Ugrás a tartalomra

Berka Attila: Anómia VI/1–3.

 
 
Berka Attila
 
Anómia VI/1–3.
 
1.
 
– Nézd, Hús – kezdte vagy harmadjára Csont. Láttam, nehezen akar kijönni belőle, pedig küzd becsülettel, lelkiismeretesen, hát, gondoltam, segítek neki.
– Figyelj csak, legyél kemény nyugodtan. Végül is a barátom vagy, jogod van hozzá. Úgyhogy ne szenvedj itt a szépen fogalmazott mondatokkal, hanem csak lökjed egyszerűen, bele az arcomba!
– Hát jó. Azt hiszem, igazad van.
– Végre egyszer, nem igaz, hehe?
– Jaj, Hús, hagyd már abba! Minek csinálod ezt mindig?
– Mit csinálok mindig?
– Ezt a végröhögést. Hogy soha semmit nem veszel komolyan, és amikor az ember azt gondolná, hogy végre, valamit mégis, akkor elröhögöd a végét.
Egy pillanatig akkor inkább menni akartam, nekem ehhez most nincs kedvem, mégis tiszta volt, hogy maradok.
– Hé, savanyázunk itt már mióta, és még nem is koccintottunk arra, hogy te milyen okos vagy! – Mert tényleg. Különben meg hálás voltam Csontnak a lehetőségért, hogy van kivel beszélgetésnek álcázott gőzkieresztést művelni, esetleg nyafogni, szuszogni, mint valami kamaszlány.
– No, köszi, ez jólesett, de nem az én okosságomról van szó, hanem a csoportéról, remek munkatársaim vannak, úgyhogy az ő egészségükre is! – És koccintás, kortyolás.
– Csakhogy a vezető te vagy, és ha az életed első igazi csoportvezetése ilyen jól sikerült, akkor reménykedhetünk a folytatásban, sőt a csillogó karrierben, hahaha!
– Na, látod, ez rendes nevetés volt, ezzel nincs semmi baj. – És egy kicsit együtt röhögtünk most, hagytuk, hadd eszkalálódjék a jókedv, úgyis mindjárt jön találkozásunk valódi oka és célja, mármint ahogy azt Csont eltervezte. Mert biztosan eltervezte, ő olyan.
Abba is hagyta a nevetést, ivott, előredőlt.
– Nézd, Hús, nem okoskodni akarok, de aggódom érted. Nagyon…
– Köszi…
– Kérlek...
– Oké, bocs. – Tényleg figyelni kezdtem, végül is remek érzés, ha egy barátom aggódik értem, hiszen az azt jelenti, fontos vagyok neki, és a számunkra fontos emberek számára fontosnak lenni a legfontosabb dolgok egyike a világon.
– Szóval, nézd, Hús, én tudom, hogy neked felnőni se volt egyszerű, és azóta se könnyű, de ne legyél barom, maradj ki ezekből a szarságokból. Pont az ilyenek miatt olyan szar itt minden. Értem, hogy semmi sem érdekel, mert örülsz vagy nem örülsz, hogy lyuk van a seggeden, hogy elvagy valahogy, de éppen az a baj, hogy túl sokan gondolkodnak így. Amúgy pont a többség; a normális, tisztességes kisebbség meg fuldokol, bazmeg!
Csak kisiskolásan szomorú képet tudtam vágni, alig leeresztett szemhéjjal, mozdulatlan ajkakkal.
– Figyelj, azt a pénzt ott kellett volna hagynod. Gondolj bele, eddig csak Bőrnek voltak fura dolgai, ami statisztikailag egy a négyből, de ha te is beszállsz, akkor az már kettő, vagyis a fele.
– Aha.
– Ne aházz, mert ez már igenis baj.
Eh, még talán igaza is volt.
– Nem akarok veled vitatkozni, Csont, mert alapvetően egyetértünk, de azért abban a helyzetben, ott és akkor egyáltalán nem biztos, hogy te is hideg fejjel tudtál volna dönteni.
– Tehát nem értesz. Nem azt vitatom, hogy a pénz akkor került hozzád, amikor már…
– Ha nagyon akarod, elmondom…
– Inkább ne, nem akarom hallani, nem!
– Oké, de így akkor honnan tudod, hogy mi történt?
– Nem tudom, csak sejtem.
– És az elég?
– Most direkt gyökérkedsz?
Hátradőltem, feltettem a kezem, látványosan összeszorítottam az ajkaim.
– Ha nem szórakoznál folyamatosan, már rég befejeztem volna.
Bólintottam egy szemhunyósat, és leengedtem a karom.
– Tehát én arra szeretném felhívni a figyelmed, hogy az az út, azok az ösvények, amik oda vezetnek, hogy egy rakat ilyen-olyan büdös és mocskos pénz kerül hozzád, azok kurva rossz ösvények és utak. Na, ennyit akartam mondani, te!
– Akkor köszönöm. De tényleg. Hozok még egy kört – mondtam, és a pulthoz indultam. Nincs itt semmi baj, csak semmi nincs rendben, zakatolt közben körbe-körbe az agyamban, mint egy elemes csecsemőjáték tételmondata.
        
        
2.
 
– Azt ott, ugye, nem akarod itt használni? – kérdezte Roland, a Lék tulaja a pult mögül. Láthatóan nem várt választ, folytatta a kiszolgálást, a Lék közönsége azonban mereven bámulta a kamerást.
Aki mögött érkezett egy nő is, és most gyors megbeszélést tartottak.
– Ki van írva az ajtóra is – szólalt meg ismét Roland, miközben nekem töltögetett. – Köszönöm az együttműködést.
Éppen átvettem a poharakat, amikor a nő mellém ért, és ahogy egymás szemébe néztünk, nyelnem kellett. Siettem is vissza Csonthoz, habár azt még láttam, hogy a kamerás távozik, helyette két tompaarcú férfi lép be, és sétál a nőhöz.
Alighogy leültem, koccintottunk, és inni kezdtünk, az a nő állt meg az asztalunknál. A számhoz emelt pohár üvegén keresztül is varázsolt a zöld szeme, amit nem sokkal ezelőtt már kénytelen voltam tudomásul venni.
– Nagyon haragudnátok, ha ideülnék?
Csont szoborrá merevedett, én felálltam.
– Bocsánat, hogy nem mutatkoztam be. A nevem Dóra. Láncos Dóra.
– Hús – mondtam, aztán Csontra mutattam –, ő pedig Csont. Miben tudunk segíteni?
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a két tompafej közelebb araszolt.
– Talán nem a legjobb szó, hogy segíteni – mondta mosolyogva Dóra, miközben leült.
Csont felállt.
– Hús, kérlek, ne feledd, amiről beszéltünk. És ha olyanod van, hívj fel. Bármikor, oké? Bármikor.
És elment.
Tehát akkor ketten maradtunk. Meg még ketten, nyilván.
A szeme szép. Hát persze, hiszen zöld.
A neve meg ismerős. Az arca nem, de a neve igen. Nagyon is.
– Neked tényleg ennyi a neved, hogy Hús? Neki meg Csont?
– Ennyi, ez van. És még ez is több mint elég. Mert név nélkül lenne a legjobb. Akinek ugyanis nincs neve, arra a halál se talál rá, mert nem tudja megnevezni.
– Aha, értem.
– Örülök. – Hátradőltem, kortyoltam, és figyeltem, ahogy ilyenkor kell. Elég magabiztos volt.
– Hm. Akkor most elmondom, miért ültem ide.
Szemhunyok, bólintok.
– Azért jöttem ide, mert szükségem lenne egy olyan emberre, mint te.
Valami ilyes választ vártam. Szerencsére a két testőr is leült végre a szomszédos asztalhoz.
– Először is, külsőre megfelelsz. A kisugárzásod meg a tekinteted alapján pedig azt feltételezem, hogy az eszed és a lelked is jó lesz.
Kezdett bosszantani.
– Ez nagyon érdekesen hangzik. – Egy kicsit előredőltem, közben a testőrei felé intettem a fejemmel. – De egészen konkrétan mit akartok tőlem?
Azért tetszett, hogy értette. Csak a nevére kellene rájönnöm, honnan ismerem.
– Nos, az van, hogy én tulajdonképpen politikus vagyok.
Aha.
– Aha. És mit politizálsz?
Meg volt lepve. Másfél másodpercig tartott, de láttam.
– Van egy úgynevezett Nemzeti Egység Mozgalom, aminek a rövidítése NEM, és én ennek vagyok a vezetője.
– A mindenit, gratulálok! Ti csináljátok az utcai balhékat?
– Nem.
– Pedig a nevetek alapján… Ti vagytok a mindentagadók?
– Nem, mi csak az évtizedek óta hatalomban lévőkre és az általuk ilyen rosszul összerakott világra mondunk nemet. Mi a jövőben hiszünk, a jövőt építjük, elszántak vagyunk, és erős bennünk a tenni akarás.
– Hát ez remek. Ha nem haragszol, sőt haragszotok – fordultam a tompafejűek felé –, nekem ennyi most elég is volt, úgyhogy távozom. Ha legközelebb erre jársz, majd elmondod, mire akartál felhasználni.
– De…
– További kellemes politizálást, jó éjszakát!
Az utcán végig figyeltem a hátam mögé, de hogy nem jöttek utánam a tompafejűek, annak nagyon örültem, mert így viszonylag gyorsan haza – mármint Bőr lakásába jutottam.
A félbehagyott italért kárpótlásként végre eszembe jutott, honnan ismerős ennek a zöld szemű szörnyűségnek a neve. Hogy Láncos. Az a megmagyarázhatatlan éjszaka az árulókkal, a pénzzel és az apámarcú bosszú angyalával, és a lánnyal, pontosabban a szobájával, ami miatt végül is minden máshogy történt, mint ahogy történhetett volna, mint ahogy talán történnie kellett volna.
Hm, sóhajtottam. És még háromszor: hm, hm, hm.
Jó volt, hogy összeállt a kép, mert megnyugodtam tőle, sőt elálmosodtam.
 
 
3.
 
Nehezen ébredtem, ólmosan. Az időjárás kegyetlenkedett, vastag felhőzet takarta a napot, és viharos szél fújt, bár legalább az eső nem esett. Volt pár tervem és programlehetőségem, de ahogy az ablakon keresztül bámultam a szomorú világba, mérlegelni kezdtem.
Végül egy kényelmes sétában egyeztem meg magammal, aztán majd meglátom feltéttel, de a hatalmas tömeg, amibe beleütköztem, amikor a Rákóczi útra értem, nyilvánvalóan alapjaiban változtatott meg mindent.
Hát még amikor azt is megértettem, hogy valami gyűlésen vagy tüntetésen vagyok, és az eltorzult beszéd, amit hallok, valójában buzdító szónoklat. Meg is álltam, gondoltam, belehallgatok, ha már így alakult, meg hát a múltkor Csont is beszélt az előrehozott választásokról, valószínűleg azzal függ össze ez itt; nem árt, ha közvetlenül tájékozódom, úgymond.
Mosolyognom kellett, amikor váratlanul érteni kezdtem szövegegységeket a biztos építkezésről, a hosszú folyamatokról, az összeszorított fogakról és arról a néhány évről, amit ki kell még bírni, és utána jó lesz, de aztán már röhöghetnékem lett, amikor egy nagyon öltönyös, nagyon komoly ember azt mondta, hogy a külső és belső ellenségek frontjával szemben, akik mindent tagadnak, ők és még páran, akik azt gondolják, hogy fontos megvédeni, ami eddig van, szóval, hogy létrehozzák az Igen Pártot, ami igent mond mindenre, ami e hazának s az ő dolgozó nemzetének jó.
Úgy sétáltam tovább, hogy legkorábban ötszáz méter múlva ülök csak be valahova, hogy még véletlenül se halljak már egy félhangot sem az egészből. Szerencsére a Száj kábé kétszer ennyire volt, kényelmesen meg is tudtam inni a magamét, és csak az ostoba rádiót kellett kibírnom, látványnak meg jók voltak a nagykörút járókelői.
Amikor eleget bambultam, és a poharak is kiürültek, könnyű léptekkel folytattam az utat, noha abban már biztos voltam, a porszívót nem ma veszem meg. Cserébe kedvemre sétálhatok, ami jó, mivel a séta javítja a közérzetet.
Kivéve, ha ismét egy tüntetésbe kerülök. Hát akkor újabb, nagyobb kerülőre lesz szükség, gondoltam, és indultam is éppen a megfelelő irányba, amikor a tömeg üdvrivalgása közepette az emelvényre lépett Dóra.
Hát persze, hát persze! Ha azok az előbbiek az igenesek voltak, akkor logikus, hogy ezek itt, vagyis ők a nemesek.
Hát ez kurvára nevetséges!
A tömeg épp befejezte az ovációt, Dóra épp levegőt vett, hogy elkezdje a szövegét, én meg, ahogy kell, pont bele ebbe a pillanatnyi csendbe, hogy hát ez kurvára nevetséges.
– Soha jobb belépőt nem tudtunk volna még mi se kitalálni neked – mondta később Dóra, amikor már abban a nehezen megjegyezhető nevű pubban ültünk. – És hogy pont így találkozunk megint, erre nem is számítottam, de úgy látszik, az égiek is engem támogatnak.
– Azért felhívnod nem kellett volna. Az szar volt.
Kortyoltam egyet a nem elég hideg sörből, körbenéztem, de nem láttam a tompafejűeket.
– Odakint várnak, ha a két testőrt keresed.
– Ez a sör is meleg. – Talán fel kellett volna állnom, volt is bennem késztetés, mégis inkább maradtam, valószínűleg a zöld szemek miatt. – Elmondod, hogy mit akarsz tőlem? Mert értékelem, hogy olyan kedves voltál odakint, sőt odafent, kedves tőled, hogy ide is elhívtál és a többi. De mit akarsz te tőlem?
Mély levegőt vett, amin meglepődtem, mi ebben a nagy ügy, nem vagyok annyira hülye, az eddigiek alapján van némi sejtésem, csak az ő szájából szeretném hallani. Meg hát azt akarom, hogy szépen kérjen. Úgy kérjen, hogy érezzem legalább a hangjában, hogy valóban fontos vagyok neki, hogy tényleg rám van szüksége.
Hogy micsoda?
Nem is értem, mi jutott eszembe.
El is indult felfelé a nyomás.
– Bocsáss meg, mindjárt jövök. Sietek.
Odafelé, befelé nagyon siettem. Rég nem jelentkezett a szemétláda, elszoktam tőle.
Szerencsére szerencsém volt, hamarosan mehettem is vissza Dórához.
– Jól vagy? Elég fehér volt az arcod.
Mosolyogtam, tetszett, hogy aggódik. Kár, hogy megszólalt a telefonja.
– Bocsáss meg, ezt fel kell vennem.
Tényleg sajnálta.
– Szia, Laci; mondd!
Nem akartam bunkó lenni, mert nem vagyok, ezért inkább az utcát kezdtem figyelni, nézegettem, ki hogyan jár. A lépések ritmusához dallamokat is próbálgattam magamban, Dóra telefonbeszélgetéséből mégis be-becsúszott egy-egy mondatfoszlány.
– Ne haragudj, de nemhogy jónak nem, hanem kifejezetten rossznak tartom az ötletet. Ez akkor megint a szokásos állatság…
Szégyen ide vagy oda, nagyon kíváncsi lettem, hagytam a lépések dallamát, és kagylózni kezdtem. Annyi becsület volt bennem, hogy szembe fordultam Dórával, aki megeresztett egy apró mosolyt, talán inkább vigyort, aztán visszabújt a telefonjába.
– Nem, Lacikám, nem fogok levetkőzni, ne haragudj. Mint már mondtam, mi nem használunk ilyen eszközöket, nem… Ha férfi lennék, eszedbe se jutott volna az ötlet… Ezt most inkább hagyjuk, jó? Tehát nem vetkőzöm, semennyit sem, így gondolkozz a továbbiakon… Jó, köszönöm, később beszélünk.
Összemosolyogtunk.
– Valami baj van? – kérdeztem. – Valami vetkőzésről hallottam.
– Semmiség. Az egyik tanácsadó azt találta ki, hogy néhány színes lapnak csináljak olyan aligruhás képeket, de én nemet mondtam.
– Hát persze, nemet. Mi mást?
Nevetett, és kezdett nagyon tetszeni.
– Azért sajnálom – mondtam egy hosszabb korty után –, mert én szívesen megnéztelek volna.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Akkor gyere!
És felrohantunk hozzá, ha már a közelben lakott.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok:
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.