Ugrás a tartalomra

Kísérlethistória

Kísértethistóriaként határozza meg regényét Szilágyi-Nagy Ildikó, valójában kísértethistória-paródiát ért alatta, de ez is csak részben tűnik megalapozottnak. Talán egy anti-lány- és családregény a Bazsarózsás lampion. Felbukkannak benne horrorisztikus, néhol egyenesen gusztustalan elemek. Mit kezdjünk ezzel az érthetetlennek tűnő mixszel?

Indításként a borítón ijesztőnek szánt jelenet rajzolódik ki: egy lila ruhás nőszemély, valójában már csak csontváz erősen megritkult hajkoronával, egy összevissza festett lakás vaságyán kivehetetlen arcú férfin lovagol. Ugyanitt elfátyolozott nő érkezik nagy, piros, távol-keleti hatású lampionnal a kezében. Ez eddig rendben, mégiscsak kísértethistóriával lenne dolgunk, de csak lassan jutunk el a könyvben az ígért rémtörténetig. Egyedi humorral indul a cselekmény (bár vélhetően egy szűkebb réteg érti csak), amint közvetlenül reflektál napjaink jelentősebb irodalmi folyóiratai közül néhányra, ahogy azok egy heccből megírt pornóregény kiadását visszautasítják: „…Emma műve nem több puszta öncélú pornónál (Jelenkor), meg hogy privát célra rendkívüli módon élvezték, de sajnos, mint önkormányzatilag támogatott lap, tekintettel az egy szem kereszténydemokrata képviselőre, nem jelentethetik meg (Bárka). Meg hogy elektronikus úton nem fogadnak kéziratokat, küldjem el papíron, legyek szíves (Magvető).”

Ezután azonban kezdetét veszi egy furcsa család-lányregény, ahol az elbeszélő elsőként a rémisztő nagyszülői múltat ábrázolja. A „fiatal nagymama” (így később az állandó eposzi jelző) egy vásárlás alkalmával megöli a nagyapával szemező boltoskisasszonyt, méghozzá nem is akárhogyan: baltával háromba vágja. Más, kevésbé véres szerelmi liezonokról is olvashatunk a továbbiakban, kiüresedett, megfáradt párkapcsolatokról és házasságokról, ahol a megcsalás mindennapos eseménynek számít. A fiatal női elbeszélő pedig hiába várja az Igazit, mindig kiderül, hogy a férfiak vagy nem veszik őt komolyan, vagy családjuk van, akikhez visszatérnek. A főszereplő anyja sem sokkal szerencsésebb az élet számos aspektusából, de neki legalább összejön egy valódinak mondható szerelmi kapcsolat. Igaz, az a helyzet áll ott elő, hogy életére tör a gonosz nagyanya (ahogy másokéra is, legtöbb esetben sikerrel), illetve annak szeretője, a kertész (ki más?), aki nála is ezerszer rosszabb, súlyosabb pszichopata.

Mindebből sok jó nem sülhet ki, nem is alakulnak fényesen az események. A sztori csúcspontján hol gyilkosság, hol darabolás, hol megerőszakolás, hol mindennek együttes áldozata lesz egy-egy szerencsétlen női szereplő, akiknek a szenvedését mindig kéjes örömmel nézi végig az elkövető. A regény nagy részében viszont szerencsére nem ez a leghangsúlyosabb, ráadásul a történet kezdetén e borzalmakat a mindenkivel méltánytalanul elbánó élet számlájára írhatjuk, igaz, ökölbe szorított kézzel.

Az elbeszélés kísértethistória-jellege azonban meglepően későn, csak a mű második felében kezd kirajzolódni, ráadásul alig észrevehetően indul. Aztán egyszerre már nem vehető ki tisztán, mikor élő, mikor élőhalott egy-egy szereplő. A szerző olyan sokáig húzta ennek a szálnak a kibontását, hogy nehezen érthető, hogyan is csöppentünk bele ebbe az átmeneti világba. Egyes szereplők csupán kísérteteket látnak, mások egyenesen élőhalottakkal szeretkeznek, megint mások közt brutális verekedés tör ki, és végződik cafatokban lógó, véres húsdarabokkal, kitépett, levágott testrészekkel, ami akárhogyan is, de nem várt fordulat. A történet legvége kifejezetten morbid. Kétségtelen, előtör a fekete humor, amikor például a halálesetek hulláit akarja eltemetni a kertész: „Ahol van hely egynek, ott van kettőnek is…”, a fejezet másik fele viszont egyenesen gyomorforgató. Belekerülünk egy kissé erőltetettnek ható hentelős horrorba, ami elgondolkodtatja az olvasót a regénnyel kapcsolatban, mert valljuk be, a halottgyalázás igencsak túllép a fekete humor kategóriáján.

Pedig a történetmesélő stílusára a „horrorig” egyfajta naiv őszinteség és empátia, illetve önirónia jellemző, ami szimpatikus vonás. A szöveg olvasmányos és igényességre törekvő, a negatívumok ellensúlyozásaként a szörnyű események általában tragikomikus jelleget kapnak, mert az életben is úgy van, hogy a legtragikusabb dolgokon is tudni kell nevetni – állítja a fiatal elbeszélő –, kár, hogy ez a mű végén értelmetlenül eldurvul. De addig legalább elég jó a humora: „Fiatal anyám persze hallani se akart arról, hogy bemenjen a város nőgyógyászati rendelőjébe, így Jolánta végül is egy gyerekorvost szerzett, mert úgy gondolta, tulajdonképpen csak az a különbség, hogy bent van-e a gyerek vagy kint, és mivel tartósabban fog kint tartózkodni, előrelátóbb dolog mindjárt egy gyerekorvost hívni.” Máshol így: „Édesapám maholnap ötven éves, jómagam tizennyolc, de egy mihaszna, naplopó, nyápic és ostoba tökfilkó. Hogyan viseljem majd édesapám gondját? Én nem szeretném ezt a kötelességemet elhanyagolni, de édesapám jobban teszi, ha legalább egy rendes nőt keres mellém, aki majd segít mindebben, okos, kötelességtudó, talpraesett, és gondját viseli mindkettőnknek.”

A vad viszályok vagy a durva történetek között egy-egy finomabb szerelmi szálba is belegabalyodhatunk: „Mindez alatt a fürdőszobában semmi több nem történt, fiatal anyám és Henrik egymás kezét szorongatták a törülközőbe gabalyodva. Henrik megszorította anyám kezét, mire anyám azt suttogta: Meghalok, ha nem látom újra.” Sőt, egy-egy alkalommal még egy kis költőiség is vegyül a szövegbe: „Tibor nagyon szorosan hozzám tud simulni, mégis olyan finoman, mintha azt hinné, porcelánból vagyok, és félne, hogy összetöri a porceláncsontjaimat és a porcelánszerveimet.”

A műfajnak, mint az ajánlásból kiderül, vannak előzményei és képviselői; a szerző az ajánlásában Szanjútei Encsó: Kísértetlámpás című művét jelöli meg ebben a vonatkozásban, de sajnos végül úgy érezhetjük, hogy nem ismertük meg ezt a műfajt. A regény mindenesetre fel tudja kelteni az olvasó figyelmét, és kétségtelen pozitívuma az is, hogy a helyenkénti vaskosság „életszagúságot” kölcsönöz neki, de minden bizonnyal feleennyi epizód is elég lett volna bele. Elgondolkodtató, hogy bár semmiképpen nem genderirodalom, közvetetten mégis felvetődnek benne társadalmi kérdések, mint a nők elleni vagy a családon belüli erőszak.

Mindent egybevetve, egyedi ötlet és kísérlet ez a kortárs magyar irodalomban, de sajnos az olvasó némiképp magára marad az értelmezéssel (és nemcsak a horrorisztikus végkifejlet miatt).

 

Szilágyi-Nagy Ildikó: Bazsarózsás Lampion. Előretolt Helyőrség Íróakadémia – KMTG, 2018.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.