„A szonett bölcs műfaj”

Közélet, politika és líra viszonyáról, kötött formákról és szabadversről, szonettekről, az irodalomról mint életformáról beszélgetett Markó Béla költővel, az RMDSZ volt elnökével László  Noémi költő a kolozsvári Bulgakov Kávézóban megrendezett E-MIL-esten.

„A szonett  bölcs műfaj”

A szonett bölcs műfaj, taszítja a publicisztikai tartalmat – mondta Markó Béla a kolozsvári Bulgakov Kávézó  és az E-MIL Álljunk meg egy szóra című közös estjén a politika, közélet és líra viszonyáról. Számára a  politikai szerepvállalás fontos, de átmeneti időszak volt. Amikor újra visszatért az irodalomhoz, szándékosan kerülte a közéleti témákat, annál több szonett született viszont a magánéletről, a kert lakóiról. A szonett alkalmas arra, hogy rendszeresen műveljük, csak vigyázni kell, hogy ne váljék modorossá, hiszen nem spontán, extázisban művelt versforma, hanem „mérnöki műfaj”.

Csatolmány című kötetében Markó már oldottabb, érzékenyebb formákhoz nyúl, a közéleti tematikát, közösségünk fontos kérdéseit, a haza, a nemzet fogalmát is boncolgatja. Úgy gondolja, a vers mindig „hozott anyagból” készül, ő is arról versel, ami körülötte van, így néha a politikáról is. Nem ért egyet viszont a különböző besorolásokkal, mint közéleti, politikai, szerelmi költészet, és az erdélyi és magyarországi irodalomra való felosztást  sem tartja helyénvalónak. A poézist  nem szerencsés ilyen alapon kettéválasztani, szerinte csak jó és rossz vers létezik. Egy magyar irodalom van, ami nem azt jelenti, hogy meg kell tagadni az erdélyiségünket, de azt sem, hogy mindenáron ráerőltetjük a versre például a tájnyelvi jelleget.

Markó szonettjei kapcsán szó volt arról, hogy indulásakor a szabadverset részesítette előnyben, akkor meg sem próbált kötött formában írni. Az akkori kötött forma egyébként jobbára a „fül után” írt népies vagy időmértékes verselést jelentette, ez volt jellemző zömében a második Forrás-nemzedékre.

Újabb szonettjeiben Markó olyan dolgokról versel, amelyek korábban nem voltak rá jellemzőek: a  kertről és lakóiról, a tücsökről, a darázsról. Sosem volt természetben élő ember, inkább urbánus léleknek tartja magát, de úgy alakult, hogy ahol most lakik, természeti környezet veszi körül. Bálint fiának, aki biológusként a hangyák egyik fajának viselkedését kutatja, azt mondta  a költő: „Sokkal jobb hangyákkal foglalkozni, mint emberekkel.” A keserű, ironikus megjegyzés politikusi, közéleti tapasztalataira vonatkozik.  Minden kollektív munka ilyen, az irodalom viszont magányos műfaj, csak az alkotón múlik, sikerül-e létrehoznia az illető művet. Amikor viszont leül a fehér papír elé, nincs mentsége, nem hivatkozhat a körülményekre.

Az esten kitértek a meghívott gyerekverseire is, ennek kapcsán pedig az irodalomba való visszatérésére. Bár politikusi pályafutása alatt is jelentek meg gyermekvers-kötetei, ezek darabjait korábban írta. Életéből tíz év úgy telt el, hogy egyáltalán nem írt verset, s amikor újra megpróbálta, megijedt, hogy nem tud írni. A versírás nem biciklizés, ha az ember kiesik  a gyakorlatból, kell egy kis idő, amíg újra birtokolni tudja a mesterséget.

A gyerekvers jó gyakorlóterepnek bizonyult, múzsája pedig legkisebb gyermeke volt.  László Noémi, aki maga is ír gyermekverseket, ennek kapcsán föltette a kérdést, hogy egyenrangú műfajnak tekinti-e a felnőtteknek szóló lírával, hiszen nagyon sok alkotó nem tesz különbséget közöttük, elég csak Weöres Sándort említenünk. Markó szerint Weöres kivétel, az ő versei nyelvi és formai csúcsteljesítmények, de a legtöbb költő esetében a gyerekvers-írás nem így működik.

Az est vége felé kitértek az erdélyi és magyarországi irodalmi élet különbözőségeire is. A meghívott úgy látja, vannak ugyan szekértáborok Erdélyben, de nem jellemző, hogy ne legyen valamiféle párbeszéd az irodalmi élet szereplői között. Az alkotók nálunk is, akárcsak Magyarországon, gyakran egy-egy irodalmi folyóirat köré csoportosulnak, amelynek megvan a határozott arculata, de a lapok között van átjárás, nem egymást kizáró csoportok. Az erdélyi irodalmi életre szerencsére nem jellemző olyan fokú megosztottság, mint a magyarországira. Bizonyos feszültség, szembenállás kívánatos, ez egyáltalán nem baj, más kultúrákra is jellemző.

A romániai magyar irodalmi sajtó színvonalas és egyáltalán nem provinciális. A Látótól az Irodalmi Jelenen, Székelyföldön, Helikonon és Korunkon át a Váradig nagyon gazdag az irodalmi kínálat. Ami viszont hiányosság: nincs önálló irodalomkritikai életünk, arról nem is beszélve, hogy művészetkritika alig van.

Markó magával hozta az estre Elölnézet  című legújabb verseskötetét, amely a Jelenkor Kiadónál jelent meg. A könyvben olyan szonettekkel is találkozhat az olvasó, amelyek középkori és reneszánsz Krisztus-ábrázolások margójára készültek. A kereszt egyébként visszatérő motívum Markó költészetében, a krisztusi szenvedéstörténet több versében megjelenik.

Bár nem túlzottan vallásos, úgy véli, a világ sokkal több, mint amit tudunk róla, úgy is fogalmazhatunk, postások vagyunk mindnyájan, és titokzatos üzenetet szállítunk, ezért alázattal kell viszonyulnunk az élethez, a sajátunkhoz és a másokéhoz egyaránt. Az emberi szenvedéstörténetek áldozatvállalások, ilyen értelemben párhuzam vonható az emberi és a krisztusi szenvedéstörténet között. Másokat ez valamiféle teológiai állásfoglalásra, őt újabb szonettek megírására készteti.

Varga Melinda