Ugrás a tartalomra

Lomtalanítók és lomtalanítottak – Y-generációs fejlődéstörténet

Rojik Tamás új kisregényéből az Irodalmi Jelenben is olvashattunk már elbeszéléseket. A szerző ezeket az életképeket formálta kisregénnyé, melynek lapjairól a huszonévesek boldogulásért vívott, korántsem kilátástalannak ábrázolt küzdelmei köszönnek vissza. – Muth Ágota kritikája.

Rojik Tamás A csillagos égig című kötete egyszerre olvasható generációs és fejlődésregényként. A történet napjainkban játszódik: a kötet elején rögtön egy apró társadalmi körképet kapunk a lomtalanítók és „lomtalanítottak” életéről. Gábor és Bazsi bácsi segítségével bepillanthatunk különböző lakásokba, láthatjuk az ott élők vagy elhaltak bútorait, kisebb-nagyobb tárgyait, emlékeit, beleszagolhatunk idegen otthonok levegőjébe. Bazsi bácsi egy lomtalanító vállalkozást  működtet unokaöccsével, a huszonöt éves Gáborral; a könyves cigányokkal és az asztalossal kötött üzletek hozzák a hasznot. Mintha Adalbert Stifter Ócskapiac című jelenete elevenedne meg a bécsi életképekből Budapesten, majd kétszáz évvel később; folyik az alkudozás, persze itt is a felvásárló nyer az üzleten. Kipakolunk, eladunk, megisszuk a vörösbort, ultizunk a haverokkal – ebből áll a negyvenes évei közepén járó Balázs, azaz Bazsi bácsi nem túl változatos élete.

A főhős azonban nem ő, hanem Gábor, aki így jellemzi saját magát: „Gábor vagyok, 25 éves, nem tudom, mit akarok, nem láttam eleget a világból, nem fejeztem be az egyetemet, nincs saját lakásom, nem értek igazán semmihez, nem vagyok őszinte.” A fiú hat éve került vidékről a fővárosba, a nagybátyjánál lakik. Számára a lomtalanítás nemcsak munka, hanem felfedezés és anyaggyűjtés is az íráshoz. Beszélget a költözőkkel, az elhaltak rokonaival, majd az így összecsipegetett tényeket kiszínezi, történeteket sző köréjük, megpróbálja elképzelni a már halott emberek korábbi életét: a mindent gyűjtögető idős úrét, aki precízen felcímkézett dobozokban tartotta a bélyegeket, érméket, egyebeket (Gyűjtés); a Lombiknak csúfolt, rettegett kémiatanárét, aki fura ételeket kotyvasztott otthon, végül egy kifőzdében kötött ki, és „lakása édes-savanyú szószban úszott” (Édes-savanyú). 

Gábor nem tartja magát írónak, csak játszik a látottakkal, először saját szórakoztatására, majd felteszi blogjára, és várja a reakciókat. E blognak köszönheti „Zongorista Dórát”, aki a zongorázás mellett virágboltot vezet, és zenét komponál Gábor írásaira; vele egy finoman rajzolt szerelmi szál is kibontakozik a történetben. Dóra kérdésére, hogy miért pont azokról az emberekről ír, Gábor ezt válaszolja: „Pár napja még egy lomtalanító, költöztető vállalkozásban dolgoztam, ott találkoztam ezekkel a történetekkel. […] Nem ismertem őket, csak a lakásukat, a házukat, a tárgyaikat, néhány gondolatot az utódoktól. Valahogy kiegészültek belőlem másokkal, és az így létrejött karakterek szöveggé kényszerítették magukat. Ezt így még sosem fogalmaztam meg. Nagyon keveset gondolkodtam erről az egészről. Inkább megtörténik.

A két fiatal életébe egyre jobban beépül közös hobbijuk. Dóra korábban rajzolt, portrékat készített a családtagokról, ismerősökről, de később a zenében talál örömöt. Annyira megragadják képzeletét Gábor írásainak hősei, hogy egy-egy „zenei portrévá” formálja őket, melyekből Gábor zenész barátja videókat készít, és felteszi a netre. A kis darabok rövidesen népszerűvé válnak. Gábornak részben ennek is köszönhetően sikerül irodai – ahogy ő nevezi: „inges munkát” – kapnia, már csak néha segít Bazsi bácsinak, és albérletbe költözik.

A 124 oldalas kisregény 16 cím nélküli, számozott fejezetből áll, melyek szinte lépcsőfokonként kísérik Gábor életútját a huszonötödik évében. A főhős maga meséli el életének ezt a kiemelten fontos szakaszát. A történet végig a valóság talaján marad, leszámítva Gábor fiktív elbeszéléseit. Ezek a belső zsánerképek a lomtalanított lakások hőseiről önálló novellákként is megállják a helyüket, és a végig realista ábrázolás mellett finoman ironikus hangvételt csempésznek a szövegbe, itt-ott megszakítják a lineáris elbeszélés folyamatát. Gábor és Dóra emlékei, amikor egymásnak mesélnek gyerekkorukról és szüleikről, rövid epizódokként illeszkednek a regénybe. A nyugodt mederben haladó történetet csak egy zavaró és egy tragikus esemény bontja meg: Dóra külföldön élő anyjának villámlátogatása és Bazsi bácsi váratlan betegsége, de az elbeszélés mindkét alkalommal visszazökken korábbi kiegyenlített tempójába.

Rojik Tamás miliőábrázolása is említést érdemel, egyedi módon varázsolja elénk a lomtalanításra váró lakásokat. Amint belép, elsőként a szagok tűnnek fel neki: „dohos”, „édes-savanyú”, „finom ételek illatát árasztó”. Bazsi bácsi lakásában minden bútornak története van, azt is tudja, hogy kitől származnak: „Kanapé, kissé dohányszagú: Kovács Alajos nyugalmazott törzsőrmester, elhunyt 72 évesen, tüdőrák.” „Nyolcszemélyes tölgyfaasztal, hozzátartozó székekkel: Irén néni, elhunyt 87 évesen, végelgyengülés” – és folytathatnánk.

A történet íve fél évet ölel át: nyáron indul, és tél közeledtével ér véget. Közben egy fiú felnőtt férfivá érik, rátalál a párjára, majd elveszíti nagybátyját. Két, párhuzamosan futó vonulatot figyelhetünk meg a regényben: a fiatalok fokozatosan kibontakozó szerelmét, egyre szebbé és értelmesebbé váló életét, mellette a nagybácsi önpusztító sodródását a halál felé, akit Gábor már nem tud megmenteni. A többi szereplő élete a megszokott mederben csordogál, a révbe ért barátok és a megállapodott szülők nem változnak. A regény egyszerű és megható happy enddel zárul, de kerüli a túlzón giccses fordulatot. A szerző remek érzékkel ragadja meg hőse fejlődésének, öntudatos férfivá érésének pillanatait, fordulópontjait. A rövid fél év a változások, a beavatódás szimbóluma Gábor életében: új munkahelye lesz, megtalálja a párját, de megtapasztalja a halál tragikumát is. A többi szereplőt Gáborhoz való viszonyuk fényében ismerjük meg, és ők is a beavatás fontos „kellékei”: Dénes, a tipikus hivatalnok irodai munkát szerez neki egy mobiltelefon-cégnél, ahol a főnöke, Árpi megtanítja az udvarias alakoskodásra. Dórában igazi társra talál, akire számíthat a bajban is. Gyuri, a bohém zenész segíti és buzdítja őket a közös munkára, népszerűsíti közös szerzeményeiket. A jószívű Bazsi bácsi végül mindenét ráhagyja, s ezzel megoldja életkezdésüket. Persze vannak gátló tényezők és ellenszenves figurák is, mint Dóra rideg és számító anyja, a nagybátyja gáncsoskodó barátnője, vagy az önhitt egyetemi tanár, aki faragatlan módon megsérti Gábort önérzetében, és az abbahagyja miatta a tanulást. Dóra apja és Gábor szülei átlagos szülők, egyetlen vágyuk, hogy a gyerekek boldoguljanak az életben.

A kötet miniatűr körképet ad mai társadalmunkról, szembeállítva a fizikai munka és az „inges” munka egy-egy szeletének jellemzőit. Gábor belekóstol a társadalom két élesen elkülönülő rétegének mindennapjaiba, mindkettő alakítja világszemléletét. Ösztönösen jó érzékkel ismeri fel az értéket, és dobja el magától a talmit. Nem veszi le a lábáról a karrier lehetősége és a pénz. Kezdetben még bizonytalan, keresi az útját, később megpróbálja életét saját maga alakítani. Átlagos fiatalember, bármikor szembejöhetne velünk az utcán, de tehetséget érez magában az íráshoz, és megérzi, hogy mi az, ami nem neki való. Az írás mellett a futás jelenti a kikapcsolódást számára. Nem kesergő típus, amikor fut, megnyugszik, és lerázza a napi bosszúságot.

Rojik Tamás műve generációs és fejlődésregényként is értelmezhető, amennyiben a mai, divatos szóval élve Y-generáció egyik tagja, a huszonöt éves Gábor életének legfontosabb szakaszát ábrázolja: útkeresését, buktatók legyőzését a fizikai munkától az irodai foglalkozáson át a saját vállalkozás megalapításáig. A háttérben a negyvenes Bazsi bácsi az előző generáció képviselőjeként még a megélhetésért hajtó, gürcölő életmód képviselője. Gábor folytonos küzdelme a világgal úgy is értelmezhető, hogy rossz korban született: becsületes lénye nem bírja az alakoskodást, a nyomulást, az áludvariasságot, amit rá akarnak kényszeríteni az irodában. Dórában hasonló társra lel, ő is elutasítja a könnyű sikert, nem megy el anyjával New Yorkba, aki tovább akarja képeztetni zongoratudását és menedzselni későbbi fellépéseit.

Rojik Tamás könyve nem recept a huszonéveseknek, csak egy lehetséges életút és példa felvillantása – szép példa. A regény nyelve egyszerű és természetes, üdvözlendő, hogy a ma oly divatos durva kifejezéseket csak a szereplők nyelvi jellemzésére alkalmazza. A fiatal, jó megfigyelő és jó tollú írónak ez a második megjelent kötete.

                                                                                               

Muth Ágota Gizella

 

Rojik Tamás: A csillagos égig. Napkút, 2017

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.