Deák Csillag: Tükörszem és a mulandóság szirompáncéljai – Kölüs Lajos: Határjárók

A Tat Galéria folyamatosan mutat be fiatal alkotókat, ezzel is támogatva a kortárs képzőművészetet.

A mostani tárlaton Tóth Veronika és Tomcsik Judit kapott lehetőséget a bemutatkozásra, tárlatuk címe: Palimpszéria. Kik vagyunk?

Deák Csillag

Tükörszem és a mulandóság szirompáncéljai

Megőrzés, törlés, elfedés kettősségét látom a művekben. A palimpszeszt(us) azoknak a kéziratoknak a neve, melyekben az eredeti szöveget gondosan kivakarták, vagy átragasztották, hogy helyébe másikat lehessen írni, részben az íróanyaggal (pergamen)való takarékoskodás okán. A festészetben is előfordul, hogy le- és átfestettek műveket, a szobrászatban már kevésbé. Az ókori Egyiptomban szokás volt a már kifaragott kövek újraírása, a korábbi hieroglifákat betömködték, majd újrafaragták a jeleket. Régészek szerint az ókor folyamán a szöveg legalább egyszer módosult. Így történelmünk is egy palimpszeszt?

A megőrzés és törlés-felejtés-takarás játékával állunk szemben. Tóth Veronika egymásra rakódó rétegekből építi fel műveit, mintha az alsó réteg a múlt lenne, a felső réteg a jelen. Az alsó réteg eltűnik, nem értelmezhető, nem látható, törölve van, elfedve. A követ, a márványt, a fát, az időtálló anyagot felváltja egy mulandó, enyészetre hajlamos anyag, a szirom. A felső réteg uralkodik, a mindenkori jelen, miközben időben maga is múlttá válik, mulandó és törékeny. A műalkotás új értelmet és formát nyer a szobor eddig nem tapasztalt anyaga által. Az időt nem cselezheti ki Tóth Veronika, mert nem tudja tartóssá tenni a mulandó anyagot, miközben rekonstruálható az építkezés mozzanata, folyamata, érzületileg hozza közelebb a műveket, a rácsodálkozás által. Azt az illúziót kelti, hogy az általa létrehozott szobor olyan, mint a márvány, hosszú életű. De nem az. A természet eddig nem használt formája nyit utat egy új formaképzésnek, értelmezi át a hagyományt, miközben megőrzi azt, de más formában.

Metamorfózis, az átváltozás és az önazonosság kettőse, örök igénye és vágya van jelen a látott művekben. Az újjászületés a forma újjászületése is, és azonossága. Változik valami, meg nem is. A pohár és a csésze készülhet bronzból, üvegből, de sziromból is. Ahogy a bűvös doboz is készülhet papírból, fából, vasból és sziromból. Tóth Veronika szobrai ennyiben alaktalanok, megőrzők, levetik régi anyagi voltukat, és új testet öltenek, azaz bőrt. Ahogy a kígyó ismétlődően vedlik, új bőrbe bújik. Nem azért, mert a régit unja, nem szereti, elhasználódott, hanem mert testi szerkezete kényszeríti ki.

Izgalmas kérdés, akár Tóth Veronika, akár Tomcsik Judit később mit ítél majd törlésre, akár a takarékoskodás okán, akár más ok miatt.

A két alkotó művei egymást kiegészítik, bennük a takarás, az álca, de a megőrzés, a megmutatás vágya és ihlete, természetessége ötvöződik. Ahogy az anyaghoz nyúlnak, a mulandó levélhez, amely ősszel már földre kerül, avar lesz belőle, és az enyészetnek adja át magát, most előttünk van, és látszólag nem enyészik, még csillog, fényes,  és az örökkévalóság illúzióját adja, formálódik, formát ölt, formát ad, kiemel a síkból, és egy muzeális tárgy néz vissza ránk, benne az időtlenség, a természet örök körforgása, a rétegeződés. Mintha épp most tisztították volna meg a muzeológusok, a feltárás után. A szemünk előtt teljesedik ki egy sors, egy szoborfej, egy női arc, a kerekség, a lesimított bőr és haj, nincs is haj, csak bőr. Pikkelyekből áll össze a test, a forma, mintha egy őslényről lenne szó, védi magát a világtól, páncélt ölt magára. Törékeny, sérülékeny páncélt.

Tóth Veronika szobrain a mássá levés nyirokcsomói szirmokként tapinthatók. Ez visszatérés az eredethez, egyben kényszer is, belső kényszer a megújulásra. Egy határon vagyunk, amit örökösen átlépünk. Legyen az kör, vagy új anyag, rózsaszirom, kökénylevél. Határjáró művészek alkotásait látjuk. Mattított tükrön sárga boglárkavirágok adják ki a női test képét (Tekintet), a művész csak a szemet hagyja ki, ott áttetszik a tükör, a szem homályos, mindaddig, míg saját tekintetünk nem tükröződik benne. Képben vagyunk, vagy próbálunk lenni, önmagunkkal kell szembenéznünk. A boglárkavirágok a fény hatására fokozatosan fehérednek, halványulnak, testünk is rávetül a sziromtestre, egy pillanatra beleolvadunk a képbe, a halál elkerülhetetlensége villan be. A nyitott Sziromdoboz láthatatlan viaszrétege pipacsszirmokkal bélelt, törékenyek és mulandóak, nem a bélés védi a dobozt, hanem fordítva, de az idő itt sem állítható meg, az nem zárható dobozba. A Levélportré minden anyaga a természetben megtalálható, és mulandó. Viasz és gyanta büszt, betakarva kökénylevelekkel. A levelek megbarnulnak, töredeznek. Az enyészet levelezik velünk. A Közösség installáció tizenegy egyforma tál  forró viasszal összeragasztott zöld vadrózsalevelekből, egyméteres körben elhelyezve a talajon. Az edény alján tükörlapok folyadékra emlékeztetnek, ebben is megláthatjuk önmagunkat, de lehet a meditáció helye is, miközben keressük a közösséget, tizenkettedikként részt vehetnénk a közös vacsorán, talán nem az utolsón, de nem férünk be a körbe, csak úgy, ha kimozdítunk egy tálat a helyéről. A Feketedió, a nyitható üveglapokból álló dobozába zárt, lepréselt pitypangot vákuum tartja a levegőben, kimerevített képe visszavisz gyerekkorunkba, elárasztanak, szétrepülnek az emlékképek, ahogyan elfújtuk a gyermekláncfű termését.

Tomcsik Judit szöveggel is megerősíti, hogy rejtőzködik, akár a vedlő kígyó. Körformái a napot, a napimádatot, az egyiptomi istent, Rét is megidézik. A napraforgó sárga szirmait látom, ahogy a nap után hajol a növény. Elmozdul, törvényszerűen, önmaga okán (Cím nélkül, 1/1-2, 2013). A tablószerű, 80 portrét tartalmazó képen mindegyik fejet aranysárga glória öleli körül, de nem a szentek jutnak eszünkbe, hanem valami egyanyagiság, bárhonnan is jöttünk, bárhol is lakunk, bármilyen állapotban vagyunk, mindnyájan egy nagy család egyedei vagyunk. A digitális nyomatok egyben portrék és maszkok is. Az elfedés, az eltakarás, a más bőrébe bújás mozzanatát és pillanatát látom a képeken. Nem az vagyok, akinek látsz, és tér és idő kell hozzá, hogy megismerj, valójában ki vagyok. Csendben lenni másként mint valaki más / ha vannak is szavak nem ismerem őket / hogy ne legyenek kimondva – elrejtőzöm előled – tudatja velünk Tomcsik. Elfelejteni a nyelvet az ember örök igénye, mert a nyelv egyben fal is, amely elfedi előlünk a világot, azt, amit érzünk, azt, amit látunk. Miközben a nyelv által tudjuk mégis a világot leírni, fogalmilag megragadni. Kettősség, örök paradoxon. Fülelt a csend - egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod, írta József Attila. A Szabad ötletek jegyzékében olvashatjuk: „a verseim nem én vagyok: / az vagyok én, amit itt / írok […] mutatnom kell, hogy / valaki vagyok…” Tomcsik műveiben ott a kozmikus világ, a világ-egész utáni vágy. Talán nem véletlen, hogy női arcokat, női portrékat látunk. Fotósorozatában saját arcát felhasználva, a kihagyott, el nem takart érzékszervet kivéve (szem, száj, fül) fekete festék mögé rejtőzik, védekezik. Nem látunk és hallunk, ízlelünk egyidejűleg? A tükrözés és tükörmotívum ezeken a képeken is meghatározó, a homályos expozíció által is tetten érthető. Mai digitális világunkban gyakran használjuk a törlés gombot, ekkor rákérdez a számítógép, fényképezőgép: végleges törlés? A digitális adatokat javarészt törlés után is vissza lehet keresni, vissza lehet állítani, és ha nem, akkor is nyomot hagynak agyunkban, tudatalattinkban. Emlékeink is egymáson áttetszve jelennek meg. Kik vagyunk? 

Kölüs Lajos

Határjárók

Italo Calvino sokat vívódott egyik könyvével, felvetve az eredetiség és a hamisítás gondolatát.  Az igaz könyv arra törekszik, hogy különbözzék az apokriftól. Az igazi könyv az apokrifok közt rejtezik. Vágyunk az eredetire, amely mással össze nem téveszthető. Túl van a látszaton, miközben a látszat ellene szól, hogy az eredetit látnánk. Lehet, hogy csak a másolatot, a hamist. Az anyagi világot is ez a kettősség hatja át. Az eredeti válik hamissá, és hamis lesz eredetivé. Ez a művészet játéka és forrása is. A kiállítás címében (Palimpszéria. Kik vagyunk?) is ott a kettősség, megőrzünk valamit, ami eredeti volt, de csak mint anyagot, mássá tesszük, nem hamisítunk ugyan, ám elfedjük az eredetit, rétegezünk, hogy egy újnak az arcát mutathassuk fel.

És itt van a tükörrel való játék, a tükör-képmás és a maszkos kép, a megkettőzöttség, az azonosítatlanság, önmagunk létének tagadása, egyben a mássá levés is. Ez viszonylagos szabadságot teremt és hordoz, függetlenné válhatunk a mindennapoktól, a szabályoktól, sőt törvényektől is. A síktükör által alkotott kép a tárggyal egyenlő nagyságú látszólagos kép. Megőrzi a méreteket, és a szögeket is, de az irányítást megfordítja a síkjára merőleges irányok megfordításával. Ha a megfigyelő a tükörkép helyzetébe képzeli magát, akkor úgy tűnhet neki, hogy a függőlegesen álló tükör felcseréli a jobb és a bal oldalt.  A tükör nem a jobb és a bal oldalt cseréli fel, hanem az elöl és a hátul irányokat. Tóth Veronika (Sziromdoboz, Közösség) és Tomcsik Judit (Tükör képmás, Cím nélkül 2/1-2, Szinte semmi) is egyaránt él a tükör-effektussal, a rátükrözéssel, a látás irányait megváltoztatva, megkettőzve, elhomályosítva.

A két művész munkáiban visszatérő motívum a kör, a végtelen szimbóluma. Az eredet ismét jelen van, csak másként. Az ősiség, a hiedelem, hogy a világ egész, és mi ennek az egésznek vagyunk a részei. Mágiával és mágikusan idézzük meg a kört, a végtelent. Stonehenge súlyos kőtömbjeit és a geometriát, a föld ritmusát és formáit. A formák azonosságát a formák anyagai elrejtik előlünk, és arra koncentrálunk, miből is készült a mű és hogyan. Tóth Veronika szobrain is érződik a nem látás, a részleges vakság pillanata. Egy határon vagyunk, amit örökösen átlépünk. Legyen az kör, vagy új anyag, rózsaszirom, kökénylevél. Határjáró művészek alkotásait látjuk.

Tomcsik műve, A szinte semmi, 2013 fotólevilágítás (fekete-fehér) is a rejtőzködést mutatja, azt a pillanatot, amikor még nem készült el a kép, a fotós még nem kattintotta el masináját, és ártatlan szemekkel néz a világba, valaki más szemébe vagy valaki kamerájába. Önfeladja magát, ez vagyok én, a kezdet, nem tudom, mit fogok fotografálni, lekapni, elkapni, de nyitott vagyok a világra, egy másik arcra. Ez a nyitottság érzete, szelleme hatja át mindkét művész alkotásait. Újholdat látok, a hold misztériumát, az elhalványodást, a megszűnést és a kiteljesedést, a kör és kerek világ önmagába zárását és örök azonosságát. A visszatérés nem kerülhető meg. És minden eladó, vihető ingyen, vihető pénzért.

Palimpszéria, azaz sorozat, a mássá levés pillanatait és formáit látom a két alkotó műveiben. A visszatérő motívumok biztonságát is észlelem, valaminek a körüljárását, a lehetőségek, a témák kiaknázását is. Egymásba simulnak a művek, és valami befejezetlenség is felfedezhető rajtuk. Vincent van Gogh írja: Én szívesebben nézek egy olyan akvarellt, amely kissé határozatlan és befejezetlen, mint egy olyant, amelyet azzal a szándékkal dolgoztak ki, hogy elérje a valóságot. Nem a valóságot fedezem fel Tomcsik Judit és Tóth Veronika műveiben, hanem a teremtő erőt, amely túlmutat a valóságon, éppen a valóság megszüntetése, átértelmezése által, feleletet adva a kiállítás kérdésére: Kik vagyunk?

A jelképek világában a szobor anyagszerűsége hűvösen hat az elmére.  Tóth Veronika alkotásaiban a gondolatok vázrendszerét keressük, az üres formát látjuk, ahogy kikerekedik, tárgyiasul. A teremtéssel szembesülünk, a tervvel, amely megvalósult. A szándékot nem biztos, hogy eltaláljuk, azonosulunk vele, de a mű elegendő hozadék, hogy megértsük önmagunkat, a művészi törekvést, még akkor is, ha nem fogadjuk el minden mozzanatát, kiterjedését a gondolatnak, érzésnek. A csigaház üres. A csiga meztelen.  Álruhát öltött a csiga, itt csúszik-mászik közöttünk, lehet, hogy már rá is léptünk, megyünk tovább. Talpunk kissé ragad, de nem veszünk tudomást róla. Karneváli a hangulat, ünnepség, valamitől búcsúzunk, lehet, hogy a téltől, vagy a tavasztól, mert jön a nyár. Italo Calvino gondolata, hogy sokszor nem tudjuk, hogy az eredetit látjuk vagy a hamist, Tomcsik és Tóth műveire is igaz. A művész az eredetire törekszik, hogy teremt-e valójában, a szemünk elé kerülő mű megformázottsága dönti el.  A festett arc nem az az arc, amire vágyunk, de magunkra öltjük, hogy egy időre elfeledjük, hogy kik is vagyunk valójában. Ez felér egy temetéssel, amelyben ott van a feltámadás is. A napfény. A határtalan ég.

Tomcsik Judit és Tóth Veronika képzőművészek kiállítása – Palimpszéria. Kik vagyunk?

2014. április 29.–2014. június 29.

Tat Galéria

1052 Budapest, Semmelweis utca 17.