Jelige: Gyémántfej 660906 – Bolygónk sóhaja
Jelige: Gyémántfej 660906
Bolygónk sóhaja
(szonettkoszorú)
Előszonett (ajánlás)
Ajánlom e költeményt
Minden jólelkű jámbornak,
És azoknak is, kik szívükben
Mérget, s haragot hordanak.
Jó, ha tudod ember:
Nem a tiéd a Föld!
Óvnod, s védened kell,
Legyen a régi: kék és zöld!
…Réges régen, az idők hajnalán
Mikor az ember még tudással élt,
Becsülte, és imádta is tán.-
De a bűn egyenetlen útjára tért…
Rímek. Elvek. Sorok: mi is volna jó?
Rád bízom. Dönts te, nobilis* olvasó.
1.
Ezer év száll ezer évre,
Az ősz fakó árnyán bánat ül.
Ki komorsággá szelídül
A tél unott honába érve.
A fagy a hideg rossz vendég
S a csüggedt Föld a búcsúját várja.
Készül csendben a halálra, s
A félelem szorítja fáradt kezét.
Bús szívében a vágy tüze ég,
Ereiben lomhán szivárog az élet.
Lassan – lassan itt a vég…
Az ember – állatban nincs kímélet,
Az Isten ítélni ezért jön:
Tíz csapás és vízözön.
* nobilis= nyájas, kedves
2.
Tíz csapás és vízözön…
Ám a Teremtő mégis szeret.
Az ember a Föld farkasává lett,
S mint félisten, úgy megy – jön.
Az Éden fáiról az Igazság hullt,
S hevert alatta szerteszét –
Senki nem fogta remegő kezét,
Hazug sárba süppedt a mult.
Elaszott az Igaz, s a Szép.
A lelkem mereng, és borzad:
Újra támad a jégkorszak?
Fagyos kín járja át szívét
Deres, rozsdamarta őszön.
- Mélybe száll és elköszön.
3.
Mélybe száll és elköszön
Gyötrelemtől vonagló teste.
Hűvös, csillagfényes este
Az ember szemében unalom, közöny.
Nincsen erő és tiltó szó:
Marad a gyilkos büntetlen.
Újra döf és újra – szüntelen.
„Ecce homo!”* - a tékozló.
Tüzes pokol – izzó toposz*
Halálod a jutalom ember!
Kinek az „Atyai” szó nem kell,
Sem a „Mózesi” dekalogosz.*
Lerántja a morgó mélybe
Az Istennek minden mérge.
*”Ecce homo”= Íme az ember! /Biblia/
*toposz = irodalmi közhely
*dekalogosz = Kőbe vésett tízparancsolat
4.
Az Istennek minden mérge
Vagy te ember, ki uralod a Földet,
Vagy te ember, ki uralod a Földet,
Tengereket, hegyet – völgyet,
S nem törik meg lelked kérge.
Gyarló lett a földlakó
Kit teremtője jónak alkotott,
Róla sok attribútum* lekopott, s
Éjszínű szívén keserű a szó.
A vétkek mázsás súlya alatt
Összetörik gyenge lelkem.
Bár az öröm magját elvetettem,
Az a földben csírátlan maradt.
Néma ajkamon szelíd pillanat,
Borús szívemben millió gondolat.
5.
Borús szívemben millió gondolat,
Mint a villámok cikáznak.
Fény, és robaj csak a látszat:
Nem mulasztja el gondomat.
Sajgó homályú szürke ősz,
S a virágos kikelet, vidám tavasz:
A féleszű véli: egy és ugyanaz,
Ha a jég – vigyorú hideg itt időz.
Az ember csak néz szótlanul
Hogy pusztul a Föld (könnyedén)
S örvend, ha a az Úr haragja elvonul.
Viharverten, de derűsen beszél.
Apró kompánia* a végtelenben mégis,
E világban világ vagyok én is.
*attribútum= tulajdonság
*kompánia= csoport, nép, nemzet
6.
E világban világ vagyok én is –
Zakatol az agyam, s szédül.
Istenhez fordul legvégül:
Miért kellett a Genézis?*
Hitvány tőről csak hitvány fakad,
Restté tompít az önző élet.
Mondd, mit ér az emberélet,
Kinek kezéhez vér tapad?
Utópia* aggaszt: Itt a vég!
Üvöltök. Ordítok konokul
a végsőkig. A hitvány lapul, s
hamis idea* szorítja szívét;
Hiába minden szó, marad a tézis*,
Hitványak közt néma vagyok mégis.
7.
Hitványak közt néma vagyok mégis,
Bár pislákol a halvány remény.
De az ember önző és kemény –
Sorsa boldogtalan így is.
A jajszó ilyenkor elkerül,
A világ legszebb szegletén,
Egy kicsiny ház ölelő rejtekén
Jön hozzám néha szellemül.
Mégsem hajlok a szép szóra,
Előre mindig a tettek visznek,
Jöjjön száz tudós és filisztek*,
Éjfél van, ütött az utolsó óra!
- Hasít belém a szörnyű gondolat,
Ha elsírom összes gondomat.
*Genézis/Genesis/ = teremtés
*utópia= álom, ábránd
*idea= terv, gondolat
*tézis= tétel, tan
*filisztek /filiszterek/ = tengeri nép az ókorban, itt földhözragadt, ostoba
8.
Ha elsírom összes gondomat
S a jövőbe tekint szemem:
Ott tünemény játszik velem;
Tiszta világot látok, s boldogat.
Most? Tonnaszám hull az élelem
Kukába, s az enyészetnek;
A Föld távoli sarkán éheznek.
- Mások helyett magam szégyellem.
A jómód szívemet marja.
Új ház, új autó megint…
Van pénz! – Fölényesen legyint
a gazdag, és az ő sarja
a világon nagyképűen nevet…
Nyár után hirtelen tél lett.
9.
Nyár után hirtelen tél lett,
Mindenütt mélabús köd ül,
S havas mező körös – körül.
- Unott arccal andalog az Élet.
A Föld szíve, ha már kihűlt,
Nem kelti fel a rémült szó,
Csak hull és hull a hideg hó.
Lelkére a hűvös halál ült.
Lennék bár fénytelen éjszaka,
Sötét éjnek egyetlen csillaga,
S ez a magányos csillag maga
Elhagyottan magának világítana.
Félre! Tűnj el éktelen álom!
Ez nem az én szép világom!
10.
Ez nem az én szép világom,
Hol nyugszik a Nap, s rőtt könnye hull.
A látóhatár a bíborfényű múlt.
Meghasad a szívem, ha Őt sírni látom.
Aludj el Nap, és pihenj!
Beteg vagyok: fáj az élet.
A Föld és én. – Sorsunk eggyé lett;
Ne lásd a kínunk menj…, menj!
Óh. Te magasztos természet!
Hozzád száll rosszkedvű sóhajom:
A Föld egy hatalmas sírhalom,
Ne hagyd, hogy temesse az enyészet!
A ragyogó kikeletet epedve várom, s
Boldog vagyok, ha vidámnak látom.
11.
Boldog vagyok, ha vidámnak látom
Gyöngyvirágos zsenge tavaszát,
S életének felhőtelen korszakát
Újra és újra visszavágyom!
Avitt*, sárgult képek tanúsága:
Az idő nesztelenül eljárt.
(Évek útján poroszkál a mindjárt.
S mellette baktat kései ifjúsága)
Elmúlt már hamvas ifjúkora,
S vele minden szenvedélye.
Nincs neki már több reménye.
Végigfut előtte életesora,
S fénytelen szemmel a jövőbe néz el;
Bár lassan elillan belőle az élet…
*avitt= régi, ősi
12.
Bár lassan elillan belőle az élet
Körülötte csend és ezüst holdsugár,
s magány. Halál. Tágas üröm*, széles határ.
Kedvetlenné és hitevesztetté lett.
Szürke egyen – betonházak között
Szürke egyen – ember őgyeleg,
Szürke játszótéren szürke gyerek
játszik. Szürke otthonából elszökött.
A Föld léha egyhangúságában
hallgat. Haldoklik. Megremeg
az elmúlt idő lába alatt. Szendereg
a tegnap a ma markában.
Ha kérdezem őt, halkan így felel:
A kínzó világ senkinek sem kell.
13.
A kínzó világ senkinek sem kell,
Zúdul a szél, s hajszol felleget.
Fagyott hópihéket kergetett…
A halál csókja jött a téllel.
Vágtat, amerre lát keresztül,
Vihart arat, mert szelet vetett.
Így hozott végső ítéletet.
Látva ármányát, lelkesül
az ember. Gonosz és becstelen…
Egyedül maradt, maga.
Pusztítja az Édent szava
és tettei. Gyarló és embertelen!
Tudja jól: az Isten bottal nem ver,
Fáj a Földnek, fáj az ember.
*üröm= bánat, keserűség.
14.
Fáj a Földnek, fáj az ember.
Virrad. Fény és Árnyéka ébred.
Dereng a határ, most érti meg
Eltűnt… De már nem kell.
A kegyetlen zsarnok nincs többé,
Hűtlen szíve már nem dobog.
A csend érzéketlen és konok…
Az ember sem, a Föld sem él örökké.
Fikció*, illúzió*. Meglehet…
Ha tengernyi ember hull,
S a sírba dől szótlanul.
A bűnös mit sem tehet,
Ha az IGE* őt utolérte, s
Ezer év száll ezer évre.
Mesterszonett
Ezer év száll ezer évre,
Tíz csapás és vízözön.
A mélybe száll és elköszön,
Az Istennek minden mérge.
Borús szívemben millió gondolat;
E világban világ vagyok én is,
Hitványak közt néma vagyok én is.
Ha elsírom összes gondomat.
Nyár után hirtelen tél lett,
Ez nem az én szép világom,
Boldog vagyok, ha vidámnak látom.
Bár lassan elillan belőle az élet,
A kínzó világ senkinek sem kell,
Fáj a Földnek, fáj az ember.
*Fikció= kitaláció
*illúzió= vágy, álom
*Ige= isteni szózat, figyelmeztetés
Utószonett (búcsúzás)
Egy napon semmivé válik
A Föld, s az ember is.
A kőkebelű és hamis
Együtt, egymásról álmodik.
Az emberi hatalom,
S színes papír: a bankjegy
értéktelen. Egyre megy.
Mindkettő csak kacat, lom.
S planétánk sebzett lelke
A modern* embert nem,
Hervadón sem érdekelte.
Csupán csak azt kérdezem:
Mi lesz túl? Nem tudom…
Isten veletek, búcsúzom.
*modern= mai, kortárs
