett észt stílusú. Sűrű prózanyelvében különböző jelentésrétegek és utalások épülnek egymásra, mindez együtt szórakoztató játék az idővel és térrel. A Gogoldiszkó képzeletbeli, mégis kísértetiesen valóságosnak tűnő jövőképében bármi megtörténhet – egyszerre disztópia, groteszk allegória és ennek paródiája. Kalandos, fordulatos, vagány és cselekménygazdag mű, eleven jellemábrázolásokkal, romantikus, félszeg figurákkal, képzeletdús formavilággal, melyben bátran bomlásnak indulhat a józan ész. Egy olyan világot fest elénk, ahol néha még a legedzettebb zsebtolvajoknak is elegük lesz a létezésből: „A szabadság nem volt már szabadság, itt valami ördög-tudja-miféle-határtalan-játék folyik, és valami érthetetlen erő tombol, ez a kurva gogoli átok. Rendes börtönbe, persze, nem akart önkéntesként bevonulni, de most nagyon gyorsan szüksége volt egy bizonyos rendszerre, hogy helyrejöjjön, úgyhogy a bolondokháza jó megoldásnak tűnt.”

Természetesen a katarzis sem marad el: az utazás egy féktelen, elsöprő és szürreális bulival zárul, dinamikus, lehengerlő képekkel tűzdelve. A nyelvi lelemény olajozottan mozgó ízületei végig kitartanak. A szerző szerencsére ritkán használja az észt irodalomra jellemző kesergő, nacionalista tónust és az entropikus melankólia enzimeit. Ezeken az oldalakon keresés és rátalálás zajlik, a mesterség nyakon ragadásának bátorságával.

Rimóczi László

Paavo Matsin: Gogoldiszkó. Gondolat, 2018.

Kommentek elrejtése, megjelenítése