Elromlott névmás – Purosz Leonidasz versei
Fotó: Pereszlényi Erika
Elromlott névmás
Purosz Leonidasz versei
A VALÓSÁG HOLLÉTE
A valóság hollétéről tudomásom nincsen.
Pedig egyszer itt kellett járnia:
ezek nem üres másolatok ám!
Valami sokszorozza magát: épül.
A hőmérsékletről gyakran eszembe jut:
mibe nem léphetek kétszer?
Távolodom a valóságtól, de mi van,
ha a valóság éppen ez? Atom hasad –
nem értek a fizikához.
Hogy lesz ebből újfajta beszédmód?
És hova tűnt a mondatokból a lány,
aki, mint egy elromlott névmás,
úgy fest: nem pótolható? A lány
nevéről majd később, eljön az ideje.
Hát persze, az idő!
Az időről majdnem megfeledkeztem.
NÉVMÁS
Éjszaka túl gyorsan húznak el a mondatok –
nem jutok a túloldalra, te viszont már alszol.
Ki visz át így?
Nem akarok megdögleni az út szélén, gondolom –
és a forgalom tovább nő.
Nemsokára kelni kell és nyaralni.
Pattanj be valamelyikbe, Nyuszi! –
csak hát, tudod, ezek olyan mondatok,
amikben, amelyekben elromlott a névmás:
előbbi helytelen, utóbbi nem életszerű.
De ő csak: higgyek magamban, ezek a mi mondataink!
Mintha nem lenne így is elég nehéz.
Látod, a táj: csupa képzavar.
Most pedig lehúzódom az út szélére –
ezek az én mondataim, Nyuszi,
és szeretnék egyedül maradni velük.
FEGYELMEZETT ÉS GYÁVA
A te fájdalmad egy és oszthatatlan,
én viszont nem nevetem el magam;
annál is inkább – a felelőtlenségben
most nincsen semmi szórakoztató.
Emlékszem, mit szerettem régen:
berúgni idegen városok főterén,
kölcsönlakásban csinálni nőkkel,
hajnalban borért benzinkútra menni.
…A héten fegyelmezett voltam és gyáva.
Nappal nyakig gázoltam a kibérelt
szabadságban, de éjszaka, mint hajból a
korpa, potyogni kezdtek a mondatok belőlem.
Reggelente aztán kiráztam a koszos lepedőt,
és precízen megvetettem az ágyamat.
