Ugrás a tartalomra

 

Álomfogó – Vesztergom Andrea versei

 Vincent Willem van Gogh Vesztergom Andrea verseihez
Vincent van Gogh (1853–1890) festménye
 
 
 
Álomfogó
Vesztergom Andrea versei
 
 
 
 
 
AZ ÁLOMFOGÓ
 
 
Álomfogó lebben a kilincsen,
az árnyak teste elnyúlt, úgy merül:
az alkonyra szederszínt terítsen
az éj, s lélegzik lustán, emberül.
Fény most ne legyen. Elég a bája:
játsszon a sötét, amint itt leül,
ne olvasszuk el, mert hátha fájna,
s a hiánya húzna kellemetlenül.
A hold még kifli. Pár nap és kalács,
s a láthatatlan felhő ráharap,
fodros testének szinte csak falás,
csalóka hold, de mindig vártalak.
Az árnyak még egyre kergetőznek,
szórakoztatóan szürreális,
lehetnek erdők, szép szemű őzek
és városok: Orléans vagy Párizs,
a Szajna partján mindig él az éj,
fruskák nevetnek, talán úgy öten,
hangjukból felfakad a szenvedély,
amint a vízbe kiáltják: zsötem,
s kacagva billegnek tovább várván
a folyó vajon mit felel nekik,
mert szívükben, mint amolyan zárvány
mindnek egy-egy titkos arc rejtezik.
A szél átkarol. Furcsa lendület,
mellyel a szürreálból átemel,
de meghagy minden villanást, tüzet,
és végre most mosollyal alszom el...
 
 
 
MOSOLYGÓ HOLD
 
 
(perpetuum)
 
A szavak majd hangokra bomlanak,
elvesznek, mert senki nem lelte meg,
bolyongunk, mint a holdba folyt alak:
árnyalhatók és őrizetlenek.
Kontúrjaink összerendeződnek,
pontvonal-rajzolat, mint az óra,
egybeköthető a kép: előleg
a változó variálhatóra.
Újraírnánk a csillagképeket,
egyszer itt vagyunk, majd egy másikon,
közös rendszer ez, mással nem lehet,
új téridő lett és egy más ikon.
Olvadunk, a sejtek egybefolynak,
egyetlen képlet lesz az entitás,
mosolyognak ráncai a holdnak,
mert így akartad ezt, hogy élni láss.
 
 
 
 
(nocturnal)
 
 
Bolyongunk, mint a holdba folyt alak,
az éj maszkot hord: nyúlós és hideg,
a súlytalan állandók vonzanak,
végül mégsem változik semmi sem.
Így lehet: a szemembe szórt homok
mégsem változó s kimondhatatlan,
a visszatérő kérges fantomok
elkergetőztek. Kibontva hagytam
az összes kódolt kriptográfiát,
amelyet a szívkamrába vésnek,
és húrtalan határát hágni át
egy megfejtett, véges ébredésnek.
Pontvonal-rajzolat, mint az óra,
az ébredés a velőbe mászik,
nem forog a visszaláthatóra,
elkering az egybeolvadásig.
Érthető a jel: minden egy irányba,
szinte ismerem, hogy merre vár a csónak,
a jövendőm új Ars Poetica-ja.
Szelíd az ég, a hullám csendesedne,
lovaglása végre nem szilaj-feszült,
az elemeknek ősi, tiszta rendje
mindent érzékelhetőre egybe szűrt:
szellőt, patakot, újra hallom őket,
olyan voltam úgy mint temetett árva,
most a rögtől ébredőn törölget
a tisztulásnyi ég. Kibont a nyárba.
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.