Ugrás a tartalomra

 

„A vers a nyelv szobra” – Kányádi Sándor 85 éves

Csak a „projektoros” terembe férünk be, holott bőven időben érkezünk, de a díszteremben már elfoglaltak minden ülő- és állóhelyet, így a szomszédos helyiség utolsó szabad helyeinek egyikét célozzuk meg. A pódium műsora kivetítőn követhető, ahol hamarosan fel is tűnik a Kaláka. Ők adják a keretét az ünnepi eseménynek, amire büszkék is, mondja el később Gryllus Dániel, mint ahogy azt a tréfás (és megtisztelő) bakit is megosztja, amelyet egyszer a PIM igazgatónője ejtett egyszer, „Kányádi-együttesként” konferálva fel őket. A tévesztés persze érthető, hisz a Kaláka mára elképzelhetetlen Kányádi-versek nélkül – az ünnepi eseményt is a Valaki jár a fák hegyén című dallal nyitják. Azután a legifjabb Gryllus, Alma köszönti az idős mestert – mi mással, mint az Alma, alma, piros alma odafenn a fán dalával, majd egy puszival.

 

"Valaki jár a fák hegyén" - Fotó: Magyar Művészeti Akadémia Facebook-oldala

Ha Kányádi valahol jelen van – márpedig rengeteg helyen és rengeteg alkalommal van jelen –, az ember lehetőleg rögtön őt szeretné hallgatni. Most viszont, tudjuk, előbb a köszöntők sora következik. Pedig neki sem kenyere az ünneplés – mondja el bevezetésképp Pécsi Györgyi, az eseményt szervező Magyar Művészeti Akadémia főosztályvezetője, s egyben Kányádi monográfusa –, ám ha arról van szó, hogy el kell menni egy „világvégi” kis faluba verset tanítani a gyerekeknek, oda azonnal megy. Az irodalomtörténész összefoglalja néhány mondatban az összefoglalhatatlant: a hatalmas életút főbb állomásait, a 60-as évek romániai elnyomatásából hihetetlen életerővel kivirágzó magyar költészet legerősebb hajtásának ágait-bogait. A Kányádi-féle költészetnek három pillére van: a közösséghez tartozás, az erkölcsi felelősség és a világban való otthonlevés axiómája – emeli ki Pécsi Györgyi, majd idézi az örökérvényű Kányádi-mondatot: „A vers a nyelv szobra”. S aztán átnyújtja a Magyar Művészeti Akadémia csokrát az ünnepeltnek, valamint Magdi néninek, aki 1958 óta hű társa Kányádi Sándornak.

 

A kivetítőn: Pécsi Györgyi

Hogy az idézett mondat be is teljesüljön, Havas Judit ad elő egy válogatást a költő műveiből. Elhangzik a Vae victis, a Vannak vidékek, és a lenyűgöző hosszúvers, a Halottak napja Bécsben.

A köztársasági elnök, Áder János születésnapi üdvözletét Gróh Gáspár, a Köztársasági Elnöki Hivatal igazgatója tolmácsolja. Köszöntőjében Áder Kányádi univerzalitását hangsúlyozza: olyan egyedülálló költői életmű ez, amely egyformán meg tudja szólítani a karonülő kisgyereket, és a hatalmas tudással felvértezett irodalmárt vagy könyvtárost. De földrajzilag sincsenek határai, ahol magyarok élnek, magukénak érezhetik verseit. Nemcsak az elmúlt évtizedek hiteles krónikája ez a költészet, de nemzeti és egyetemes érték is – emelte ki a köztársasági elnök, aki levelében töretlen alkotókedvet és jó egészséget kívánt a 85 éves mesternek.

Az ünnepeltet sokan csak a vetítőről nézhettük ezen az estén, de a műsor után mindenki a közelébe férkőzhetett

Melocco Miklós szobrászművész mint jóbarát lép a mikrofonhoz, s már értjük, miért tekinti Kányádi a verset a nyelv szobrának. Melocco szavaiból kiderül: elmélyült, régi barátság az övék, noha amikor a szobrászművész barátja verseit olvassa, nem hiszi el, hogy személyesen ismeri, vagy hogy pár napja találkoztak. Hiszen „a vers nem szokás, nem ünnep, több annál – mondja Melocco. – A vers a jelen.” Azt is mondja, a vers szebb, mint a szobrászat, mert a szoborban sok a műhelymunka. De ami Kányádi költészetében a legfőbb: hallhatóvá teszi azt, amit „Guttenberg könyvekbe száműzött”, újra megszólal nála a vers.

E. Csorba Csilla, az esemény szervezésében szintén részt vevő Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója arról emlékezik meg, milyen sokszor faggatták már a költőt ezek között a falak között. „Szavait úgy raktározzuk el, mint a klasszikusokat” – mondja az igazgatónő, pedig Kányáditól ugyancsak távol áll, hogy „kőbe vésett” klasszikussá merevedjen – teszi hozzá. Hiszen épp az teszi annyira szerethetővé, ahogyan a magas régiókból leszáll a földre, mindig vele van iróniája, humora, követi a kort, összekapcsolja a generációkat. Épp Kányádi mondta egyszer: „A legnagyobb feladat most az, hogy minden szellemi javainkkal felhurcolkodjunk a világhálóra.” A generációk összekapcsolása elválaszthatatlan nála a morális és a nyelvi értékőrzéstől. Folytonosan reflektál a megváltozott befogadói gyakorlatra is, nem győzi hangsúlyozni: a verset vissza kell juttatni hangzó jogaihoz. Az igazgatónő itt megemlíti a Pimmédia legújabb audio-anyagait, amelyeken Kányádi verseit hallgathatjuk a költő előadásában.

 

Azon ünnepi alkalmak egyike, amikot több termet kellett megnyitni a PIM-ben. E. Csorba Csilla, a PIM igazgatónője beszél

Ajándékként egy különleges, ritka fotósorozatot nyújt át E. Csorba Csilla a költőnek. Kányádi maga is tagja volt annak a delegációnak, amely 1956 július-augusztusában Petőfi földi maradványait kutatta. A költő verte le sorban a cöveket az út mentén, ahol utoljára látták Petőfit. Ezt örökíti meg Zarándokút című verse, s annak két zárósora („előttem Szent Petőfi Sándor gyalogol / a körtefától a kukoricásig”). Ez a kép Kányádi egész életútját jellemzi: Petőfi nyomában halad fáradhatatlanul. Az ajándékba átnyújtott fotók ezt az 1956-os expedíciót örökítik meg.

Szentmártoni János a Magyar Írószövetség nevében üdvözli az ünnepeltet. Beszédében feleleveníti a közös pillanatokat, amikor Kányádi asztala mellett ülhet és hallgathatja a költő meséit, aki néha Magdi néni figyelmeztetésére engedi szóhoz jutni a vendéget is, ha csak egy-egy pillanatra is. Mi lehet a titka a népszerűségének? – teszi fel a (valóban költői) kérdést Szentmártoni. Megkapó stílusa? Hogy mindenhová elmegy, ahová hívják? Hogy szót ért a mai gyerekekkel is? Kisugárzása? Nyilván mindez egyszerre. A legfőbb ok azonban mégis az, hogy olyan nyelvet beszél, amelyet mindenki ért, a legegyszerűbb embertől a legműveltebbig. Illyés eszméjét, a „Haza a magasban” gondolatát Kányádi a gyakorlatban valósítja meg. Versei arra világítanak rá: egy dél-amerikai indián tüze nem különbözik a székely pásztorétól. Ahogyan azt is szereti hangsúlyozni: Magyarország akkora, amekkorára a magyarul beszélők nyújtják. „Ahol megfordul, azt a helyet szelleme megtermékenyíti” –mondja búcsúzóul Szentmártoni, s megemlíti többek között Elek apó kútját és a Mesemúzeumot, melyek Kányádi Sándor kezdeményezésére jöttek létre.

„A vers az, amit mondani kell.” A halhatatlan Kányádi-idézet többször elhangzik az est során, Pécsi Györgyi ezzel vezeti be a verses blokkokat. Őze Áron színművésztől is meghallgathatunk egy csokorra való Kányádi-költeményt. Megszólal a Nekem az ég, a Koszorú, az Előhang, a Valaki jár a fák hegyén, a Vannak vidékek, a Szelíd fohász, s végül az Egyszer majd szép lesz minden.

 

Őze Áron projektorfényben

De már most szép, ahogy Kányádi megköszöni – nem győzi megköszönni – a megszólalóknak a köszöntőket, a versmondóknak a verseket. „Az én Magyarországom addig terjed, amíg a magyar nyelv” – mondja a költő. Nagyon szereti ezt az országot, teszi hozzá, és hálás, hogy ezt „szolgálhatja”, habár nem szereti ezt a szót. S aztán, kiegészítve az E. Csorba Csillától hallott Petőfi-expedíció történetét, felidézi egy kedves élményét, a székelykeresztúri Petőfi-legendát. A sebesült Petőfi állítólag itt halt meg, s itt temették el nagy sietségben. Itt ült egyszer Sándor bácsi a legendabeli síron (melyet emléktábla jelöl) a helyi tanítóval, aki azt mondta: ha nem is tudjuk pontosan, hol van az igazi sír, de Petőfi akkora költő volt, hogy minden magyar faluban lehetne egy sírja.

Pécsi Györgyi azt firtatja: mikor jobb költőnek lenni? Hiszen Kányádi verseit is a diktatúra alatt olvasták a legtöbben, most e békés korszakban a vers is háttérbe szorult. „Amikor ideje van – feleli a kérdésre az idős mester. – Amikor tétje van a költészetnek. Nem akarom leszólni ezt a nagy szabadságot, de ma mintha nem lenne tétje.” Aztán őszintén, és nem kevés iróniával hozzáteszi: ezt a mai költészetet ő már nem érti. S ha valaki nem ért valamihez, azzal ne foglalkozzék. Elmeséli baráti „szóváltását” Illyés Gyulával – amikor Illyés határozottan kiállt amellett, hogy a versírást abbahagyni bűn, Kányádi azt felelte neki: időben abbahagyni viszont tudni kell. Illyés magára vette a megjegyzést, fejen is koppintotta érte az akkor még ifjú költőt – aki immár évek óta nem írt új művet, tartva magát a maga hitvallásához.

 

Kányádi közvetlenül és humorral válaszolgatott. Fotó: Magyar Művészeti Akadémia Facebook-oldala

Pécsi Györgyi egy másik, híressé lett Kányádi-mondatot is idéz, mely szerint három hű társa van az embernek: a ló, a kutya és a könyv. Vajon mennyire igaz ez ma, a 21. században? Sándor bácsi a tőle megszokott csillogó képzettársítással úgy fogalmaz: ahogy a riasztó nem helyettesíti a kutyát, úgy az elektronikus hordozófelületek sem a könyvet. Nemcsak azért, mert jöhetnek még nagy áramkorlátozások. De a könyv mint tárgy valóban ahhoz hasonló hű társ, mint ami évezredekig a ló vagy a kutya voltak.

Búcsúzóul egy mostanában felkapott hírre reagál Kányádi: hogy is volt az, amikor a Szentatyával találkozott, s átadta ajándékba egy könyvét. A költő elmesélte: a költészet világnapján képviselte Rómában a magyar lírát, s a Dél keresztje alatt című versének spanyol nyelvű díszkiadását adta át Ferenc pápának. Ez a költemény 1983-ban született, amikor Kányádi a Zrínyi Kör meghívásának köszönhetően Dél-Amerikában járt. Több mű őrzi az út emlékét, így az Invokáció és a Folyók közt című költemények is, melyeket meghallgathatunk Kányádi előadásában. Az ünnepelt kötet nélkül, fejből mondja a verseket (s aztán még meg is dorgálja magát: nemcsak verset írni, de mondani sem kellene már egy idő után – holott tökéletes volt mindkettő.)

Ráadásképp még a pápával való római találkozása történetét is megosztja: miután soron kívül átnyújthatta neki a kötetet, az audienciáról kifelé jövet a Szentatyának tapsoló tömeg egy része egyszerre csak Kányádi Sándornak kezdett tapsolni, és azt kiabálták felé: „Sándor bácsi, a Napsugáron nőttünk fel!” Erdélyi zarándokok voltak, hát, ott is volt egy csöpp Magyarország – teszi hozzá mosolyogva Kányádi.

Búcsúzóul még a Kaláka is előadja a Dél keresztje alatt megzenésített változatát, és azt a dalt, ami nélkül nincs Kányádi-lemez (legalábbis a költő ragaszkodik hozzá, hogy rajta legyen mindegyiken): a Fakatonát. A kocogó-csilingelő rímek után nem marad más hátra, mint hogy a poharak koccanjanak: a szervezők a szomszédos terembe invitálják a vendégeket egy-egy pohár borra.

 

Szöveg és fotók (2.-5.): Laik Eszter

Leadfotó: Magyar Művészeti Akadémia

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.