Ugrás a tartalomra

 

Velezke – Jókai Mór elbeszélése

Jókai Mór 
Velezke 
 
Krisztus urunk után a nyolcadik században történt az a hallatlan eset, hogy a nők terhesnek találták a férfiak uralkodását a földön, és azt mondák egymás között: „miért nevezzük mi a férfit uramnak? Miért nincs megfordítva a dolog, hogy a férfi nevezné így az asszonyt?”

Csehországban egy fiatal, tizenhat éves leányzó, kit Velezkének neveztek, támasztá legelébb szívében azt a visszás eszmét, hogy nem lehetne megfordítania világ eddigi rendjét, hogy a nők, kik addig férjeik rabjai voltak lennének ezután az urak és a férfiak az ő szolgáik.

Egyszer csak elkezdték a nők a kalákákból kizárni a férfiakat; ha legény jött oda, azt kilökték, nem tűrték maguk között, csak az asszonyt és leányt.

Ott azután egész éjjel elsugdostak; a szép Velezke tartott háborító beszédeket közöttük, amit áhítattal hallgatott a többi.

– Miért van mirajtunk a férfiaknak hatalma? Nem olyan emberek vagyunk-e mi is, mint ők? Sőt szebbek, jobbak náluknál. A nő jobban szereti gyermekeit, mint a férfi, a nő szemérmesebb, tisztább, érzékenyebb, és mégis azok írják nekünk a törvényt, azokból telnek ki bírák, papok, vezérek és írástudók. A leányokat készakarva gyöngéknek és tudatlanoknak nevelik; a férfigyermeket oktatják és erősítik. A gazdagságot, jószágokat csak a férfiak öröklik, a leány kegyelemkenyeret eszik. Fiak, testvérek dorbézolnak, pazarolnak; leányok, anyák otthon ülnek és dolgoznak értük. A nő bilincsbe vert rabszolgája a férjnek, az őt megverheti, megvetheti, szerelmét gyalázattal oszthatja, senki sem mondja érte, hogy becstelen; ha egy leány egyszer vét életében, azt a templomajtóhoz térdeltetik, tollszárral koszorúzzák, haját levágják, s még az álnok csábító is sárt vethet rá; ha pedig a nő szeret mást, azt a férj meggyilkolhatja, s csak Istennek számol érte!… Isten rendelte-e ezt így? A férfiak szerezték ezt. Minden dolgukat úgy intézték, hogy rajtunk hatalmasok lehessenek, hogy a legutolsó koldusnak is legyen egy rabja, akin uralkodjék: felesége; s az ország legelső asszonya, a királyné is csak olyan rab legyen az ő palotájában, mint mi kunyhóinkban.

Ilyen ádáz beszédekkel tartotta társnéit Velezke: és a beszéd elszivárgott szájról szájra, egy faluból a másikba, az egész kerületbe; a férfiak, ha meghallották, nagyokat nevettek rajtuk, legfeljebb akadt egy-egy, aki jól megverte értük a feleségét.

Velezke szép, deli hajadon volt, szőke, kék szemű, telt arcú. Kinek jutott volna eszébe, hogy tőle féljen? Sőt, inkább gondolt arra, hogy szeresse, aki sokáig nézett rá.

Sok szép ifjú volt a környékben, elegen jártak utána, de ő egyre sem hallgatott; arra gondolt: a leghízelgőbb vőlegény is durva, erőszakos férj lesz egykor, ma megcsókol, holnap megver, s nem akart férjhez menni.

Az anyja nem erőltette, hanem az apja egy napon véget akart vetni a helytelen kényeskedésnek s erőnek erejével rákényszeríté a leányt, hogy egy fiatal molnárt vőlegényül elfogadjon, ha nem teszi, agyoncsapja, s hogy az agyoncsapásból előre kóstolót is adjon neki, megverte irgalmatlanul; az anya engesztelni akarta, szegény, csak ő is osztozott a verésben.

S ezzel el volt határozva, hogy Velezke pünkösd másodnapján megy feleségül a molnárhoz.

Velezke és édesanyja megmutogatták a fonóban testeiken a kék foltokat. Olyan emlékjeleket pedig a többi asszonyok is tudtak mutatni eleget.

Ott elpanaszlák egymásnak, hogy a nők sorsát íme, így szokták intézni, adják, veszik, mint a barmot, akitől nem kérdik: akarja-e ezt vagy azt gazdájának látni?

Hat hét volt még pünkösd második napjáig hátra, minden hétfőn, még a vasárnapi mámortól ködösen, megkérdezé Velezkét az apja: van-e kedve férjhez menni? A leány mindig azt mondta „nem”; apja pedig, hogy rá emlékezzék a hétfordulóra, megverte őt újra.

Az asszonyok hat hét alatt suttogtak és tanakodtak, a férfiak nevették őket. Asszonyharag – libaméreg.

Eljött végre piros pünkösd másodnapja, a leányok, az asszonyok ilyenkor az erdőkön koszorúkat fonnak, egyet kiválasztanak a szűzek közül, s azt megteszik királynénak, pünkösdi királynénak.

Pünkösdi királynénak tették meg Velezkét pünkösd másodnapján, s körülhordták a leányok, vállaikra felemelve, zöld ágakból font trónusban, s énekelték, hogy „eljött, eljött piros pünkösd napja; itt van, itt van a szabadulás napja”.

A férfiak hagyták őket bohóskodni délutánig. Délután a pünkösdi királynét leszállíták trónusáról, s elvitték erővel, megeskették vőlegényével.

Mikor ez megtörtént, azt mondá Velezke a templomban lévő asszonyoknak és leányoknak: „Hogyha éjszaka lesz, minden asszony, minden leány emlékezzék meg felőlem”.

A nők sírtak, a férfiak nevettek e szóra: mentek sátor alá, ittak késő estig; éjszaka, éjfélkor tért haza minden férj ittasan, haragosan a mérges erős sertől.

És azon az éjszakán háromezer férfit gyilkoltak meg tulajdon feleségeik, testvéreik, leányaik, az anyák is megölték fiaikat, hogy az egész környéken nem maradt egy férfi élve.

Velezke is meggyilkolta vőlegényét a menyegző éjszakáján; a legelső csókot késsel fizette vissza neki.

És akkor felvették az asszonyok a férfiak fegyvereit, puzdráikat, kardjaikat, feltették a sisakot fejükre, a páncélt kebleikre, megválaszták Velezkét vezérüknek és megindultak a király ellen. Premizláv volt a király, annak megüzené Velezke, hogy szálljon le trónusáról és adja azt át nejének, és a főhivatalnokok mind jelvényeiket nőknek adják, mert ezentúl azok fognak uralkodni a világon.

Üzenetét a rémítő hír követte, hogy a fellázadt nők tábora megveré az eléje küldött seregeket, elfoglalá az egész megyét, a nők mindenütt hozzájuk csatlakoztak, az őrült eszme terjedni kezd; egy férfi sem biztos alvó ágyában többé, minden házban benn van az ellenség!

A férfiak sok helyütt előre kifutottak az erdőkre, otthagyva a falvakat az asszonyoknak, azok a férfi gyermekek jobb szemeit kiszurdalják, s hüvelykujjaikat lemetszik*, hogy a kézíjat megvonni, s a nyíllal célozni ne tudjanak, ha megnőnek, ahelyett a leányokat tanítják kardforgatásra, céllövésre, dárdahajításra. A király az első veszély zavarában várába zárta magát, a zendülő nők oda is utánamentek, körülfogták a várat, s minthogy ostromszereik nem voltak, hogy azt bevehessék, az átelleni dombon egy másik várat építettek fel ellene.

Onnan üzent hadat az egész férfivilágnak a vérittas asszonyhad vezére, Velezke, s felhívta a némbereket, hogy rázzák le a férfiak jármát széles e világon; ezentúl a férfi legyen otthon ülő szolga, a nő parancsoljon!…

És talán felfordítja az egész világot ez az egy őrült leányzó, ha a királynak egy hatalmas vezére hirtelen fel nem ülteti a nemesi hadakat, s egyszerre négy oldalról nem támad a nőtáborra.

Akkor mégis megsajnálta: ennyi szép ragyogó szemet halállal lezárni, ennyi szép dobogó keblet vassal átszúrni, ennyi édes, piros ajkkal a föld porát csókoltatni, s felszólítá Velezkét, hogy rakják le a fegyvert együtt, vegyék fel újra a guzsalyt, válasszanak férjet maguknak ismét és legyen minden feledve.

De a leány azt üzente: „csak te ölj meg bennünket, ha tudsz, mert különben mi ölünk meg téged”.

Ekkor azután megfuvatta a vezér a trombitákat, s jelt adott a seregnek, hogy kezdjenek el nyilakkal lőni a körülfogott táborra; nehéz egy nőt megölni közelről, karddal.

A nők sokáig állták a harcot, az ő tegzeik is elröpíték a nyilat oly messze, mint a férfiaké, s a vezér kétszer érzé páncélján koppanni a nyilat, amit Velezke külde számára.

Végre kifogytak az asszonyok a lőszerekből; ekkor Velezke két sorba állítá a csataszekereket, azokon kaszákkal felfegyverzett nők állottak, maga a többiekkel lóra ült, kezébe vette a zászlót és a kardot, és azzal kirontott az ostromló férfihad közé.

A szekerek sok jó férfit eltiportak, a bárdok, a kaszák sok bajnokot elvesztének csúf halállal, kinek asszonykéz által kell elveszni; s csak késő éjszakára bírták a férfiak elfogyasztani a nők táborát. Egyet sem fogtak el élve; a nő harcolt, amíg egyet bírt mozdulni, és nem kért kegyelmet egy is. Estefelé csak egy maroknyi csoporttal vergődött még a sík közepén Velezke; társnéi szorosan körül, s felemelt pajzsaikkal védték; úgy elhullottak azután egyenként, egy domb támadt a helyen megölt szűzek holttesteiből, utoljára csak egyedül harcolt az őrült szűz, jobbkezét is levágták már, balkézzel forgatja kardját; nincs mit tenni, keresztül kell szívén ütni azt a dárdát; úgy fekszik le a többiek közé.

A nőlázadás ebben érte végét, s többé nem lett ismételve a történetekben.

Más eszközökkel, más tudománnyal vitte azt ki azóta az emberi nem szebbik része, hogy az erősebben uralkodjék; nekünk hagyta csak a nevét, a látszatát az uraságnak; voltaképpen ő parancsol, mi vagyunk, akik engedelmeskedünk és azt mondjuk rá, hogy jól van az így…

 

*A régi rómaiak idejében is élt már az a hit, hogy a hüvelykujj elvágása által a férfi elveszti bátorságát, ezért a csatából megfutóknak hüvelykét szokták levágni; innen támadt e szó: „poltron” a gyávák elnevezéséül (polex troncatus).

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.