Csehy Zoltán mint ganajtúró

„A költészet mindenképpen zenei kihívás” – hangsúlyozta Csehy Zoltán József Attila-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész a Fiatal Írók Szövetsége és a DE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet szervezte debreceni estjén 2014. március 24-én, a Nincs hová visszamennem című, legújabb kötetének bemutatóján. A költővel Oláh Szabolcs irodalomtörténész, egyetemi oktató beszélgetett.

Kezdésnek Csehy Zoltán felolvasott három verset három megjelent kötetéből, sorban a Hecatelegiumból, a Homokviharból és a Nincs hová visszamennem címűből. Bár szakterülete az antik erotikus költészet, csupán a második vers, a Mini muffja villantott fel néminemű malacságot, ám a cím alapján mást váróknak csalódniuk kellett: egy halálversről van ugyanis szó. Ehhez hasonlóan „az emberi szexus verbális kiteljesedése” helyett az esten főleg líraelméleti kérdéseket tárgyalt a két irodalomtudós Csehy versei alapján, talán azért is, mert a közönség elsősorban kreatív írás szemináriumra járó hallgatókból tevődött össze. Oláh Szabolcs először a szövegek formai sajátosságaira hívta fel a figyelmet: látszatra szabadversek, ám felolvasva kiderül, hogy szabályosak és ritmikusak, csupán a tördelésük önkényes. „El akartam rejteni a formát” – magyarázta a költő. „Valamit kell kezdeni a hagyománnyal” – mondta Ezra Poundra hivatkozva, mert „fölkínál egy étlapot”, amiről szabadon lehet választani, játékba lehet hozni a régi formákat. A hangszövedék és az íráskép feszültségének Oláh Szabolcs szerint „az olvasás felemelő tapasztalata” a tétje: verssé lehet olvasni a szöveget.

Csehy Zoltán (Fotó: Uri Dénes Mihály)

A vers „cselekedtető” ereje kapcsán irodalomtanítási kérdésekre terelődött a szó. „Nem normális szisztematikusan verset tanítani” – mondta Csehy Zoltán, és a humanista hagyományt követő egyetemi versírásóra bevezetését szorgalmazta. Elgondolása szerint a versírás kipróbálása segít annak az intimitásnak a kialakításában, amely a versolvasáshoz szükséges. Oláh Szabolcs erre reagálva feltette azt a kérdést, hogy „mivel jutalmaz az irodalom”, és mindjárt válaszolt is rá: „a befektetett munka révén kiváltott örömmel”. Ehhez hasonló sziporkákkal számos alkalommal örvendeztette meg közönségét a két irodalomtudós, fittyet hányva arra, hogy a publikum egy jelentősnek mondható része már nem elsőéves hallgató, akinek ezt még el kell mondani, hanem akár rendszeresen olvas, és történetesen tudja is, hogy miért jó olvasni. Tény, hogy az egyetemi munka során háttérbe kerül az olvasás élvezete, ám ezt a fajta örömöt aligha lehet teoretikus keretek között az emberbe szuggerálni.

Oláh Szabolcs az olvasás folyamatát kódfejtésnek nevezte, és mivel a költő sokat merít az antik hagyományból, megjegyezte, hogy „a neolatin műveltség gátját is szabhatja a megértésnek”. Válaszul Csehy Zoltán felolvasta Skarabeusz című, emlékezetes versét, melyben magát skarabeuszhoz, azaz ganajtúróhoz hasonlította, a hagyományt pedig a bogár által görgetett galacsinhoz, amelyet csak azért is görgetni kell, annak ellenére, hogy esetleg „többet árt, mint használ”. A költő szerint a versből nem kell mindent érteni, de érzékiségnek, csábító erőnek lenni kell benne. „A szövegnek vágyat kell keltenie ahhoz, hogy potensnek bizonyuljon” – idézte fel Oláh Szabolcs Csehy Zoltán A szöveg hermaphroditusi teste című tanulmánykötetének egy gondolatát. (Ez a megállapítás azonban az irodalmi estekre éppúgy igaz.)

Néhány közhellyel később Csehy Zoltán Hárman az ágyban című fordításantológiájára terelődött a szó, amelyben Oláh Szabolcs szerint „a szöveg erotikájának maximális kihasználása zajlik”, erotikus és priapikus, antik görögből és latinból fordított verseket tartalmaz. A fordító ahelyett, hogy felolvasott volna a kötetből, kifejtette munkaelvét: a fordítás szóljon a ma olvasójához, ne legyen olyan, mintha múzeumban kiállított tárgy lenne a szöveg. Devecseri Gábor Átváltozások-fordítása kapcsán Ovidiust említette, aki Csehy Zoltán szerint a világirodalom legjobb költője, majd Juhász Ferenc költészetéről kezdett áradozni.

A közönség (Fotó: Uri Dénes Mihály)

A hosszú felvezető után végre bővebben is esett szó a legújabb kötetről. Stuttgartban készültek a versek, ösztöndíjasként volt ott a költő egy művésztelepen. Oláh Szabolcs felvetette a kötettel kapcsolatosan a testírás, testreprezentáció problematikáját, erre Csehy Zoltán anekdoták sorát mesélte el arról, hogyan segített a stuttgarti vadászházban egy nicaraguai szobrásznak elkészíteni a munkáját, vagy hogy milyen érzés volt a csehországi Csonttemplomban járni. Jelentős szerepet kap a kötetben a képződés, körvonal, körbeírás motívuma, ezért Oláh Szabolcs megkérte a költőt, hogy olvassa fel Görögök című versét, de ő inkább elméleti síkon maradt, és a szavak megfelelő elhelyezéséről beszélt a versben: „egy szónak mekkora holdudvara van” – mélázott el. A szavak teste kapcsán arról a poétikai eljárásról is beszélt, amelyet több kötetében, így a Nincs hová visszamennemben is használ: a versen belül félkövérrel szed szórészleteket, ezáltal egy új vers rajzolódik ki. Csehy Zoltán elmondása szerint nem minden versben jelölte külön az elrejtett verset, ekképp rejtvényt is kínál az olvasónak. Az est végén felolvasott egy verset, amely stílusában a 127 éve született Kassák Lajosra hajazott, akinek a nyelvi zsenialitása nagy hatással volt a költőre. Egyik tanulsága az estnek, hogy Csehy Zoltán nagyon jó verseket ír. A másik, hogy a versolvasáshoz való kedvet és a vers szerezte örömöt elsősorban versekkel érdemes megteremteni.

Horváth Imre Olivér