Laudáció Debreczeny György Bánkuti Miklós-díja mellé

Kedves Közönség, Tisztelt Hallgatóim!

        Debreczeny György nem tartozik a slágerszövegeket író alkotók közé. De még az ún. nehézfajsúlyú költők között is kiemelt szerepe van: egy olyan, a maga teljességében egyre inkább kikristályosodó költői módszere van, s ezzel olyan költészetet hoz létre, ami soha nem adja meg könnyen magát, ami meggondolkodtató, aminek befogadása komoly szellemi munkát igényel. Előre mondom, de előadásom végén meg fogom ismételni: megéri.

       Miben áll ennek a költészetnek a lényege? Egy szóval összefoglalva: a fragmentáltságban. Abban, hogy különféle szövegek kerülnek egymás mellé, a költői bravúrnak köszönhetően zökkenőmentesen. A különféle fragmentumokból összeállított művek, képzőművészeti alkotások a modern korban – mert korábban voltak irodalomban is – a 20. század elején megelőzték az irodalmat. Ismerünk képzőművészeti montázsokat, kollázsokat a legnagyobbaktól is. Ezeknek a szakszavaknak az értelmét nehéz pontosítani, a szakma nem tette meg, de valamiféle definícióhoz eljuthatunk: a montázs létező  művekből vagy azok részleteiből összeállított új mű, a kollázs nemcsak  művészeti anyagokat, hanem hétköznapi tárgyakat is beemel az alkotásba. Ez így van a költészetben is, ahol viszont éppen az elmúlt évtizedekben adtak nevet egy újféle eljárásnak, az ún. bricolage-nak (jelentése: barkácsolás), ami úgy jön létre, hogy apró darabjaikra felbontott művekből hoznak létre újat.

        Debreczeny György ezeknek a nehezen létrehozható és a recepció szempontjából bonyolult szövegeknek a művészi megmunkálását tűzte ki költészetének céljául, talán egyedüliként a magyar költészetben. (Most itt eltekintek néhány költő hasonló, de szórványosan közölt alkotásaitól.) Mert mindazok a formák, amikről itt szólok, az idézés, az idézet valamiféle válfajai. Tévedés lenne azt hinni, hogy az idézés, az idézet mint olyan 20. századi, modern jelenség. Az ókor óta léteztek idézeteket átvevő művek, s a középkorban egyenesen érdemnek számított, ha valaki a saját szövegébe idézeteket tudott csempészni. Minden mű annál értékesebb volt, minél több híres költőtől származó gondolatot, mondást később éppen ezekből szállóigévé vált idézeteket tudott a saját szövegbe beleépíteni. Léteztek pl. az un. Homérosz-centók, de ismertek Catullus-, Vergilius-, Martialis-idézetekből összeállított centók is. Ezeknek 100 sorból kellett állniuk, innen a műfaj neve.

          Nincs mód rá, hogy végigtekintsük az irodalomtörténetet, meg kell elégednünk a 20–21. századdal. Korunkban az idézeteket már nem is így hívják, hanem „vendégszövegnek”, aminek forrását általában nem jelölik meg. Érezze magát megszégyenítve az olvasó, hogy műveletlenségében nem jön rá, mit olvas. A „vendégszövegnek” ez a típusa szorosan kapcsolódik az ún. „recycling” eljáráshoz. Igen, ez ugyanaz a szó, amit a hulladék-feldolgozásra, -újrahasznosításra használnak, ugyanez a szó jelzi, hogy az irodalom rengeteg törmeléket tud újrahasznosítani, új művet létrehozni a különben magában nagyon jó alkotásokból.

         Hogy mit lehet idézni? Mindent. Idézheti a költő saját magát (József Attilánál vannak több versében felhasznált azonos sorok), más költőt, ill. szépirodalmon kívüli, általánosan ismert szövegeket, aforizmákat, bon mot-kat.

         És a legizgalmasabb kérdés: miből és miért válik idézet? Talán a legáltalánosabb az ún. ihletadó, vagy alkotás előtti szövegemlék. Vagy egy kósza gondolat hozza elő a kikristályosított szöveget, vagy egy fülünkben csengő bizonytalan ritmusemlék adja meg a szöveg karakterét. Erre talán a leglátványosabb példa Radnóti Miklós Bájolója, amelynek első két sora ritmizálhatatlan ötszótagos sor, a harmadik sorban a „rózsafa ugrik” szöveggel felhangzik a jól ismert adóniszi kólon, a – U U – –, s a költő, rátalálván erre a ritmusideálra, innentől végig ebben a ritmusban tartja a versét. Ezt az esetet szoktam ritmuselőzőnek nevezni.

          A szövegek egymásmellettisége jelentheti a tartalom erősítését, a hangulat fokozását, vagy éppen mindezek ellenpontját. Mindenesetre az idézetek felhasználása bemutatja a világköltészet folyamatának folytonosságát, a művelődéstörténet fő gondolatainak visszatérő jellegét.

         Létrejöhet még idézetkapcsolás szabad asszociációk révén, akár hangzási alapon, akár motívumegyezésen.

         Debreczeny György költészete bizonyítja, hogy az értékmentő képviseleti költészet – amelynek formái is lehetnek klasszikusak: ír például szonettet – összhangba hozható a Kassák-féle avantgárd költészettel. Tanul persze Debreczeny a posztmoderntől is: gondolatkiforgatásokkal (pl. a hegeli szabadságfogalom ellentettjébe fordításával: „a szabadság a felismert szabadságvesztés”). Játszik a többjelentésű szavakkal, végső soron a nyelv minden lehetőségét kiaknázza anélkül, hogy a megszületett szöveg értelme felől kétséget hagyna: van nála jelentés, van szerző és van közölnivaló, igen gyakran éppen a képviselet. „49 évesnek lenni / és hajléktalannak lenni / és lerészegedni / és elaludni / a katolikus egyház / közösségi hittantermének teraszán / és megfagyni / 2004. január 29-én / Isten kegyelméből” Debreczeny soha nem volt, ma sem az, és nem is lesz része a posztmodern paradigmaváltó agnoszticizmusnak. Amiként ő vallja: „a nagy strukturált szövegkorpuszoktól / kisebbségi kontextusom van.” Az ilyen meglepő kapcsolások a legmagasabb szintű intellektuális szellemet képviselik. Minthogy meg kell érteni „túl jó rímeinek” fanyarságát is: „ah, mein gott! / legott tüzet fogott a fagott.”

         Az idézésnek van még egy nagyon komoly, fontos célja: a magyar költészet gyakori felcsendítésével egy magyar kultúrán nevelkedett, a magyar költészetet anyanyelvi szinten elsajátító költő vallja meg általuk hazaszeretetét. Amikor ezt mondja: „voltunk hívei rendületlenül” – azonnal halljuk a Szózatot, Márai Sándor  Halotti beszédének nagy magyar költőkből felidézett sorai közt is ott van „az nem lehet, hogy annyi vér”, és Simonyi Imre verscíme is: Rendületlenül. És emellé sorakoznak a „csontos kalabérok”, a „dali pár pisztolyok”, a „csak az örvény / a tiszta beszéd” mögött ott tudjuk József Attila Ódáját, és bárhol ütjük fel ennek a költészetnek okosan szerkesztett köteteit, kihallatszik belőle a magyar költészet iránti rajongás és szeretet.

        De idéz a világirodalom költőiből is, igazolva, hogy a magyar költészet rokon hangokat, gondolatokat talál, és színvonalban nemhogy eléri, de meg is haladja mindenkori kortársait.

Csak egyetlen példát a bricolage típusú szerkesztésre: a tavasz van lassan című vers két, egymással teljesen ellentétes világ apró képeiből épül: a tavasz viruló zöldjeiből és a háború arzenáljából:

                   tavasz van lassan kizöldülnek a tankok

                   levélbombáit a természet kibontja

                   áldást fröcskölnek  szép katonavarangyok

                   gyönyörű a béke rügyező terrorja

– és így végig az egész versen.

           Ha megdöbbentő, elriasztó képet ír, utólag megmagyarázza, érthetővé teszi, nem öncélúan döbbent meg:

                  de szemgödrömbe beleállt egy fogpiszkáló

                  talán szálka lehettem valaki szemében

          E bemutatásnak nem lehet célja az életmű értékelése, már csak azért sem, mert – mint az Önök előtt fekvő példa mutatja – az életmű még nem teljes.  Ezzel a néhány gondolattal csak a Debreczeny-vers olvasására szerettem volna buzdítani. Mert – mint az elöljáró mondatban írtam : megéri.

Szepes Erika