Kalucsni, avagy a diktatúra mintái ma

Helyszíni, Nézőtér

Kortárs drámát vitt nemrég színre a Kolozsvári Állami Magyar Színház, Visky András rendezésében Dragomán György Kalucsnija révén a nyolcvanas évek elevenedtek meg a néző előtt, de a keserű múltidézés valójában a jelenről is szólt.

Kalucsni 

Kalucsni, avagy a diktatúra mintái ma

 

Másfél hete érlelődik bennem a Visky András formabontó rendezésében színre vitt Dragomán-dráma, a Kalucsni, amelynek tematikája, hangulata sok mindenben emlékeztet az író Máglya és Fehér Király című regényére. A jelenetek plasztikusak, a képi világ, a gesztusok, a mozdulatok a retinánkra égnek, továbbélnek bennünk, kérdéseket tesznek fel, vitatkoznak, dilemmákkal szembesítenek – egyszercsak azon kapjuk magunk, megrendezzük a saját Kalucsninkat.

Visky András így foglalja össze a darab problematikáját: „A Kalucsni egy endogám és promiszkuus erdélyi kisvárosi világot tár elénk, amelyben az üldöző és üldözött, a szekus, az értelmiségiek és a minden hájjal megkent munkások élete nem választható el egymástól. Mindenki magyar, félszavakból is értik egymást. Dragomán egy Iphigénia-mítoszba csomagolja a darabot: egy 16 éves lányt lök oda a család a főszekusnak a kivándorló útlevél reményében. Az előadás amolyan bevezetés a nyolcvanas évekbe, egy értelmiségi család életén keresztül…”

A Kolozsvári Állami Magyar Színháztól nem áll távol a formabontó, idegeket borzoló rendezői koncepció, a súlyos téma,  és azt is megszoktuk, hogy az esetek zömében a házi- és vendégrendezők, a társulat előadóművészei minőségi produkciókkal kényeztetik a színházkedvelőket. Ez a Kalucsni esetében sem történt másképp. Remek, összeforrt, jól kidolgozott csapatmunkát láthattunk a színpadon, minden a helyén volt, a díszlettől a jelmezeken és a színészi játékon át a rendezői koncepcióig.

Kortárs drámát nem könnyű színpadra állítani, főként, ha olyan érzékeny témáról van szó, mint a diktatúra, a hatalom és egyén viszonya, a társadalmi berendezkedés, a rendszerváltás előtti fojtó, elidegenítő hangulat. A befogadónak, ha idősebb, nehezére esik visszaemlékeznie, a fiatalabbat pedig nem érdeklik a múlt látszólag már nem aktuális, rá nem vonatkozó jelenségei és történései.

Kalucsni

A néző, amint belép a stúdióteremben berendezett térre, tulajdonképpen a darab történetében találja magát, úgy érzi, mintha egy absztrakt időutazáson venne részt. A falon kétoldalt titkosszolgálati anyagokat láthatunk olyan erdélyi közszereplőkről (Cs. Gyimesi Éva, Gál Ernő, Kántor Lajos, Könczei Ádám, Markó Béla), akiknek kellemetlen tapasztalataik voltak a Securitatéval. Nem véletlen, hogy írással, szerkesztéssel foglalkozó, közismert személyiségek aktáiba leshetünk bele, hiszen a darab főhőse, Gyuri író, szerkesztő, újságíró.

A színpadon egy külvárosi tömbházlakás keresztmetszetét látjuk. Kotyogós kávéfőző a gáztűzhelyen, szódavizes palack a konyhaasztalon, tejüveges fürdőszobai ablak, a Kriterion-sorozatra emlékeztető kötetek a könyvespolcon, lemezjátszó, zongora, régies fotel, ágy a szobában, tárcsás telefon, Kányádi Sándor ifjúkori portréja, Bisztrai Mária, Kós Károly fotója a falon. Értelmiségi család lakását látjuk, az események egy plasztik dobozban történnek, távol és mégis nagyon közel hozzánk. A rendező bizarr játékot űz az érzékeinkkel, hiszen a kávé aromája, a cigaretta illata, a pálinka íze ingerli az ízlelőbimbóinkat, mintha nem a nézőtéren, hanem mi is a lakásban lennénk. Úgy is értelmezhető, hogy a 80-as évek valóságshowját látjuk megelevenedni, a korabeli divat, a zeneszámok, még a széles szájú, literes tejesüveg is a szekrényből, amelyre gyerekkoromból halványan emlékszem, mind ezt erősítik föl. Amikor elveszik az áramot, valószínű, több erdélyi nézőnek összeszorul a gyomra, visszaemlékszik a petróleumlámpa melletti tanulásra, olvasásra. Erről szerencsére csak hírből tudok, de a szüleim olyan sokat meséltek róla, hogy akár az én emlékem is lehetne.

Kalucsni

A színpadi látványért Miklósi Dénest kell dicsérni, aki hiteles, működőképes átmenetet teremtett az élő színház és a múzeum között. A díszlettervező képzőművésznek egyébként ez az első színházi munkája, a kellékek pedig – a tárcsás telefon, a lemezjátszó, a szódásüveg, amelyekkel egy mai tinédzser sosem találkozott – a Minerva Egyesület autentikus tárgyai. Az előadás úgy meséli el a romániai diktatúra legsötétebb éveit a huszonéveseknek és tinédzsereknek, hogy nem akar oktatni, inkább láttatni szeretne. Az érzékeinkre hat, érezzük, hogy mindez nemcsak a nyolcvanas évekről szól, hanem a diktatúra mintáinak, utórezgéseinek 21. századi továbbéléséről is.

A színpadi kezdőjelenetben a 16 éves lányt, Annamarit (Sigmond Rita) látjuk. A jelenet szenzuális, egy tejablakon keresztül figyeljük, amint befejezi a zuhanyzást, majd kirobog, megnézi a nagymamát (Kali Andrea), aki szunyókál, kiveszi a kezéből a cigarettát, titokban elszívja, majd a konyhában kávét főző apját kérdezgeti arról, hogy milyennek látja őt, gyereknek-e, vagy már érett, fiatal nőnek. Az újságíró-szerkesztő-író apa (Dimény Áron) és a lány bensőséges viszonya meghatja a nézőt, az apa folyton azt szeretné elmesélni a lányának, milyen volt, amikor pici gyerek volt. De vissza kell rohannia a szerkesztőségbe, a lányt magára hagyja.

Kalucsni

Annamari lázadó tizenéves, éppen elindulna otthonról, ám csöngetnek.  Fiatal, csinos nő jelenik meg a színen. Krisztina – Albert Csilla remek alakításában – igazi hús-vér bombázó, minden mozdulata tele van szenzualitással, egyetlen szépséghibája, hogy amilyen gyönyörű, éppolyan butuska.  Krisztina színésznő, és Annamari hallott már róla, csodálja, valószínűleg az ő álma is a pódium, ahogy minden tizenéves lányé.

A színpadi cselekmény az orvosfeleség Márta színrelépésével feszültté, szinte kínossá válik. A csalódott, féltékeny és okos asszonyt Kézdi Imola hitelesen alakítja. Dobozokat hozó férfiakkal, Jánoskával és Lajoskával(Orbán Attila, Fogarasi Alpár) érkezik haza, akik segítenek majd a kitelepedésben. A két költöztető ember figurája arra utal, hogy pénzzel, korrupcióval bármit el lehet intézni, ilyen tekintetben a társadalmunk inkább visszafejlődik, mintsem előrehalad. A csinos, fiatal hölgyről gyorsan kiderül, hogy Gyuri szeretője, aki pont olyan kicsapongó, nőimádó, mint megboldogult apja volt.

Kalucsni

A szerető várandós, és nem hajlandó megszakítani a terhességet (ami a  rendszerváltás előtt Romániában bűnténynek számított, sok nő belehalt a tiltott abortuszba vagy fogamzóképességét veszítette el kontár beavatkozások következtében). A szerelmi háromszög végül tragédiába torkoll, hiszen Krisztina a főszekus, Veress elvtárs (Szűcs Ervin) lánya, és felindultságában mindent bevall apjának, hogy bosszút állhasson Gyurin, amiért el akarja hagyni, és gyermeket sem szeretne tőle. A kegyetlen, érzéketlen főszekus úgy bánik a lányával is, mint bármelyik „klienssel”, akit kihallgat. Megalázza, megüti, szembesíti azzal, hogy csak azért színésznő, mert nem akárkinek a lánya.

Elkezdődnek a házkutatások, Balla őrnagy és Bajkó százados (Balla Szabolcs, Buzási András) felforgatják a lakást, a ruhásszekrénytől a könyvespolcokig. Nem az a kérdés, mit keresnek, hanem az, hogy mit találnak – hangzik el a kulcsmondat. Egy teleírt kockás papírcetlire ráfogják, hogy röpcédula, és máris viszik kihallgatásra a kiszemelt rendszerellenes egyént. Gyurit beviszik, a kivándorlásnak annyi, Márta megpróbálja megmenteni, hazahozni, de csak annyit ér el, hogy őt is bezárják mellé. A börtönnel kapcsolatban van tapasztalata, illegális abortuszért korábban bezárták, és az sokkal rosszabb volt, ezért reménykedik, hogy innen megszabadulhatnak. Az ördögi körből azonban nincs kiszállás. A szerető szeretné, de nem tudja visszafordítani a tettét. Ha valakit ki akar a rendszer nyírni, nem lehet megállítani, nem mosógép, amit ki lehet kapcsolni – hallja apjától.

Kalucsni

Az értelmiségi családnak egyetlen célja marad, mindenáron elmenni, elhagyni az országot, a szerelem, az újrakezdés, a házasság helyrehozatala is csak ennek fényében képzelhető el. Gyuri ambivalensen viszonyul az erdélyi kisvároshoz, úgy érzi, annyira megutálná, mint az egykor szeretett Krisztinát. Nehéz, súlyos mondatok, jelenetek sora pörög a néző előtt.

A nagymama egyetlen kincsét, az unokát áldozza fel a házaspár kiszabadításáért, a kivándorlásért. Odadobják a szekusnak, aki kapva kap az alkalmon, így áll bosszút a lányáért; egy tizenéves, nőiségét még alig ismerő lányból zsarol ki szerelmet. Annamari úgy válik nővé, ahogy bizonyára sose szeretett volna, egyik percről a másikra éveket öregszik. A nagymama beleőrül abba, hogy mekkora árat kellett fizetni a szabadságért, az apa szintén megsemmisül. Egyedül Márta marad higgadt, tesz tudatos lépéseket, és veszi át Veress elvtárstól a hőn áhított útleveleket. Elkezdik összeírni a személyes tárgyakat, amelyet magukkal visznek az új életbe.

Kalucsni

Ám a történet ezzel korántsem ér véget. Az ördögi körben a legnagyobb is elveszhet, a rendszer Veress elvtársat is bedarálja, alkalmazottja varrja be, bilincsben viszik el, a házaspár nem utazhat külföldre, a házkutatás kezdődik elölről.  A jelenetek annyira intenzívek, mintha nem színházat, hanem filmet néznénk. Éles helyzetképeket, kidolgozott karaktereket látunk magunk előtt, saját életünket.

Az életünket, amelybe beköltözik a hatalom.  A hatalom, amelytől tartunk. A rendőr, akiről azt hisszük, bármit megtehet. A politikus, a polgármester, házmester, az igazgató, akiről azt gondoljuk, mindenható. Az orvos a kórházban, aki megvehető. Az ügyvéd, az ügyintéző, akit le lehet fizetni. A rendszer, ahol ugyan már nincsenek diktatórikus viszonyok, ám a hatalmi berendezkedés, a viselkedési minták, amelyeket szüleinktől, nagyszüleinktől öröklünk, óhatatlanul ilyen irányba mozdulnak el, ha nem vagyunk elég tudatosak és nyitottak a változásra.   

Kalucsni

Az, hogy a nyolcvanas évek ne ismétlődjenek meg, és egy korrupciótól, hatalmi visszaélésektől mentes társadalomban éljünk, a mi felelősségünk is. A Kalucsni tükröt tart az idősebbeknek, és bátorságot ad a fiatalabbaknak, hogy merjenek fellépni az igazságtalanság, a diktatórikus berendezkedések, törekvések, modellek ellen. A Veress elvtársak más formában, de köztünk járnak, a zsarolás, a megaláztatás mindennapos, mégis úgy megyünk el mellette, mintha természetes lenne.

 

Elkezdődött az Interferenciák

 

A Kolozsvári Állami Magyar Színház november 24. és december 4. között rendezi az Interferenciák Nemzetközi Színházfesztivált.

Tompa Gábor, a fesztivál igazgatója megnyitóbeszédében elmondta, az Interferenciák idei központi témája, az idegenség a paradicsomból való kiűzetés óta foglalkoztatja az emberiséget. A következő tíz napban Kolozsváron látható előadások e téma köré csoportosulva felvetik az egyéni és csoportos identitás kérdését is, ami Kelet-Európa számára különösen aktuális. Az idegenség ugyanakkor, a színházi élménynek köszönhetően az otthonosság érzését is keltheti – ezt az élményt kívánta a fesztivál közönségének az igazgató.

Interferenciák

A fesztivál nyitóelőadásaként műsorra tűzött Faust-adaptáció – amely a ljubljanai Szlovén Nemzeti Drámai Színház és a 63. Ljubljanai Fesztivál közreműködésében valósult meg – sajnálatos módon a kiemelkedő szlovén rendező, Tomaž Pandur utolsó előadása. A rendező vallomása szerint az előadásban „egy embert követünk nyomon, ég és föld között, aki megpróbálja megtalálni az igazságot és létezésének értelmét. És pontosan ez a színház célja – az emberi lét legsorsdöntőbb ügyeiről beszélni, ezekre rákérdezni. Goethe ki merte jelenteni, hogy a jó és a rossz küzdelme az emberiség hajtómotorja, és a jövőbe vetett tántoríthatatlan hitet biztosítja.”

Szintén a fesztivál nyitónapján került sor az írországi Brokentalkers társulat This Beach című előadására a stúdióban. 

A fesztivál második napján már számos járulékos programon is részt vehettek az érdeklődők: a TIFF Házban beszélgetések zajlottak az előző napi előadások alkotóival, ezt követően Cristina Modreanu kritikus könyvbemutatójára került sor ugyanott. Declan Donnellan, a Cheek by Jowl társulat rendezője délután fiatal színészek számára tartott színészmesterség workshopot. Este pedig ismét két előadást, a Hajdu Szabolcs által rendezett Ernelláék Farkaséknál, valamint a Szebeni Radu Stanca Színház és a Schauspiel Stuttgart együttműködésében készült Bölcs Náthán című produkciót láthatta a közönség.

 

Szöveg: Varga Melinda

 Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház, Bíró István 

 

 

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése