Jelige: fészek – "Koszfészek”

Jelige: fészek

"Koszfészek”

            Szatmárra megyek, vonattal. Benyitok az egyik fülkébe, a vastag rézkilincs nehezen engedelmeskedik, (bütykös, abból a fajtából amelyik az ötvenes években járta). Odabenn mindössze ketten ülnek, egy alacsony, zöldkabátos emberke, és egy  rőthajú, fiatal férfi, aki olvas. Először azt hiszem, hogy együtt utaznak.

            Ahogy jobban szemügyreveszem utitársaimat, kiderül, hogy mégsem tartoznak egymáshoz. Az ablak mellett ülő emberke (akit felnőttnek néztem, és magamban Kázmérnak kereszteltem el), valójában gyerek, csak a ráadott, tulságosan bő esőkabát láttatja felnőttnek. Kerekképü fickó, gyürött homlokkal, fülrenőtt hajjal, amit utoljára fejrenyomott köcsöggel kisérelhetett meg körbenyirni egy falusi borbély. Teljesen lefoglalja, hogy az asztalra fektetett hordozható rádiót kinozhatja, azazhogy inkább bennünket. A mostoha bánasmódról árulkodó jószágnak már kilóg a bele, de azért maximális erővel röpiti világgá a zenezajt, most éppen egy sambát.

            A szemben ülő utas kétkezi munkás, vidéki ember benyomását kelti. Durvaanyagú inget visel, meg aprókockás nadrágot. Képtelen vagyok eldönteni, hogy szakállas vagy csak borotválatlan, annyira gyér a szőrzete. Este, sötétben, vele sem szeretnék találkozni. Az inge zsebéből gyürött papirpénz kandikál ki.Előtte ócska ujságok. A kiolvasottakat a fiú elé tolja, aki látszólag ügyet sem vet rájuk, teljesen hatalmába keritette a zene, hallatán nevetnivaló képeket vág az élvezettől. Közben néha egy pillantást vet a balkezére, valószimüleg el lehetett törve, mert begipszelték, és átkötötték, már feketélőn koszos gézzel. Hogy a fiu inge sem valami tiszta, azt a mandzsettája árulja el. Kopott, kék mackónadrág kandikál ki az esőkabátja alól, a cipője is, a nadrágja is csatakos.

            Amikor a rádió elhallgat, Kázmér apró műanyagdobozt vesz elő, és kibányász belőle egy láthatóan uj, öngyujtónak kinéző szerkezetet. Csodálja,  és beszél hozzá, mit sem törődve azzal, hogy utitársa kitúrt  olvasnivalója már a pad alatt lapul, éppen a nemrég felszállt, ujabb két utas előtt. Ők,a doamnák csak kénytelen-kelletlen préselik be magukat a falusi gyerek mellé. Parfömszag árad belőlük, és az idősebbik ujra és ujra megigazitja a keblére vetett sálat, mind többet téve ki közszemlére a takargatnivalóból.

            A nyugodt perceknek a kalauz vet véget, felhorkanása amiatt,  hogy Kázmérnak nincsen jegye. A fiú végigtapogatja a nadrágját, kikutatja minden zsebét, és a keztyüit is kiforditja, de a jegy sehol. Pedig bizonyosan megvolt, hiszen -mint állitja-  50 lejért vette , Károlyig, és a pénzéből 24 lej meg is maradt. Most se pénz, se posztó! A kalauz egy ideig  még vár, azután morogva ad haladékot neki, mi pedig ismét végignézzük, hogy Kázmér (immár kitudja hányadszorra) még alaposabban végigkutatja a zsebeit, sőt, … leveszi feje fölül a táskáját is, ès azt is áttúrja.  Közben kiderül, hogy utitársunk tanuló, és Károlyban  az ipariskolába jár. Nem váradi, belényesi. Nem „pont“ belényesi, hanem jánosfalvai. Most nem hazulról jön, csak a Nagymamától, Váradról, de ezalatt a néhány nap alatt a mama is ott volt vele.

            A táskák kincsei már az asztalon hevernek: két üveg Suc, egy joghurt és az iskoláskönyvek. Közben a fiú annyira belelendül a beszélgetésbe, hogy néha, amikor zavarja a beszédben, kiköpi a rágógumit.

             Miután sehol sem találja a jegyét, utolsó próbálkozásként egy kis, zöld könyvecskét szed elő valahonnan, hogy azt is átlapozza.

            Szakállas utitársam érdeklődve veszi kézbe.

            -Mi ez?  -

            -Petöfi Sándor!-feleli Kázmér meglepő határozottsággal, keményen, mint aki eddig türte, hogy belekössenek, de ennek itt ,most vége, most ki kell állni valakiért! -Nagy költő volt!-győzköd bennünket.

             -Un copil ungur, prostuţ , de la ţară! ( Egy butácska, falusi magyar gyerek!)- jegyzi meg hangosan  a mellette ülő egyik nő, és nehéz ki nem éreznem ebből a mondatból a lekicsinylést, meg az erőviszonyokat. Mi, urak négyen vagyunk! Mi többségiek négyen vagyunk a kisprosztóval szemben. Mit keres itt ez a kis, idegen koszfészek?

            -Kinyirod ezt a szép könyvet, -mondja rosszalólag a szakállas, amikor látja, hogy Kázmér keresgélés közben egyre idegesebben gyártja a szamárfüleket.-No de igazad van, tényleg nagy költő volt. Szép dolog, hogy egyáltalan olvasol!-dicséri engesztelően.

            -Tudja Uram, -fordul hirtelen felém, nekem is vannak könyveim, még Ady verset is tanultam. Félreteszi az ujságot, és mesélni kezd. Èlesdi vagyok, és most Negresten dolgozom Dolgozok? Dühitem a főnökömet, egy kurva olténiait. Azt mondom, mi románok nem vagyunk verekedősek, de a fickót néha nagyon szeretném eltángálni.

             -Ez a szegény fiú éhen fog halni,-jegyzi meg amikor kiderül, hogy Kázménak nem sok elemózsiája akad. - Látja, engem sem vet fel a pénz, de a feleségem mindig jól felpakol, ha elindulok idegenbe. A pénzt, azt mind otthon hagyom, kell a gyerekekre, meg aztán úgy sincsen mire költsem a santieren. Nem szoktam inni.

            Nem folytathatja, mert hirtelen ujra felbukkan a kalauz, mostmár büntetésre készen. A két városi nagysága szenzációéhesen feszeng, reménykednek ,hogy sikerül megszabadulni a gyerektől.

            -Ki kellene fizessem a fiú jegyét! - ötlik fel bennem a megoldás, menthetetlen késéssel. Késéssel, mert még mielőtt megszólalhatnék, a munkás már a kalauz kezébe nyomja az inge zsebéből előbányászott pénzt: -Ia D-le,preţul biletului, cinci e pentru matale.( Tessék Uram, a jegy ára, öt a magáé!).