Ugrás a tartalomra

Deák Csillag: Van már szőlő, lágy kenyér – Kölüs Lajos: Halszálkás idő, avagy a párba szökkent múlt

Deák Csillag

 

Van már szőlő, lágy kenyér

 

Pinczehelyi Sándor kiállítását nézem a Viltin Galériában. Kukorica, paprika, hagyma, szőlő, teli kosár, hüvelyesek, női combok között, de mást is rejteget a kosár, vagy nem is rejtegeti, benne egy geometriai forma, ami házzá avanzsál, ablak és ajtó nélküli házzá, kilép a kosárból, akárcsak az odaszánt szőlőfürt, ami kiállítási darabként csücsül az átlátszó dobozban, önnön piramisába zárva. A halgazdálkodás csúcsra járatva, még a fejeken is halakat látunk, a céltáblán az árnyékfej felett katonásan sorakoznak, miközben az egyik oldalon már feldobták a hasukat, de ez alig észrevehető, pont olyan vidáman színesek és jóllakottak. M.C. Escher is ránk kacsint, halsorozatként, bár itt a halak nem változnak madárrá, és ez fordítva sem történik meg, de mégis átalakulnak, akárcsak a disznó, a mi disznónk, a híres mangalicánk most önmaga negatívja is, hol kék, hol nemzetiszínű, váltogatja színét, miközben ugyanaz marad, disznó, de malaca van, a nemzeti színű, csíkos zászlóra helyezték, betölti, uralhatja a képet, ez nem a stars and stripes, csak csíkozás van, csillagok sehol, nem csoda, a következő képeken a Coca-Cola felirat tünteti el fokozatosan az ötágú csillagot, felülírja. Győzött a popart, a csillagok ragyogását elnyomja a felirat, a híres logó, már nem is kell sztárolni, ő lett csillag, hűha, gondolom, akkor már a Heineken sörnek is annyi? És minden újra előjön, a halak Zsolnay vázán úszkálnak, most már visszafogottan, fehér alapon fekete, a hagyomány lefokozva, leegyszerűsítve, nincs csillogó szín, csak a porcelán hideg csillogása, érezzük a fehér porcelán törékenységét. Ami eltörhet, az el is törik, valamikor, hova lesz a hagyomány, vajon lesz, aki összerakja, összeragassza a széttört vázát? A hal a váza testén úszik, és nem benne, ahova vizet lehetne tenni, a vázamotívum is megér egy sorozatot, a mintázat elkanászosodva hagyja el a vázatestet, nem csak kiburjánzik belőle, hanem önállósul. A háttér vibrál, hol kékfestő vászon, hol monokróm. Váltakozik a környezet a további páros képeken is, nemzeti színű hungarikumaink a fekete mezőben színtelenné válnak, búsmagyarokká, valamit kihúztak alóluk, talán éppen önmagukat és csak a nihil arat, vagy a gyász. Kulcslyuk is lehetne, melyen keresztül belepillanthatunk történelmünkbe, abból a jelenből, ahol a sarló és kalapács nemcsak szimbólumként, de használati tárgyként is nagyrészt a múlté, ki dolgozik ma sarlóval, a képen is átalakulnak, halványulnak, megrajzolják a művész arcának kontúrját, így a motívum szinte belevész, talán így el is vész, már nem fáj annyira, nem tud annyira szúrni, vágni, ütni, mosolyogni lehet rajta, és ezt már nem kéri számon senki.

 

A hármas színek ismerősek. A kolozsváriak műcsarnokbeli kiállításáról írtam korábban: A dokumentarista installáció a rendszerváltás utáni hagymázas nacionalizmusról szól, amikor Kolozsváron a padoktól a kukákig minden mozgatható és nem mozgatható tárgyra a román nemzeti színek kerültek. A fényképdokumetációt tárgyi valóságában csak néhány festett oszlop képviseli, plexiüveg alatt tárolva, mintegy konzerválva, hogy fennmaradjon és ne kerüljön átfestésre, az őrület ne menjen feledésbe. Mindezt tetőzi egy rajz, a csuklón felvágott érből nem piros vagy kék vér folyik, hanem nemzeti színű, a Román vér. Szükség van vérátömlesztésre? Újjászületés lesz? Ugyanezen a falon üveg alatt berámázva arany medalion, Megszakadó szív címmel. Meg is szakad. A Nagy-Romániát ábrázoló medál két részből áll, látjuk Besszarábiát is. Mindkét résznek van egy-egy karikája, ahol fel lehetne függeszteni. Függő. Továbbrajzolható a térkép és tovább szakadhat a szív. Pinczehelyi patrióta, nem csak hisz abban, hogy a kreatív gondolkodás és tevékenység viszi előbbre az embert, ezzel segítve, hogy a társadalom is fejlődjön, hanem műveivel a látszólag össze nem tartozó, eltérő nézeteket foglalja egy új minőségbe, zavarba ejtve a nézőt, ez most igaz? Nincs egyengondolkodás, nincs függőség, önállóság és öngondoskodás, azaz kezdeményezés van.

 

Pinczehelyi alkotó módon kapcsolja össze a nacionalizmust és a patriotizmust. Nem akar viszályt és viszálykodást, és öniróniával tekint a magyarkodásra, a műveltséget lebecsülő magatartásra. A nemzeti érzés fontos, legyen az Coca-Cola reklám vagy magyar kukorica, vagy disznó. Nincs alá- vagy fölérendeltség. Párhuzamos lét van, egymásmellettiség, ha egy-egy nemzetnek más is a politikai-gazdasági súlya. Nincs szabadság demokrácia nélkül és a kultúra széles körű elsajátítása nélkül (Maróti Lajos: Nacionalizmus, patriotizmus). Pinczehelyi sarló és kalapácsa – Már megint (Sarló és kalapács), 1973-2002 –, ötágú csillaga szimbólumok, a szocializmus kiüresedett jelképei, Vera Muhináig tekinthetünk vissza általuk. Azonos a mozdulat (Majdnem harminc év, 1973-2002), a testtartás (35 év, 1973-2008), a kézben tartott tárgy, de látni, hogy az idő valamin túllépett, elsodorta a múlt rekvizitumait, emléktárgyak, külön szoborparkba menekítették őket. Pinczehelyi ugyanakkor tudja, hiába a szoborpark, a múlt bennünk is él, öregekben és fiatalokban, a rendszerváltás ellenére, mert a történelem folytonos, hordalékai vannak, beágyazódások, betokozódások, az éles váltás ellenére is. Az emberi lélek és közösség változik a legnehezebben. Csillagfordulók (Csillag, coca-cola, PFZ I és II, 2012). Sok-sok év kell hozzá. Mózesnek negyven év kellett, hogy egy új nemzedéket vezessen vissza a szent földre. Mi még csak a 25. évnél tartunk.

 

 

Kölüs Lajos

 

Halszálkás idő, avagy a párba szökkent múlt

 

Olyan műveket kell létrehozni, amelyeken látszik, itt és most születtek – jegyezte meg egykor Attalai Gábor. Pinczehelyi Sándor (grafikus, plakáttervező, festő, művészeti szervező, művészetpedagógus, a Pécsi Műhely néven ismertté vált avantgárd csoport tagja) képei itt és most születnek, legyenek azok objektek, plakátok, fotók, grafikák vagy nagyméretű képek. A tárlat azért is különleges, mert a negyven éve készült alkotások újjászületnek, bennük a testetlen idő jelenik meg, a régi forma nem esik szét, csak a korábbi hős, figura, emberi arc és test szélesedik, enyhül a bőr feszessége. Valahogy mégsem érzem, hogy a halálba tartó ember arcát látnám csak, miközben Pinczehelyi halai csillagjelképpé válnak, sokasodnak a termékenységet szimbolizálva. A múlt és jelen kapaszkodik egymásba halpikkelyesen, színesen, a patriotizmust, a megőrzést (Zsolnay-váza, 2009) kifejezve, nemzeti létünk tudatos meg- és átélése nem lehet klisészerű, külső formában feloldódó gondolat, érzés. A közösséghez tartozás nem lehet mennyiségi kérdés, az életmódok változása elkerülhetetlen (kukorica és disznó), a nemzeti identitás új formáit kell megtalálnunk. Bukta Imre géntechnológiás, óriási kukoricái párhuzamok, Pinczehelyi is erről beszél (PFZ kukorica disznóval, 1982-1994), csak másként veti fel a kérdést, mi az, ami megőrzendő, és mi az, ami nem.

 

A metamorfózis-képek (Metamorfózis I, II, III 2014) tisztelgés a hagyomány előtt. A Zsolnay kerámiákban kifejeződő nemzeti vonások, miként a meisseni porcelánok is, az eredetiségről szólnak, a helyhez kötöttségről, a máshol nem található formákról, a „csak itt”-ről, a hely szelleméről, a múltról, annak vállalható folytatásáról és megújításáról. Ezekben a vázákban ugyanakkor érzem Aquincum szellemét is, a római világ, rajta keresztül a görög vázák hagyományát is. Oh, antik karcsuság, szelíd ivek, / Márványfiúk s lányok kecses köre, / Oh, sűrü ágak, eltiport füvek, / Oh, formák csöndje, anda gyönyöre / Az öröklétnek: hűs pásztormese! (Keats: Óda egy görög vázához)

 

Pinczehelyi szembe- és párhuzamba állítja a Coca-Cola reklámokat és motívumokat, a túllihegett magyarságot, jelezve: a hagyományok tisztasága, motívumai építik igazán a lelkünk belső világát. A Titkok háza I és II, 2000-2001 is letisztult formájával hat, az ajándékkosár-motívum az ajándék lehetetlenségére, az ajándék utáni vágyra utal. Az öregember mondja: átusztam a folyót, mögöttem a baj, az élet nem is volt olyan nehéz, gyertek utánam. Az ifjúság viszont néz a folyóra és azt mondja: – jaj, ezt kell átúsznom, hisz tele van örvénnyel (Füst Milán: Ez mind én voltam egykor). Pinczehelyi mindkét parton járt, visszafelé is úszik a folyóban. A másik partra, mert mindig vagyunk és leszünk valamilyen parton, előbb-utóbb át kell úszni az örvénylő folyót annak is, aki még nem úszta át. A Megfordítható kép II-III, 2007 mutatja, változunk, néha elég, ha szemszögünk változik, vagy megfordítunk egy képet.

 

A rendszerfüggetlen motívumok, metamorfózisok világát kutatja Pinczehelyi (PFZ és PFZ nélkül, paprika, 1983-2013), és bár a hármas színvilága (piros, fehér, zöld, PFZ) egyértelmű állásfoglalás magyarsága mellett, érezzük az iróniát és az öniróniát is a paprikában (Szentgyörgyi Albert), hagymában (Makó), körtében (pálinka). Halaival Bálint Endréig jut, a hazai avantgárd apostoláig, a kezdethez, hogy rámutasson, hova is érkezett Pinczehelyi Sándor, milyen egyszerű eszközökkel és motívumokkal képes önmagát belehelyezni a jelenbe, célponttá válni, egy félkör kétfelé osztott terében Szentendre geometriáit felidézni, a sziluett formálta önarcképpel a klasszicizmusig, Goethéig, Schillerig eljutva (Lőtábla Bálint Endrének IV, 2008, Lőtábla Bálint Endrének I, 2008). Az emlékezés és megőrzés, a szellemi és művészi lét szabadságát látom ezekben az alkotásokban. A motívumok és mozdulatok jelentését értelmezi át, lefokozza a magasztos érzést, magyar vagyok, mert Pinczehelyi úgy érzi, túlcsordult a szívünk a magyar szótól, és magyarkodás lett a hozzá tapadó gesztusokból.

 

Pinczehelyi világa egyszerre avantgárd és egyszerre patrióta is. Összefonódásuk a nóvum, semmi sietség, kiérlelt és visszatérően vállalt motívumok kapcsolódnak össze, párba szökken a múlt, az ismétlődés indázik, lehorgonyozik a jelenbe, gyökeret ereszt, önmagát szervezi meg, önmaga fölé nő. Önkiteljesedést látunk, és nem manírt, nem öntömjénezést, hogy jé, ez is én voltam egykor. Meghalsz s a kincsed elviszem, / s a kincs helyett eláslak téged, / akit nem ás ki senki sem (François Villon: Haláltánc-ballada, ford. Faludy György). Pinczehelyi mindig PFZ marad, és a művészet csodája, hogy a szivárvány színében tündöklő halakban mégis a világot látjuk. Egyik interjújában arról beszél, hogy … a zöld gyep övezte kék fűben apró sárga virágok nyíltak. Azt gondolom, hogy ez ma is így van, a lelkében biztosan.

 

Pinczehelyi Sándor: Motívumvándorlás

2014. március 05.– 2014. március 22.

Viltin Galéria

1054 Budapest, Széchenyi utca 3.

 

A művész és alkotásai:

http://artportal.hu/lexikon/muveszek/pinczehelyi-sandor-202
http://ludwigmuseum.hu/site.php?inc=alkoto&alkotoId=16748&menuId=40
http://www.avantgarde-museum.com/en/museum/collection/4447-PINCZEHELYI-…

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.