Ugrás a tartalomra

 

Az Arnolfini Kör művészei

Az Arnolfini Archívumot 1993 novemberében alapította Horváth Ira és Zsubori Ervin. 2001 októbere óta rendezik Szigetszentmiklóson az Arnolfini Fesztiválokat, amelyen bemutatkozhatnak képzőművészek, zenészek, költők, bábosok, filmesek, könyvszerzők, esszéírók és a gasztronómia nagymesterei. Idén 19. alkalommal festők, grafikusok, sokféle vizuális műfajban alkotók műveiket bemutató kiállításokon és filmvetítések keretében számolhatnak be arról, hogy éppen mi foglalkoztatja őket, és ami rendkívül figyelemre méltó: alkalmanként 70-80 különböző korú érdeklődő nézi, hallgatja, kíséri figyelemmel a hat-hét órás programot. Két éve gondolkodom azon, hogy a rendszeresen szereplő képzőművészek között az elmúlt 15 évben létrejött szakmai, baráti kapcsolatokon túl létrejött-e szellemi kölcsönhatás, műveikben tetten érhető-e valamiféle rokonság. Erre a kérdésre úgy lehet válaszolni, ha egy kiállítás keretében együtt láthatók az alkotások. Az Artézi Galéria kínálta lehetőséggel élve az Arnolfini Kör alkotói közül most hét művész munkái szerepelnek egymás mellett a kiállító térben és a katalógusban. Kováts Borbálának pedig ugyanitt januárban volt, Alföldi Lászlónak és T. Horváth Évának márciusban lesz kiállítása. Sokan mások is szerepelhetnének, az adott tér viszont meghatározza a bemutatható művek számát. nem került be társaságunk nagy tekintélyű doyenje, Kováts Albert, a Magyar Festők Társaságának elnöke és saxon Szász János sem, akinek geometrikus absztrakt világa markánsan eltér a többiekétől. A hét alkotó kollázsait válogattuk a bemutatkozásra. Egyrészt mindegyikük készít kollázsokat, így azonos műfajhoz tartozó műveket hasonlíthatunk össze. Másrészt a kollázst tartom a kubizmus óta máig a modern művészet, az avantgárd és az avantgárd utáni művészeti irányzatok meghatározó, a szemléletbeli változásokat közvetítő műformájának. Egyben domináns munkamódszernek, az alkotási folyamat olyan részének, amely a befogadásban is kiemelt jelentőségű. Egyszerre eszköztár és gondolkodásmód, anyag és szellem összekapcsolódása. Elöljáróban megválaszolhatatlan a kérdés: van-e, és ha igen, mi a koincidencia lényege a hét eltérő alkatú, különböző vizuális nyelvet beszélő művész között. A 2016. március 12-én, szombaton tartott záró rendezvényünknek az volt a célja, hogy válaszokat keressünk a kiállítást motiváló kiinduló kérdésünkre.

                                                                                       S. Nagy Katalin, a kiállítás kurátora

 

Koincidenciák – Az Arnolfini Kör művészeiből
2016. 02. 20.–2016. 03. 16.
Artézi Galéria
1037 Budapest, Kunigunda útja 18.

 

Deák Csillag

Átvillódzások

 

A kiállítás címe az események vagy jelenségek látszólagos ok nélküli egybeesésére is utalhat, holott itt nem beszélhetünk látszatról, nagyon is láthatóak, a művek és a művészek közötti kapcsolat sem a véletlen műve. Egy kisközösség mutatja meg ismét magát, a legkisebb közös többszöröst találták meg a művészek.

Gábos József alkotásain négy-négy korongot látunk, négy CD, vagy akár DVD. Ne kérdezzük, melyik az A, melyik a B oldal, csak egy oldaluk van, de nem egyoldalúak. Lehet egy egész könyvtár, olvasásra, Jókai és Mikszáth összes, Zrínyi Szigeti veszedelmével együtt, vagy meghallgatásra, elhallgatásra? Könyvtári tételek, Borghes könyvtárából. Vagy slágereket hallanánk? Milyen slágert hallunk? Ki szól hozzánk a Némi filozófia cédén? Egyik képen a fekete alapon már látni a rozsdásodást, a pusztulást, az enyészetet. Nemcsak a Gutenberg-galaxis ér véget, a digitális rögzítés sem sérthetetlen?

Maga a kollázs részben intuíció és asszociáció eredménye, valamibe belelátni, illetve valamit meglátni és megidézni ismert formákkal, részletekkel, a feltűnően elkülönülő képelemekkel, egyáltalán nem törekedve a valósághűségre. A kollázs ugyanakkor a különböző források ellenére arra is törekszik, hogy az elemek között kapcsolat jöjjön létre, és ezt a kapcsolatot tárja fel a művész az alkotása révén. A kollázst alapvetően dadaista művészekhez kötik, a szétszedett látványt teremtik újjá. Nem pusztán összeszerelés, mintha egy szerelőcsarnokban lennénk, egy futószalag mellett. A látható kollázsok anyaga papír, fénykép, textil, fa, fém vagy egyéb anyag.

Géczi János Balatonkenese-sorozata szól a vízről, a szénről, valahol eltűnik a víz, AQU betűk idézik csak, messze van a part. Lemaradt az utolsó betű, az A, ábécénk első betűje, de így is tudjuk, miről van szó, talán vége a nyaralásnak, a papírfoszlányok maradtak, nemcsak a papírok, az emlékeink is megtépázottak, üres a part, hidegen hullámzik a Balaton. Csupán emlék, kikötői, vasúti emlék. Öt forint, számmal jelölve, és csupa sárgaság, éget még a nap, nyárutó, indián nyár, vagy inkább vénasszonyok nyara? Jut is, marad is.

Ami első tekintetre elágazások, megtett, új utak s a kezdemények közötti átvillódzások együttesének látszik, valójában azonos életérzésben, gondolatkörben és plasztikai szemléletben fogant egyetlen sorozat, amely spirálhoz hasonló módon kanyarog következetesen előre – írja Alföldi László egy korábbi kiállítás kapcsán. Különböző utak futnak össze, és egyazon utak válnak el egymástól a művek által. Az eredeti látásmódot keresem, a váratlant, a sejtetést, a ki nem mondott szavakat, a jelölést és a jelöletlenséget. A bizonytalanságot, hogy bár sok mindenben bizonyosak vagyunk, ez a bizonyosság sem elégséges ahhoz, hogy kimondjuk, ismerjük a világot, ismerjük önmagunkat. Tévedések és hibák jelenléte, elfogadása az, ami előrevisz, hogy nincs tévedhetetlen és hibátlan ember, sőt műalkotás sem igen. A hibák bélyegek is, megbélyegeznek, velünk vannak, velük élünk együtt, nem letagadhatók, sőt nem megtagadhatók. A giccs és banalitás hátárán egyensúlyozva találja meg azokat a megoldásokat, amelyek a giccses és banális tartalomnak is olyan formát adnak, amely a giccset, a banalitást szünteti meg, éli túl. Túlmegy rajtuk, áthág felettük, mert tudja, giccsek és banalitások nélkül nincs művészet, sem populáris, sem magas művészet.

Láng Eszter Kollázsai vonalak, pálcikák, méretek és egyensúlyok, színek és formák. Jelentés a művész helyzetéről, gondolkodásáról, művészi törekvéséről, belső küzdelméről, az anyagról és annak kivételes hatásáról, miként is válik a kollázs anyagtalanná, olyan egységgé, amelynek részei nem fontosak, nem nőnek az egész fölé, átváltoznak, az egészet egészítik ki.

Lakner Zsuzsa képein a marslakók nem hozzánk jönnek, irány a Plútó, amely megszűnt bolygó lenni, csak kisbolygó, nem része már a Nap körül keringő bolygóknak. Marslakók a Plútón, mi meg a Marsra indulnánk, miközben a marslakók megszállták a Plútót, képesek ott élni. Helycsere? A szomszéd füve mindig zöldebb? Emberek a marslakók? Testüknek csak vázát látjuk, nincs szív a mellkasban, szemüket sem látjuk, de koponyájukból mintha kígyószerűen az agytekervények áramolnának ki. Közel van a Plútó? Talán a földet nevezi Plútónaka művész? Előrenéz és visszalát? Naprendszerünkből is ki kell törnünk?

A kubizmus óta máig a modern művészet, az avantgárd és az avantgárd utáni művészeti irányzatok szemléletbeli változásokat közvetítő műformája a kollázs. Igazság és részigazság csap össze, fonódik egybe a képeken, kérdőjelekkel, felkiáltójelekkel. Tudjuk, sokszor a kérdés fontosabb, mint maga a válasz, mert a kérdés jelenti igazán a tudást, valami közelébe csak a kérdések által kerülhetünk. A képek rokonsága a közös szellemiségből fakad. Elfacsarodva, adta kollázsainak címként Mózes Katalin. Elfacsarodik a szív, hova is térjen haza? Hol van a haza, a ház, az otthon? A végtelen körök, hurkok adják az irányt és a célt, nincs megérkezés, csak az út, és az út kanyarog, talán ugyanazon az úton járunk, mint korábban, csak nem vesszük észre a hurkokat. Csak nem Möbius-szalag?

A képmezők nyitottsága és zártsága művészenként más és más. Az egyiknél a mű hátterét is látjuk, a másiknál a háttér tűnik el, a jelenség válik háttérré, élménnyé. József Attila Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben olvasható, …neki objektívnek kell lennie, hogy én szubjektív lehessek s így juthassak el az objektivitáshoz. Szubjektív vagyok nézve a képeket, és nem tudom, eljutok-e az objektivitáshoz. A fontos az, hogy szólnak hozzám és hozzánk a képek, a művészet belső világáról, a művekről, amelyek izgalmasak, relevánsak, hittel és reménnyel teliek, a jelenhez szólnak, legyen bármi is a tárgyuk. A jelen teszi őket kortárssá, akár Shakespeare-t, a jelenben születik újjá a múlt, őrződik meg és folytatódik. Torma László Rendezés sorozata a színre épül, a pirosra, feketére és fehérre. Lángolnak a kollázsok, majd kifakulnak, marad egy zöld levél a kép középpontjában. Ez lenne a remény szimbóluma? A pusztulás elkerülhető? Apokalipszis kisméretben.

Az életünk is egy kollázs, nem annak látjuk, olykor részeire szabdalt, széteső és mégis folyton összetartozni akaró világ. Kallódó emberek, John Huston filmjére, Arthur Miller könyvére kevesen emlékeznek, de a kallódás sokak számára életük élménye, valósága ma is. A kollázsokban is van valami kallódás, mire valami a helyére kerül, mire megtalálja az egyensúlyt, hogy létezhessen, mire a valóság részévé válik, a figyelem középpontjába kerül. A figyelem nem kallódik el, mert magához vonzza a kallódni kész tárgyat. Meghökkenünk, miként Truffaut Négyszáz csapás című filmjétől.  Zsubori Ervin Archaikus szótár sorozata klasszikus kollázs. Barna, fekete és fehér, élénk színek, kontrasztosak, kiemelik a szöveget. Szöveg ékelődik a formákba, a vonalak közé, a szöveg határolódik, takarásba kerül egy forma által, mintha már nem lenne szükség többé a betűkre, a szavakra, magára az újságra. Rétegekké válnak a formák, földrétegekké, lehet, csak archeológusok tárhatják fel. Az archívum talán már nem is olvasható, olyan világban élünk, ahol képekkel kommunikálunk. Vagy hangokkal.

A kollázs lázadás is a megszokott formák ellen, a megszokott gondolatok és érzések ellen, figyelmeztetés, felhívás, felnőtt életünkben humorral, iróniával túl kell élnünk árvaságunkat, a négyszáz csapást. Metaforikusan, természetesen, hogy életünk kép-egésze (S. Nagy Katalin) úgy álljon össze, hogy a részleteit sem feledjük, emlékezünk rá, a pillanatra, az éles fényre, amely megvilágított egy-egy gondolatot, érzést. Mintha az írás, a szöveg komponálódna geometrikus elemmé, kollázzsá.

 

 

 

Kölüs Lajos

Akárhogy is rejtőzködött, karambol lett a vége

 

Hét művész, az Arnolfini Kör tagjai, közel tizenöt éves művészeti kapcsolattal a hátuk mögött, ha nem is a versengés szándékával, de a megmutatás örömével lépnek a látogatók elé, megmutatva, mire is jutottak a kollázsaik által. Jutottak-e bármire is, kell-e jutniuk bármire is, teszem fel a kérdést magamban. Itt nem a tanulás végső fázisát látjuk, az sem lenne hiábavaló, hogy ki kit vall mesterének, vall-e egyáltalán bárkit is. Az eredményt szemléljük, az összhatást, miként is hatnak a művek önmagukban és egy olyan közegben, ahol mégis hét művész állít ki. Az egyik művész a sötétebb (Zsubori Ervin Archaikus szótára) vagy mintás részek egyensúlyára törekszik, a másik a térérzetet erősíti, fontos nála a képen elhelyezett sáv, az alap és a rákészített rétegek kapcsolata, nevezhetném tépett szélűnek is, rész és maradék viszonyának, az egész hiányának (Lakner Zsuzsa Marslakók a Plútón). Egyszerre rekonstrukciók és egyszerre dekonstrukciók is, építenek és rombolnak, visszaállítanak és a romot teszik alappá. Mire is koncentrálunk, hol van a kép középpontja, van-e középpontja egyáltalán? Mintha széljegyzetek vitájába kerülnék, más-más jegyzetek merülnek fel ugyanazon képet látva. Nincs egyféle olvasatuk a képeknek, talányosak és titokzatosak. Elvontak és egyúttal tapasztalati úton megközelítést igénylők, azaz konkrétak.

Világosnak lenni és egyszerűnek, kerülve a kordivatot, miközben kikerülhetetlen a média világa, digitalizált és virtualizált világ, amely már holnap elavult, nemhogy ma (Géczi János Balatonkenese). Géczi sorozata az elévülésre, az emlékezés hiányaira és a tényekre utal, mi marad a valóságból, foszló papírok, felületek, hiányok. Gyors válaszokat igényel a köz, a gondolkodás, az érzés, maga a látvány. A kollázs egyik módja, hogy reagáljon a mindennapokra, a küzdelemre, amelyet az ember önnön értékeinek megóvásáért, kiteljesítéséért vív önmagával és másokkal. Nincs nyugalom, Feketén bólingat az eperfa lombja, amely hull, hulló levele idővel zörög, a klímaváltozás veszélyeit taglalja a közbeszéd, a Zika-vírus jelenlétét és jelen nem létét, védve vagyunk, nem vagyunk védve, védtelenségünk és kiszolgáltatottságunk napi élmény.

Eljött a tél Csu országába végül, / kunyhómba is, bármily magában állt. / Akárhogy is rejtőzködött / a káka, szittyó, sás között, / mégis reá talált – írta 1000 körül Minamoto no Shigeyuki Tél című versében. Ránk találtak a kiállítás képei. Könnyed szerkezetükkel keltik fel figyelmünket, hívják elő belőlünk az elmélyedést, a rejtett összefüggések felismeréséhez jutva. Az időrétegek másként jelennek meg az egyes alkotóknál (Torma László Rendezés), és ez talán nem véletlen. A geometrikus absztrakció is jelen van, meg a kollízió, az ellentétes erők harca és kölcsönhatása, vagyis karambolokat, összeütközéseket látunk. Torma László sorozatában az önmagukban nem érvényes dolgok válnak érvényessé, elevenné, információvá, többletjelentéssé. Mágikus egybeeséseket is látni, véletlen lenne, metafizikai koincidenciával állnánk szemben? Itt mindenki kíváncsi a másikra, fog el egy homályos érzés, reflektálnak is egymásra a kreatív művek, a gondolatok és érzések. A csoportos kiállítás így válik olyan eseménnyé, amely rögzül az ember agyában, egybelát valamit, ami eddig kevesek számára volt látható. Valami történt, hagyták, hogy megtörténjen. Ezen a jelenségen alapul a kiállítás. A kollázsnak többféle nézete is lehetséges, mindegyik nézet ablak a világra, egy nyitott világra, ha úgy is látni, hogy a világ mégsem nyitott, inkább zárkózni igyekszik, elzárkózni, bezárkózni, miközben ontja felénk a képeket. Diskurzus és dialógus szelleme és igénye hatja át a műveket, a láttatás és a látni hagyás szépsége, keserve és kínja. Itt csomópont minden személy, minden kép, hálózat, áramkörök, viszik, hordozzák az energiát, a humort, a meglepetéseket. Kommunikálnak és kommunikálni tanítják a nézőt. Az egymástól való elkülönülés itt fel is számolódik, egyekké lesznek a művek és sorozattá, tematikai hangsúlyokkal, formai és technikai eltérésekkel.

A társításokkal, mellérendelésekkel az egymásutániság ereje gyengül, megszakítottá, képlékennyé válik a kép, konkrét és vizuális költői képeket látunk, a peremlétről, a panorámakép lehetetlenségéről. Tolnai Ottóról írja Tomka Beáta: …a nem nyelvi anyagot úgy kombinálja, mint a nyelvit, ahol a betűk, szavak, szövegrészek rendszerint szervetlen, laza halmazokat alkotnak. Mózes Katalin Elfacsarodva sorozata az időt és a teret kapcsolja össze, mindvégig a síkban marad. Az inkoherencia a hét művész munkáiban eltérő erővel és hangsúllyal jelenik meg. A halmazok egymáshoz kapcsolódása csak látszatra szervetlen és laza, nagyon is tudatos művelet és gondolkodás eredménye. Groteszk és humoros kép is akad (Elfacsarodva IV.). Emlékezés és érzelmi fokozatok, rész és egész viszonyának ismétlődő megfogalmazása, a válasz ellehetetlenítése, már-már tagadása, hogy nincs végső válasz, csak válaszok vannak. Emberi válaszok, élettel teliek, miként a kollázsok is telítettek, olykor a mesevilágba visznek bennünket, olykor azt sugallják, vasvilág a rend, Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent (József Attila: Eszmélet). Zenei lüktetések is áthatják a műveket, zenei felhangok, félhangok, ritmusok és kihagyások teszik mozgalmassá, zörejessé a képeket. Az időbeli folyamatosság lehetetlen, időlegesen talán megvalósul, de csak egy pillanatra, mert mindig a folytonos szakadásban vagyunk, és az egyesülés lázában égünk, a hiányzó egészre utalunk, holott nem vagyunk az egész birtokában, csak képzeletünkben idézzük meg és fel. Az egybetartozás illúzió, ami a vágyainkban él, elérni akarjuk, megragadni, hogy a közösség eszménye mégsem csak ábránd.

Szürrealizmus, torzulás és eredetiség kapcsolódik, formálódik egybe a labirintusokban, amelyeket bejárunk a kiállításon, amelyekből nincs mindig kiút, még ha úgy is tűnik, kint vagyunk a vízből, az alagútból. Nem vagyunk kint, kifelé nézünk, benn vagyunk valahol egy nevenincs tájban, földkéregben, folyóban, árokban, jégben és fagyban, zenében. Forog a korong, hallgatjuk a CD-ket (Gábos József CD-gyűjtemény), ez már a világ vége? Gondosan archiválva, mintha Gábos is egy archaikus szótárt hozna létre, akárcsak Zsubori Ervin. Eltévelyedetté váltunk volna? Hol a meghittség, mert az érintettség vitathatatlan? Hol az érintettség, ha a meghittség nincs sehol? Nincs akarnokság a képeken és a képekben, az önértelmezés más-más formát ölt a műfajon, a kollázson belül is. Hol van a kezdet, és hol van vég? Tolnai Ottó írja: …hol is kezdjem amikor már / amikor már rég megkezdődött / megkezdődött és már vége is szakadt / vége is szakadt réges-rég befejeződött ((Habakukk a katonatükörben). Megtörtént a karambol, visszafelé játsszuk el a történetet, amely befejezhetetlen.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.