Ugrás a tartalomra

 

Végszó – Áldd meg Aradot! – 1849. október 5–6.

VÉGSZÓ
Arad, 1849. október 5–6.
 
 
„Végrehajtva...”
 
Ítélet
melyet a magas császári királyi hadsereg-főparancsnokság parancsára összeállított megesketett teljes haditörvényszék az alább megnevezett vádlott urak, a magyar lázadó hadsereg főnökei ügyében egyhangúlag hozott
 
1. Aulich Lajos, aki Pozsonyban, Magyarországon született, ötvenhét éves, katolikus vallású, nőtlen, 1812-ben hadapródként lépett be a Sándor császár gyalogezredbe, legutóbb alezredes ugyanebben az ezredben;
2. Török Ignác, aki Gödöllőn, Pest megyében, Magyarországon született, ötvennégy éves, katolikus vallású, nőtlen, alezredes a császári királyi utászkarban, és legutóbb Komárom várának helyi erődítési igazgatója;
3. Láhner György, aki Besztercebányán, Zólyom megyében, Magyarországon született, ötvenhárom éves, katolikus vallású, nős, egy gyermek apja, legutóbb őrnagy és a III. zászlóalj parancsnoka a császári királyi gróf Gyulay Ferenc gyalogezredben;
4. Schweidel József, aki Zomborban, Bács megyében, Magyarországon született, ötvenhárom éves, katolikus vallású, nős, öt gyermek apja, legutóbb őrnagy a 4. Sándor orosz nagyherceg huszárezredben;
5. Poelt von Poeltenberg Ernő, aki Bécsben, Ausztriában született, harmincöt éves, katolikus vallású, nős, három gyermek apja, legutóbb kapitány és századparancsnok a 4. Sándor orosz nagyherceg huszárezredben;
6. Nagysándor József, aki Nagyváradon, Bihar megyében, Magyarországon született, negyvenöt éves, katolikus vallású, nőtlen, kapitány és századparancsnok az 5. huszárezredben, 1847 óta nyugállományban;
7. Knezić Károly, aki Veliki Grđevacon, a varasdszentgyörgyi határőrezred területén született, negyvenegy éves, katolikus vallású, nős, két gyermek apja, legutóbb százados a 34. Porosz herceg sorgyalogezredben;
8. Gróf Leiningen-Westerburg Károly, aki Ilbenstadtban, Hessen nagyhercegségben született, harmincéves, lutheránus vallású, nős, legutóbb százados a 31. gróf Leiningen sorgyalogezredben;
9. Dessewffy Arisztid, aki Csákányban, Abaújvár megyében, Magyarországon született, negyvenhét éves, evangélikus vallású, nős, korábban kapitány és századparancsnok a gróf Radetzky huszárezredben, 1839 óta nyugállományban;
10. Damjanich János, aki Stazán, a 2. báni határőrezred területén született, negyvenöt éves, görög nem egyesült vallású, nős, gyermektelen, legutóbb százados és egy gránátosszázad parancsnoka a 61. Rukawina sorgyalogezredben; végül
11. Lázár Vilmos, aki Nagybecskereken, a Bánságban született, harmincnégy éves, katolikus vallású, nős, három gyermek apja, hadnagyi rangjáról a 34. gyalogezredben 1843-ban tiszti jellegének megtartása nélkül leköszönt.
 
Mindezek a vádlott urak a velük szemben folytatott hadbírósági vizsgálat során a megállapított tényállást elismerték, hogy ellentétben a császári királyi hadseregbe való belépésükkor tett esküjükkel, illetve Lázár vádlott esetében a szolgálatból való kilépéskor kiállított kötelezvénnyel, hogy törvényes császárának és királyának csapatai ellen harcolni nem fog, a magyar forradalmi hadsereg soraiban szolgáltak, éspedig Aulich Lajos – Poeltenberg Ernő – Nagysándor József – Knezić Károly – és Damjanich József [!] vádlott urak tábornokként és hadtestparancsnokként – gróf Leiningen Károly és Dessewffy Arisztid vádlott urak tábornokként és hadosztályparancsnokként – Lázár Vilmos vádlott úr pedig alezredesként és hadosztályparancsnokként harcoltak – Török Ignác vádlott úr Komárom várának egy császári királyi osztrák csapatosztály által való ostroma alatt egy ideig az ottani várparancsnok tisztét töltötte be, és később az esztergomi és szegedi sáncépítkezéseken tevékenykedett, és a forradalmi kormánytól a tábornokká való előléptetést elfogadta – Láhner György vádlott úr az egész felkelő háború ideje alatt fegyverkezési és felszerelési felügyelőként a fegyvergyárak munkáját és a fegyverek átvételét és kiadását vezette tábornoki rangban – végül pedig Schweidel József vádlott úr, bár a schwechati csata után, melyben részt vett, saját kérésére szabadságon volt, és ez idő óta a lázadó hadseregben tényleges szolgálatot nem teljesített, de a tábornoki előléptetést elfogadta, ez év május hónapjában Pest városparancsnokának tisztét átvette, és a császári királyi csapatok közeledtekor a forradalmi kormányt követte; vagyis a fent nevezett vádlott urak, akik közül Aulich alezredes urat, Láhner és Schweidel őrnagy urat, Poeltenberg, Nagysándor és Dessewffy kapitányt, valamint Knezić, Leiningen és Damjanich századost a lázadás ügyének tett szolgálataikért a forradalmi kormány alapította katonai érdemrenddel tüntették ki, figyelembe véve, hogy részt vettek a magyar lázadó hadsereg harcaiban az ez év április 14-i debreceni országgyűlési határozatok megvalósításáért, melyek kimondták Magyarország elszakadását a császárságtól és a legmagasabb uralkodóháznak a magyarországi trónutódlásból való kizárását, illetve az állásukban való megmaradással és a lázadó kormány alatt való további szolgálattal ezt hallgatólag elismerték – felségsértés bűntette miatt az 5. hadicikk és vele kapcsolatban a Mária Terézia-féle bűnvádi perrendtartás 61. cikkelye, az 1848. október 3-i, 20-i és november 6-i legfelsőbb nyilatkozat, továbbá az 1848. november 12-i és 1849. július 1-i kiáltvány értelmében, mégpedig Aulich Lajos és Török Ignác alezredes – Láhner György őrnagy – Poeltenberg Ernő, Nagysándor József és Dessewffy Arisztid kapitány – Knezić Károly, gróf Leiningen Károly és Damjanich János százados vádlott urak az osztrák hadseregben viselt tiszti rangjuk, illetve nyugdíjuk elvesztése mellett – valamint Lázár Vilmos kötél általi halállal büntetendők minden ingó és ingatlan vagyonuk elvesztése mellett; Schweidel József vádlott őrnagy rangjának és bárhol található minden ingó és ingatlan vagyonának elvesztése mellett golyó általi halállal büntetendő; végezetül pedig
 
12. Gáspár András vádlott úr, aki Kecskeméten, Magyarországon született, negyvenöt éves, református vallású, nős, két gyermek apja, legutóbb kapitány és század parancsnok a 9. Miklós császár huszárezredben, bár szintén harcolt a császári királyi hadsereg ellen, és elfogadta a lázadó hadseregben a tábornokká való előléptetést, de attól a pillanattól fogva, hogy az említett ez év április 14-i debreceni országgyűlési határozatok tudomására jutottak visszavonult a lázadó hadseregből, és semmi tovább szolgálatot nem teljesített, pusztán fegyveres lázadásba való részvétel miatt a Mária Terézia-féle bűnvádi per rendtartás 62. cikkelye és vele kapcsolatban az 1790. év büntetések, az 1848. október 3-i és október 20-i és november 6-i legfelsőbb nyilatkozat és az 1848. november 12-i kiáltvány értelmében kapitányi rangjának és IV osztályú orosz Vlagyimir-rendjének elvesztése mellet tízévi várfogsággal büntetendő.
 
Így mondta ki a mai haditörvényszék Arad várában 1849. szeptember 26-án.
 
Johann Moser
nyugállományú ezredes
mint elnök      
Ernst
törzshadbíró
 
Kihirdetendő és végrehajtandó, Dessewffy és Lázár vádlott esetében azzal az enyhítéssel, hogy ők lőpor és golyó általi halállal büntetendők
Haynau
táborszernagy
 
A túloldali hadbírósági ítéletet ma reggel hét órakor valamennyi vádlottnak kihirdették, és Gáspár András vádlott büntetési ideje a mai nappal kezdetét veszi.
Arad vára, 1849. október 5.
Ernst
törzshadbíró
 
A Gáspár András kivételével valamennyi fent nevezett vádlottra kimondott halálbüntetés 1849. október 6-án reggel hat órakor végrehajtva.
Arad vára, 1849. október 6.
Schückl
hadbíró százados
 
 
 
Ítélet
melyet a magas hadsereg-főparancsnokság parancsára összeállított, megesketett teljes haditörvényszék az alább megnevezett vádlott úr ügyében egyhangúlag hozott
 
Gróf Vécsey Károly, aki Pesten, Magyarországon született, negyvenkét éves, katolikus vallású, nős, gyermektelen, őrnagy a 2. Hannoveri király huszárezredben és császári királyi kamarás, a megállapított tényállást elismerte, és törvényesen bebizonyosodott, hogy mint tábornok és a magyar felkelő hadsereg V. hadtestének parancsnoka a császári királyi csapatok ellen síkraszállt, őket Szolnoknál megtámadta, majd Arad várának körülzárolását megkezdte, és áprilistól fogva az őfelségét a császár és királyt híven szolgáló Temesvár várának ostromát vezette egészen a vár augusztus havában történt felmentéséig, és ezzel szörnyű pusztulást és károkat okozott kincstári és magánépületekben; vádlott úr tehát felségsértés bűntette miatt az 5. hadicikk és vele kapcsolatban a Mária Terézia-féle bűnvádi perrendtartás 61. cikkelye, az 1848. október 3-i, 20-i és november 6-i legfelsőbb nyilatkozat, továbbá az 1848. november 12-i és 1849. július 1-i kiáltvány, végül pedig a hadbíróságok számára kiadott folyó évi július 2-i utasítás értelmében őrnagyi rangjának és kamarási méltóságának, továbbá bárhol található minden ingó és ingatlan vagyonának elvesztése mellett kötél általi halállal büntetendő.
 
Így mondta ki a haditörvényszék Arad várában, 1849. szeptember 21-én, a kegyelmezési jog fenntartásával.
 
Howiger
vezérőrnagy, elnök   
Ernst
törzshadbíró
 
Kihirdetendő és végrehajtandó
Haynau
táborszernagy
 
Kihirdetve Arad várában, 1849. október 5-én reggel 7 órakor
Ernst
törzshadbíró
 
Végrehajtva 1849. október 6-án reggel 6 órakor.
Arad vára, 1849. október 6.
Schückl
hadbíró százados
 
 
 
Ítélet
melyet a magas hadsereg-főparancsnokság parancsára összeállított, megesketett teljes haditörvényszék az alább megnevezett vádlott úr ügyében egyhangúlag hozott
 
Eleméri és ittebei Kiss Ernő úr, aki Temesvárt, a Bánságban született, negyvenkilenc éves, katolikus vallású, özvegy, gyermektelen, a Hannoveri király huszárezred ezredese és parancsnoka, a hannoveri királyi Guelf-rend 1. osztályának tulajdonosa és a pápai Krisztus-rend lovagja, a megállapított tényállást elismerte, és bebizonyosodott, hogy a császári királyi bánsági főhadparancsnokságnak az 1848. október 3-i legfelsőbb nyilatkozat alkalmából neki megküldött felszólítását, hogy csapatosztályával Temesvárra vonuljon vissza, figyelmen kívül hagyva megmaradt a felkelő hadsereg soraiban, a lázadó kormánytól a tábornoki és altábornagyi előléptetést, valamint az általa alapított katonai érdemrend jelvényét elfogadta, ez év február hónapjában átvette az országos főhadparancsnok tisztét, és tevékenységét a lázadó kormány érdekében még azután is folytatta, hogy a debreceni országgyűlés ez év április 14-én Kossuth Lajos indítványára kimondta Magyarország elszakadását az osztrák monarchiától és a legfelsőbb uralkodóház trónfosztását; vádlott úr tehát felségsértés bűntette miatt az 5. hadicikk és vele kapcsolatban a Mária Terézia-féle bűnvádi perrendtartás 61. cikkelye, és az 1848. október 3-i és 20-i, továbbá november 6-i legfelsőbb nyilatkozat, az 1848. november 12-i és 1849. július 1-i kiáltvány, végül pedig a hadbíróságok számára kiadott folyó évi július 2-i utasítás értelmében ezredesi rangjának, rendjeleinek és bárhol található minden ingó és ingatlan vagyonának elvesztése mellett lőpor és golyó általi halállal büntetendő.
 
Így mondta ki a mai haditörvényszék a kegyelmezési jog fenntartásával.
Arad vára, 1849. szeptember 21.
 
Howiger
vezérőrnagy, elnök
Ernst
törzshadbíró
 
Kihirdetendő és végrehajtandó
Haynau
táborszernagy
 
Kihirdetve Arad várában, 1849. október 5-én reggel 7 órakor
Ernst
törzshadbíró
 
Végrehajtva 1849. október 6-án reggel 6 órakor.
Arad vára, 1849. október 6.
Schückl
hadbíró százados
 
 
Ahogy gondoltam! Halálra ítélve lőpor és golyó által. Mindezt előre láttam, és ezért a legkevésbé sem lepett meg. – Itt ülök tehát a kinyitott szobában, egy tizedes és négy ember őrködik mellettem a szobában, társaságom tehát van – felhasználom az időt, mielőtt a kíváncsiak megbámulnának, hogy rendbe szedjem a dolgaimat megírtam a végrendeletemet, még egy nyilatkozatot, és az elszámolásomat, mindezt két tanúval alá is iratom.
Rögtön ezután eljött, hozzám kedves Berti fiam és Csunkó, mert már eljutott hozzájuk kivégzésünk híre. Mivel csak egyesével eresztették be őket, Bertit visszaküldtem, és először Csunkótfogadtam. – Adalbert fiamat minden dolgomról kellőképpen tájékoztattam, és ha a bölcs gondviselésnek úgy tetszik, hogy kiszólítson ebből a világból, minden földi dolgom rendben van; mivel az elszámolás háromszáznegyven passiva, ennyi adósságot hagyok hátra. – Milyen jó volna, ha a beszolgáltatott kilencszázhatvankét forintról is rendelkezhetnék. – Haynau tehát megerősítette ítéletünket. – Isten fizessen meg neki érte.
Egy fiatal minorita papot küldtek hozzám, aki igazán értelmes ember és érdemdús pap; megbízták, hogy holnap reggel jöjjön el hozzám, és lásson el a szentségekkel.
Valóban ne adnának kegyelmet nekünk? Az utolsó pillanatig olyan reménykedve bizakodom, hogy nem is tudom magam átengedni a halál gondolatának.
Adalbert fiam egész délután nálam volt, és ez a látvány elszomorít; a kedves, derék fiú adta át nekem szeretteim, drágáim utolsó szíves üzenetét.
Zárom ezeket a sorokat, és remélem, hogy október 6-án örvendetesebb érzésekről számolhatok majd be. Ezt a három ív papírt, amelyen hűségesen megírtam aradi fogságomat, adják át feleségemnek, Domicának, ha bele nem pusztul bánatába.
 
Schweidel József: Aradi fogságom naplója (részlet)
 
 
Damjanich János levele Leiningen-Westerburg Károlynak
 
Kedves Károlyom!
Ma reggel megérkezett egy gránátostiszt futárként az ítéletünkkel. Nem sejtek semmi kedvezőt, mert szegény Emíliámat nem engedték be, pedig volt engedélye, hogy bejöhessen hozzám. Amit Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet; keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mértek. Vigasztaljon Isten, jó barátom, mennyire szeretnélek látni!
 
Igaz barátod
Damjanich 
 
 
Damjanich János imája
 
Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra
 
Mindenség Ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
 
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
 
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
 
Damjanich
Emíliának vigasztalásul
 
 
 
Dessewffy Arisztid levelének töredéke
 
Az a bizonyos evőeszköz, amellyel Tonim mindig étkezett, a női óra, amellyel Kálmán Velencében megtisztelte, üvegképekkel díszített ágya, az éjjeliszekrény és a kockadíszes adassék nagyon szeretett feleségemnek, Emmának. A többivel Albert fivérem rendelkezzen belátása szerint, csak a Kálmán fivérem javára szóló megjegyzés a végrendeletben maradjon meg.
Arad, 1849. október 5.
Dessewffy Arisztid 
 
 
Kiss Ernő levele lányainak, Dániel Jánosnénak és Bobor Györgynének
 
Forrón szeretett gyermekeim!
 
Bocsássatok meg nekem, gyermekeim, miképpen én is megbocsátok nektek – ez halni készülő apátok kívánsága. Ti tudjátok, mégpedig a legjobban, milyen híve voltam én az ausztriai háznak – és ilyennek is halok meg –, mert én Magyarországot is azért szolgáltam, hogy Ausztriának javára lehessek. Ezért, gyermekeim – apátok ártatlanul hal meg – és az a tudat, hogy uralkodójának mindig a legjobb alattvalója volt, erősíteni fogja őt ezen az utolsó úton.
 
Ne tegyetek senkinek szemrehányásokat – Isten áldjon meg benneteket! erősítsen és óvjon benneteket; imádkozzatok ártatlan lelkemért, ez az utolsó kívánsága szerencsétlen apátoknak
Ernőnek
1849. október 5. 
 
 
Lázár Vilmos levele feleségének
Október 5-én, 1849.
 
Mindenem e földön, kedves szentem, Máriám! A lelkiatya, akinek kezeiben letettem vallomásomat – és kinek kitártam tiszta öntudattal bíró keblemet, át fogja neked adni kis gyűrűmet, szivartárcámat és evőeszközömet melyet itt, fogságom alatt használtam. Károlynál fogsz találni egy levelet és kedves arcképedet – azonkívül több holmit. – Én keresztülvíttam az élet-halál tusáját – én meg fogok halni, mint férfiúhoz illik. Szívem, a szegény, mely érted fog dobogni utolsó ütéséig, és tiszta szerelmem nálad maradnak. – Én nem akarom átkozni a végzést, nem senkit – én boldogító szerelmedben öt évet és majd két hónapot éltem, és ezen idő vigaszul szolgál. hogy már el kell hagyni e földi pályát. – Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem – élő jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét-nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én. Te pedig, éltem védangyala, kinek kezeiben lételem tisztább és jobb lett – Teneked, kedves Marim, még egyszer az utolsó istenhozzádot mondom, és szolgáljon ezen vallomásom neked vigaszul, hogy annak oka, miszerint nyugodtan halhatok meg, Te vagy, és felteszem felőled, Te mindenem, hogy méltó fájdalmaidat nem lecsillapítani, mert azt, tudom, hogy nem lehet; tudom magamról is, de korlátolni fogod, és azzal bebizonyítani, mily kedves emlékem Teneked.
 
Köszöntsd, csókold nevemben Ármint, Hermit, Lórit, Minát, Stainert és Mednyánszkyt és különösen még Szomjasékat és minden jó ismerősöket és barátokat – és rokonokat.
 
Csókold kedves gyermekeinket, és öleld forrón szívedhez nevemben, miként én Téged, Te kedves Marim, képzeletemben ölellek és szorítlak ezen az utolsó percenetig érted dobogó szerelmes szívemhez. – Isten veled! Tied örökké, még a síron túl is a te hű
 
Vilmosod
A papnak adtam egy aranyat misére! Isten veled!
 
 
Leiningen-Westerburg-Károly levele bátyjának, Leiningen-Westerburg Györgynek
 
Kedves jó Georgom!
 
Csak kevés sort írhatok neked, mielőtt megválok az élettől, de fogadjátok mindnyájan, akiket szeretek, magatokénak azt, amit szegény feleségemnek írtam. – Oly kíméletesen, mint csak lehet, értesítsétek a súlyos csapásról, és vigasztaljátok nyomorúságában. – Az ő erős lelke elvisel minden fájdalmat, de a teste gyönge, és a szívem remeg, ha arra gondolok, hogy ő is korai halálnak eshetik martalékul.
 
Titeket pedig, kedves testvéreim, kiket mindig őszintén szerettem, titeket arra kérlek, hogy ne hagyjátok nevemhez tapadni azt a gyalázatot, melyet az az alávaló újságcikk szórt rám. – Követeljétek aktáimat, tegyetek meg mindent, de azt a szégyenfoltot ne hagyjátok a nevemen. A mindenható Isten áldjon meg téged, a jó Cattinát és gyermekeidet, és ontsátok értem a testvéri szeretet könnyeit. Szegény, szegény feleségem, ő az én legnagyobb bánatom ebben a keserves órában; álljatok híven mellette, és segítsétek tanáccsal és tettel. Isten veletek, kedveseim, imádkozzatok, hogy örök békét nyerjen hű testvéretek.
Arad, 1849. október 5.
Károly
 
 
 
Leiningen-Westerburg Károly levele feleségének
 
Egyetlen, utolsó leheletemig szeretett Lizám!
 
A kocka eldőlt, és csak kevés órám marad még e világon, hogy előkészüljek a keserves lépésre. – A halál nem volna rettenetes rám nézve, ha egyedül állnék; de a rád és ártatlan gyermekeimre való gondolat, drága Lizám, súlyosan nehezedik lelkemre. A csapás nem ért készületlenül. Azt hittem, mindenre készen vagyok: és mégis e pillanatban görcsösen vonaglik a szívem arra a gondolatra, hogy téged, legnagyobb kincsemet, örökre elveszítelek. – Nem! – nem örökre! Erős a hitem, hogy egy szebb és jobb élet következik erre az életre; szellemem körülötted fog lebegni, mert hisz a szellemnek mindenütt van hona, ameddig Isten mindenhatósága ér.
 
Szívesen, ó, mily szívesen éltem volna, hisz megvolt mindenem, ami boldoggá teszi az életet, olyan boldog voltam a veled való házasságban, amilyen csak lehet az ember.
 
Most, ebben a komoly órában, amikor minden földi dolog teljes mulandóságában áll előttem, amikor mintegy föltárul a múlt, minden emlék megrohan, és nehézzé teszi a válást.
 
Milyen tisztán és fenségesen áll előttem emléked, mennyire szeretném, ha ki tudnám fejezni szavakkal, milyen fájdalmas érzéssel gondolok rád! Adjon erőt a mindenható Isten, aki szívembe lát, hogy úgy halhassak meg, mint egy keresztyén. Mindig híven hódoltam őseim vallásának, a lelkész kezéből fogadtam hitem vigaszát, és kész vagyok uram és teremtőm ítélőszéke elé lépni.
 
És te, Lizám, aki mint a vigasz és remény angyala álltál mellettem, kinek csak gyöngén viszonozhattam azt a boldogságot, melyét túláradó szereteteddel szereztél nekem: adjon Isten bátorságot és erőt neked súlyos végzeted elviselésére.
 
Nekem pedig bocsásd meg, drága Lizám, ha ez életben megbántottalak vagy nem voltam elég gyöngéd hozzád. Nem hallhatom hangodat, de szívem azt mondja, hogy megbocsátsz.
 
És szegény gyermekeim – ó, nagy isten! Nekik kell hogy élj, drága Lizám, sorsod súlyosabb, mint az enyém, neked éveken át kebledben kell rejtened a bánatot, én pedig a túlvilágról is hálásan nézek rád, ha megmaradsz gyermekeinknek. Neveld őket az Úr félelmében jó és nemes emberekké; ha én már nem őrködhetem is fölöttetek, legyen anyjuk, anyjuk, aki megtanítja őket, hogy tiszteletben tartsák szerencsétlen apjuk emlékét. – Csak tehetném fejetekre áldó kezem, csak még egyszer nézhetnék szemedbe! De talán jobb is, hogy ez az utolsó találkozásunk elmarad. Lipót, a nemes jó Lipót, akit nem ér az én balsorsom, megígérte, hogy atyailag gondoskodik rólad és gyermekeidről, meg fogja tartani szavát. Földi dolgokról nincs mit közölnöm veled; legalább e tekintetben nem lesznek gondjaid, vagyonodhoz nem nyúlhatnak; de egy kérésem még van. – Kérlek, felelj meg kötelezettségeimnek, hogy nevem becsülete megmaradjon. Tudod, mennyivel tartozom Fritznek és Viktornak. Damjanich tábornoknak ezernégyszáz forintjával tartozom. – Fizesd meg ezt az adósságomat leendő özvegyének, mert ő is vértanúhalált szenved holnap reggel; és Albrecht őrnagynak is négyszáz forintot, nem tudom, hogy ő hol van, de jelentkezni fog. – Inkey Muki még ötszáz forintommal tartozik. A házassági óvadék is érintetlen megmarad neked, a te tulajdonod. Áldásomat küldöm fivéreimnek és rokonaimnak, és imádkozom szerencséjükért. – –
 
Victorom talán nem is tudja, hogy az életem veszélyben forog, őt nagyon érzékenyen fogja sújtani ez a csapás: de Isten, aki a sebet üti, balzsamot is ad, meg is gyógyítja.
 
Igen, Lizám, remélem, hogy te is, habár fájdalmasan, de engedelmesen és alázatosan szembe tudsz nézni sorsoddal. – Imádkozom érted és gyermekeimért forró áhítattal, és azt mondják: egy halni induló imájának és áldásának különleges ereje van. – Tudom, hogy vérezni fog a szíved; de a gyerekek iránti kötelességeid érzete meg fogja enyhíteni fájdalmadat, és nem sok idő múlva eleven másomat láthatod majd Árminunkban, aki annyira hasonlít rám. A gyerekek még meg vannak kímélve a fájdalomtól, és ez jól van így, ők a te szavaidból fogják megismerni apjukat, és ki mondhatná meg nekik jobban, mint te, hogy apjuk, bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt, aki meggyőződéséért halt meg. Rövidre van szabva az idő, melyet még e földön tölthetek, a levelet nemsokára át kell adnom, és nehezemre esik megválnom ezektől a lapoktól, hiszen ezek az utolsó szavaim hozzád. Isten áldjon és oltalmazzon, drága nemes feleségem, és adjon neked erőt, engem pedig részesítsen örök békéjében. Édes drága Lizám!
 
Gyermekeim! Éljetek boldogan! Nemsokára kiszenvedek. Még egyszer köszönet hű szerelmedért, mindenért, amit értem tettél. – Istenem, Istenem! Nem bírom tovább. Isten veled, életem, mindenem!
Arad, 1849. október 5.
Holtig hű
Károlyod
 
 
 
Nagysándor József levele Vinkler Brúnó minorita szerzetesnek
 
Kedves tisztelendő úr – tisztelt barátom! Szíves ígérete szerint méltóztassék Pestre Schmidt János rokonomnak, Kalocsára Nagysándor Imre érseki orvos bátyámnak s Lugosra Ungváry János rokonomnak néhány vigasztaló sorokat írni; ezen fésűt és inggombot szíveskedjék a bizonyos pesti irományokkal s gyűrűvel elküldeni, ezekre kéri tisztelő barátja
 
Nagysándor József
 
 
 
Poeltenberg Ernő levele apjának, Leopold Poelt von Poeltenberg lovagnak
 
Legdrágább szegény apám!
 
Isten a tanúm, majd megszakad a szívem, amikor ezt a szomorú, rettenetes hírt közlöm: mire ezeket a sorokat megkapja, már nem leszek. Tíz perccel ezelőtt halálra ítéltek.
 
Hogyan kerültem ebbe a szerencsétlenségbe érzésem ellenére, nézeteim ellenére, az uralkodó és a haza iránti minden szeretetem ellenére, legjobb apám, maga is tudja! és mindenki, aki ismert engem!
 
Szerencsétlen sorsomra való tekintettel bocsássa meg, drága apám, ami fájdalmat okoztam magának életemben.
 
Vegye magához jóságosan hőn szeretett szerencsétlen feleségemet és gyermekeimet. Vigasztalja ezeket a szegény, szegény teremtéseket, áldja meg érte az Isten!
 
Jó anyám, utolsó kérésem, legyen vigaszom ebben a szomorú búcsúórában, hogy nem hagyja el angyali jóságú szegény feleségemet és gyermekeimet.
 
Ha tudok, írok még drága szeretteimnek. Isten vigasztalja meg őket, és törölje ki szívükből emlékem keserűségét!
 
Mint gyermeke, hő tisztelettel csókolom meg apai kezét gondolatban, és még egyszer istenhozzádot mondok magának!
 
Szegény fia
Ernő
Arad, 1849. október 5., reggel 9 órakor.
 
 
 
Poeltenberg Ernő levele feleségének
Arad, 1849. október 5.
Imádott szegény feleségem!
 
Nem tudom, imádott Pauline-om, hogyan írjak neked, hogy a csapás ne sújtsa nagyon gorombán szerető szívedet – és csak azt kívánom, hogy szerencsétlen sorsomat olyan részvevő ajakról halld meg, amely a lehető legkíméletesebben közli veled, még mielőtt ezeket a sorokat megkapod.
 
Örökre istenhozzádot kell hát mondanom neked!! – megáldva téged mindazért a boldogságért, mellyel gazdagon megajándékoztál, és szívemből köszönve mindazt a szeretetet, melyet tőled kaptam!!
 
A Jóisten óvjon téged és a kedves és szegény gyerekeket, ne hagyja, hogy túlságosan átengedjétek magatokat a mély fájdalomnak, terjessze ki kedves fejetek fölé mindenható és óvó kezét! … ez utolsó és hő fohászom!!
 
Te is, hőn szeretett Pauline-om, érzem! megbocsátod mindazt a keserűséget, amit életemben okoztam neked! Megbocsátod, hiszen mindig a jóság angyala voltál! Ó, mennyire fáj a szívem, hogy nem láthatlak, nem csókolhatlak többé.
 
Légy hát erős, jó Pauline-om, légy erős irántam érzett szereteted kedvéért, gondold meg, hogy gyerekeid vannak! hogy értük kell élned!! – Isten veled hát, imádott angyalom!! Gondolatban szorosan magamhoz ölellek mindnyájatokat, téged és a kedves gyerekeket! és maga, jó Pauline-om, legyen még boldog! mert megérdemli. Isten veled!!
 
Szerencsétlen Ernőd
 
 
 
Vécsey Károly levele feleségének
 
Drága, imádott Linám! szeretett, erényes, legkedvesebb feleségem! Látom, ez életem utolsó pillanata – meg kell halnom, tehát még egyszer Isten veled, óvjon Isten, vezessen minden lépésedben – utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. – Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat –, Gizellát. Isten veled.
Október 6., reggel 6 órakor
Szerencsétlen Károlyod
 
Anyának, Milinek, Spillernek, Györgynek még egy utolsó istenhozzád.
A kifizetett bérletről szóló nyugtát itt küldöm – elfelejtettem tegnap személyesen odaadni.
Kérlek, drága feleségem, ne küldj Milliért, hanem menj mindjárt ma Zsombolyára.
 
 
 
 
Lázár Vilmosné levele sógornőjének, Moldova Imréné Lázár Matildnak
Surján, 1849. okt. 10-én
Drága Matildom!
 
Borzalmas események történtek azóta, hogy utoljára írtam. Nem voltam képes veled közölni azt a borzalmas sorscsapást, amely szegény édes hazánkat s mindannyiunkat ért. Az utóbbi napok borzalmas órái elképzelhetetlenül nehezednek rám. A szenvedések elkábítottak, megbénítottak. Alig vagyok képes gondolataimat összeszedni. Az én egyetlen, szeretett, imádott Vilmosom nincs többé! Én Istenem, adj erőt lelkemnek, hogy leírhassam a történteket.
 
Hatodikán volt. Igen. Vilmos reggeli fél hét órakor három vitéz bajtársával az aradi sáncokban agyonlövetett. Hősi halált halt. Az ellenség, a gaz osztrák maga sem tagadhatja meg tőle az elégtételt. Valamennyien hősiesen viselkedtek, de egyik se múlta felül bátorságban szegény Vilmost. Ha ismernéd utolsó sorait, melyeket börtönében írt!
 
Kérve kér, vigasztalódjak, merítsek erőt abból a kötelességtudatból, mely kell, hogy gyermekeink iránt bennem éljen. De miként bírjam én túlélni az én egyetlen szentem, az én Vilmosom halálát. Ó, ég, adj erőt, hogy el bírjam viselni rettentő sorsomat.
 
Kivégeztetése előtt való napon így szólt hozzám: „Mi lesz családommal, mi lesz veled, ha tényleg megcselekszik, amire gondolni igenis tudok, de hinni benne nem vagyok képes.” Szegény, rosszul sejtette, az ítélet kihirdetése után még csak huszonnégy óráig sem hagyták őket életben. Október 5-én délelőtt tizenegy órakor hirdették ki az ítéletet, s 6-án reggel fél hat órakor már agyonlőtték négyüket. „Szerelmem és gyermekeim veled maradnak – folytatta –, ígérd meg, hogy megnyugszol Isten rendelésében. Meghozod ezt az áldozatot gyermekeink kedvéért. Nyugodtan nézek a halálnak elébe, ha bírom ígéretedet, hogy nem fogsz kárt tenni magadban.”
 
Megígértem neki, hogy utolsó akarata szerint fogok viselkedni. Erre aztán megnyugodott, s mint az őr másnap felkeresett, mesélte, az egész éjjelt alvással töltötte. Lelkiismerete ezt méltán megengedte neki, mert ártatlannak tudta magát. Az éjféli órákig beszélgetett el társaival. Ó, én édes Istenem, mi lesz velem, szegény özvegyen maradt asszonnyal, ha az erős férfiakkal így bánnak! Négyet agyonlőttek a sáncokban, kilencet pedig felakasztottak. Az elítélteket ily sorrendben végezték ki: Reggel fél hatkor: Schweidel, Kiss, Dessewffy és Vilmos. Felakasztattak: Poeltenberg, Török, Láhner, Nagysándor József, Aulich, Leiningen, Knezić, Damjanich és Vécsey.
 
Ha van Isten, amiben e percben szinte kételkednem kell, akkor meg fogja büntetni azokat, akik az én rettentő szerencsétlenségem okozói, s szent hitem, hogy a Büntető Nemezis nem fog késni a megtorlással. Remélem, értesz, és szavaimnak oly értelmet fogsz adni, mint ahogy én gondolom azokat. Borzalmas az én életem, az én sorsom, oly próbára teszi lelkemet, mint kevés emberét e földön. Mily boldog voltam öt éven át az én Vilmosommal! Nagy boldogságomat megirigyelte a sors tőlem, s széttépte, szétszaggatta azt. Vilmosom, szentem csókol téged meg a többi rokonokat, tartsátok meg ti is az ő emlékét szívetekben. Utolsó percéig ártatlan gyermekeire gondolt az én drága Vilmosom. Nálánál nagyobb áldozatot – azt hiszem – senki sem hozott a mi szegény hazánknak.
 
Szeretettel szomorúsággal ölel-csókol a te szerencsétlen
Máriád
 
 
 
 
Damjanich Jánosné levele Hamvay Ödönnek
1903. december 18.
Tisztelt Hamvay úr!
 
Kérdéseire válaszolok. – 1848. április 4-én férjemnek szolgálati napja volt. Haynau, ki is felment a hivatalos helyiségbe, indulatosan kiabált, hogy: die Rebellen, die Hunde, Lumpen, Betyaren, ily címeket adott a magyaroknak, férjem elibe állt, és kikérte, hogy ő mint magyar nem tűri, hogy jelenlétében ily neveket osztogasson. Mindezt nem tőle hallottam, mert ő soha katonai dolgokat velem nem közölt, azt mondta, hogy felesége vagyok, de nem katona-asszony. Hogy kapott-e indulási parancsot, nem tudom, mikor hazajött egy órakor, elmondta, hogy kellemetlen szóváltása volt Haynauval, mivégett ő megparancsolta, hogy ő hat órakor elutazzon Olaszországba, ahol ezrede az ellenség előtt áll. Ha ideje lesz, és engem felkeres, megmutatom a levelek dátumát.
 
Férjem 1804-ben született, tizenhat éves korában ment katonának, nem akart tanulni – akkor nem volt katonaiskola-, mindjárt besorozták. Ez volt az ő elementuma, egész fiatalkorát Olaszországban töltötte, az utolsó években gránátos volt.
 
Mészáros miniszter hívta őt vissza június hóban, és megbízta őt a 3. honvédzászlóalj felállításával. Nagysarlói győztes csata után, áprilisban, Komáromban parancsot kapott, hogy utazzon Szegedre katonaságot szervezni. Búcsúzni a tábornokhoz hajtott a várba, visszajövet a lovak megbokrosodtak, a sáncnak rohantak, ekkor kiugrott a kocsiból, jobb lába a küllő közé csúszott, s bokában eltörött. A lovak lefordultak, a lovaknak és a kocsisnak nem lett bajuk. Azonnal értem küldött egy rokon katonatisztet Gyulára. Mellette voltam, míg nem lett rab. Utolsó percig ágyban fekvő volt, csak október 6-án a vesztőhelyen tette a rövid utat a kocsiból a halálba.
 
Csak egyszer, szeptember 27-én engedték meg, hogy bemehessek őt meglátogatni, nyugodt volt, és előkészített az ő halálára. „Ha megkegyelmeznek a többieknek – mondta –, de nekem nem.” Szeptember 5-én egy katona tizenegy órakor jelentette, hogy feljebbvalója üzeni, hogy azonnal menjek a várba, férjemhez. Jó jelnek véltem, örömmel mentem azonnal. Midőn beléptem a börtönbe, csodálkozva láttam egy katona őrt a szoba közepén állni. „Mi ez?” – kérdém. „Siralomházba jöttél, holnap kivégeznek.” Lerogytam ágya előtt, alig tudtam magamhoz jönni. Rövid idő múlva figyelmeztetett, hogy válnunk kell; az rettenetes volt! Utolsó percben kért, ígérjem meg, hogy másnap, 6-án, szobámat nem hagyom el. A küszöbre érve felkiáltott: „Emil!” Visszanéztem; könnytelt szeme éles kétségbeesés kifejezésével nézett. Visszafordultam feléje, szó nélkül intett kezével, hogy menjek. Kitántorogtam Láhner szobájáig, ott is a végbúcsú jelenetét láttam. Az apa búcsúzott feleségétől és ötéves gyermekétől. Láhnernéval kocsiba ültünk, Vécseynét nem ösmertem, nem volt velünk. 5-én éjjel írta férjem azt a szép imát, mit reggel egy katolikus lelkésznek átadva, kérte, hogy adja nekem át. És a nyakkendőjét mikor leoldotta nyakáról, azt is a lelkésznek átadva nekem küldte.
 
Szegény férjem borzasztóan szenvedett az ágyban. Testi fájdalma és lelki izgatottság gyötörték; már akkor a magyar sereg csillaga lefelé járt. Komáromból Pestre hozták, két hét múlva Aradra vittük hajón. Akkor már nagyon rosszra fordultak a viszonyok, s mint várparancsnokot bevitték az aradi várba. Görgey a fegyverletételi nap előtt felkereste őt, és közölte, hogy már mást nem tehet, mint megadja magát, holnap Világoson a magyar sereg leteszi a fegyvert. Férjem csendes volt, délután egy tisztet a városba küldött, és kérette Görgeyt, hogy csak öt percre jöjjön a várba. A tiszt visszajött azon válasszal, hogy lehetetlen, mert már kocsira szállt Világosra. Férjem indulatosan felkiáltott, hogy talán megérezte, hogy a várt el nem hagyná. Éjjel Világosra küldött valakit Görgeyhez egy levéllel. Korán reggel visszajöttek a válasszal, azt nem közölte senkivel. Délután valakivel közölte szándékát, mert ő tehetetlen, az ágyhoz kötve nem tehette, hogy a várat légbe röpítteti. Ezt nekem is mondta, mily rémület! Este ablaka alatt hangosan mondták, hogy ők meghalni nem akarnak ilyen módon A vár átadása után jött egy osztrák tiszt, parancsra férjemet, mint fogolyt, Nagyváradra szállítani. Minden poggyászunkat Aradra küldtük egy rokonhoz, mit pár nap után az osztrákok elárvereztek, mint Kriegsbeutét. Gyulára érkezve gróf Wenckheim Józseféknál voltunk szállásolva, két nap után ismét visszavitték férjemet Aradra, a várba, börtönbe. Én mindig vele voltam, mint ápolónője, de mikor Howiger várparancsnok a beteg foglyot a börtönbe kísérte, engem kidobott az előszobába. De őt megverte az Isten, pár hétre rá saját katonái robbantották fel lakását, ő kirohant, és leszakadt a pincéig honnan halva hozták ki. Csak szeptember 27-én látogathattam meg férjemet.
 
Tisztelt Hamvay úr! Amennyire lehetett, emlékemben összeszedtem az adatokat, ha meglátogat, a levelek dátumát megmutatom, melyeket írt 1848. április, május és június hónapokban.
 
Szíves üdvözlettel tisztelője
özvegy Damjanichné
 
 
 
Utóirat
1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még további három honvédtisztet végeztek ki: 1849. augusztus 22-én Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát – őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni –, 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát – őt szokás a tizenötödik aradi vértanúnak nevezni – és 1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg, őt azért nem végezték ki, mert a börtönben megtébolyodott. Szintén kivégezték a cseh származású, németül beszélő, de a magyar hazáért harcoló báró Hruby Gyulát, aki az Ottrubay család tagja volt. (Wikipédia)
 
 
Forrás:
Az aradi vértanúk
Válogatta, szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta Katona Tamás
Budapest, Neumann Kht., 2001
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.