Deák Csillag: Szívre vetett háló – Kölüs Lajos: A közömbös lét

Deák Csillag

Szívre vetett háló

A Hegyvidéki Galéria csoportos kiállításának címe: Határ-esetek. A tudományban a határterületek és a határesetek a legizgalmasabbak, összetett és átfogó tudás kell, hogy értelmezni lehessen a jelenségeket a senki földjén. A kiválás is határ-eset. 13 (Utolsó vacsorára való utalás lenne?) művész alkotásait veszem szemügyre. Az alkotók közös vonása, hogy egyaránt MAMŰ-tagok. A MAMŰ mozaikszó, Marosvásárhelyi Műhely, ill. a MA születő MŰvek rövidítése. Kölcsönzött név, mivel 1978–1984 között Marosvásárhelyen működött hasonló elnevezésű művészeti társaság.        

         A művek friss szelleme hat rám igazán. Bartus Ferenc képei – Felszíni fejtés, 2012, Vasércbányászok, 2013, „Beágyazódva”, 2013 – egy eltűnt, elsüllyedt világról vallanak, de Verespatakra gondolva nagyon is a maihoz szólnak. A színek bronza, sötétbarnája, rozsdás zöldje egy lehetetlen élet felszínét tárja elénk, egyben a túlélés mikéntjét is felveti, meddig lehet fennmaradni és hogyan. A létezés lenyomatát látjuk, a mélyet, amely már kövület. Számunkra kezdet, eredet, a létezett számára a vég.

Pető Hunor Szarvasbőgés I–III., 2012 című sorozata a figura hiányát sokszorozza meg, a füst vizuálissá transzportált mikrovilág. Férfi és női viszony groteszk megjelenítése, finom utalás a hamvadó cigarettavégre, Karádyra. És arra a férfire, aki tüdőrákban fog meghalni. Talán éppen szarvasbőgés közben. Keresünk valamit, valakit, és csak hiányát találjuk. Nincs jó megoldás, szívjad, ne szívjad. Intellektuális diskurzust folytat velünk a művész, mert nem kényszerít választásra, csak ironikusan figyelmeztet egy jelenségre, a kiválasztásra, mint szarvasbőgéskor. Életre-halálra. 

Palkó Tibor Cím nélkül I., 2013, Cím nélkül II., 2013 alkotásai egyszerre szólnak a gyermekről és a felnőttről. Mindkettő jelen van, és mindkettő hiányzik. A játékok vallanak, ha faggatjuk őket. A kiszakadt bőrlabda, a tüskés hátú kutya – a játék elveszett lelkét szimbolizálja. A fekete monokróm háttér maga a semmi, a sivárság, mondhatnám, hogy az árvaság, a bezártság. Nincs zöld, nincs levegő. Szobafogság. Értelmezhetem úgy is, hogy nincs gyerek, de nincs felnőtt sem. A világ veszett el, maga a játék. A mackó is a földön fekszik, mint egy feldöntött pohár. Tekints körül e tört síkon, melyre kövér falkában épp betör a homály. / Nincs ideje vigadásnak, ládd a nap is feldöntött pohár. (József Attila: Invokáció) A Cím nélkül II. piros színei a gyermeki szeretet hőfokát, és magát a tragédiát, a halált is jelentik. A fél szempár a félelmet, a döbbent csendet is hordozza, rálát valamire, amit még nem ért, de már felfogja, hogy megtörtént vagy meg fog történni. A két festmény giccses is lehetne, de a formázás, a kompozíciók felépítése elkerüli ezt a csapdát. Maga a mű a fikció világában akar maradni.

Basa Anikó konceptjei, Függő pillanat, 2012, Cím nélkül, 2013, Téli angyal, 2012–2013 című alkotásai dobozba zárt világok. Mi van az üveg mögött? Mit zárt be oda a művész, amit nem titkol ugyan, de csak valamin keresztül lehet megnézni? A damilokra erősített apró cérnacsomók, golyók, struktúraként lebegnek, azt várnám, hogy lezuhannak. Nem zuhannak le, ott vannak és lógnak a levegőben. Független, nem függ senkitől, csak önmagától. Tőlem, nézőtől sem. Hiába nézem, szívesen megmozdítanám, de ujjam mozdulatlan. Térbeli kollázst, kompozíciót látok, a tér redőzetét, amely nyugodtságával tesz nyugtalanná.

Nagy Zopán Ön-szelektív No. I–III., (Kis trilógia) 2012 fotói a sejtetést állítják a középpontba. Látom törékenységét és szomorúságát, részese vagyok valaminek, a nem-látásnak, miközben tudom, hogy a látni kívánt személy az üveg mögött lehet és van. – Ne fontoskodj! – szólt a „Freskón” az élő fáklya…/ W(ére)S az életlen mozdulat (is) – és „vörös” az anyuka szeme: / a kisbaba belekarmolt… – írja Nagy Zopán Fény-kertben című versében. A jelen vagyok és nem is vagyok jelen kétsége mögött a homályban maradás húzódik meg. Szelektíven választunk, és a konvenciók mentén válunk önazonossá, és vesztjük el identitásunkat, és maradunk a homályban, az intimitás örvényében.

Másképp és másról beszél Pető Barna Hegy a heggyel, 2013, Utak a hegyről I., Utak a hegyről II., 2013 című alkotása. Most nem applikál organikus anyagokat a felületre.  Grafikáin végtelen egyszerű, fekete vonalak futnak, elágaznak, a tér és idő egybefolyik, abszurd világ, metaforikusan látszódik a szív, erekkel körülvéve, hálóba fogva.  Legyőzte a távolságot, de nem győzte le a hegyet. Kifulladt.

A kiállítás művei egy autonóm csoport reprezentációi, egymásra is rímelnek, kiegészítik egymást. Színviláguk fekete és színben is gazdag. Nem a felszínt karcolják, de mindvégig tudatják velünk, hogy a felszín nélkül nincs mélység. A felszínen való eligazodás legalább olyan fontos, mint a mélyfúrás, az anyagba hatolás, a tér és idő együttesének formázása, a metszéspontok kijelölése, és a görbült tükörbe nézés, egyenes háttal. Nincs karmester, nincs szimfónia és nincs zenekar sem. Mégis látni és hallani az összjátékot. A művészet csele, hogy bár önmagáról is képes lemondani, önmagát megtagadni, kitagadni, de akkor is a világ felé tereli a nézőt, ablakot nyit a nem létező házban.

Kölüs Lajos

A közömbös lét

A létező, amelynek elemzése a feladat, mindenkor mi magunk vagyunk. E létező léte mindig az enyém – írja Heidegger. Ez a kiállítás is létezik és látogatóként az enyém is, mindössze két hétig tart nyitva. Ennyi idő alatt lehet és kell rápillantani a „létezőre”. Ez a rápillantás megszólítás is, személyes, önmagához tapadó, de önmagáról leváló, akár a lehulló vakolat.

            Kacsó Fugeçu „A hamis és az igaz”, 2013 kollázsa talán a legösszetettebb mű az egész kiállításon. Nemcsak mérete, hanem belső struktúrája, kapcsolatai, karikatúrái miatt is. Az összefüggések csak az első pillantásra egyszerűek és homogének. A tér felbomlását, felgöngyölítését fogalmazzák meg a mű kis rajzai, történeteket mesélnek el. Akár a sejtburjánzás, a rákos daganat, nem látható a kijárat, a megoldás. Marad az önfelöltés, az emberi testen átfutó cérna, felfűzés. Szexuális utalása nyilvánvaló, de eredeti módon teszi, meghasonlás nélkül. Önterápia és önmegmentés, talán nem véletlen, hogy a 2011. évi Balzsamparlament című kiállításának rajzai is megjelennek a kollázsban.

Sebestyén Zoltán Most álmodom I–III., 2013 című műve a klasszikus festészet hagyományát követi. Ami pótolható, az pótlódik, pl. a kar. A hiány egyben maszkká is válik, a beteg arcát hivatott elrejteni, megóvni. Benne az állatszeretet, de mindvégig az őrzés és az emlékezés dominál, jelenné válik a múlt, átviláglik az emberi testen egy borjú, üsző feje. Az idő történetté alakul. A hagyományba ágyazottan erkölcsi és morális kérdéseket vet fel, és azokra az emberi és társadalmi viszonyokra irányítja a figyelmet, amelyek velünk vannak a mindennapjainkban, a megélt múlt és jelen formájában.

Nagy István sci-fit idéző műve (Cím  nélkül,  2012) túlvilági, ezoterikus és dekoratív alkotás, a látogatókat jelöli, akik már itt vannak, vagy hamarosan itt lesznek. Ufófigurák arcai? Látott már valaki fosszilis ufólényre hasonlító arcot? Nayg István ideája, hogy igen. De mimikrijük nincs. Halotti maszk, egyetlenegy arcról, de lehet két arc is. Egy pár arca, karneváli ünnep (ikonarc), eltávolodunk a mindennapjainktól. Felszabdalt arc. Pontosabban félbeszakított arc. Sőt, gömbarc, kiterítve. A földgömbnél két pont közötti távolság más, a légvonal számít. Tükörbe nézünk, kinek a tekintetét látjuk? Egyszerre szembenézés és szembeállítás.

Ocskay László – Doky Bálványcsírák, I-V., 2013 műve másként veti fel a kérdést, szakrálisan, a létező hogyan születik, újul meg, míg a teremtés motívuma az ikonikus létre kérdez rá, mi az, ami állandó életünkben, vele születünk és halunk meg, akár akarjuk, akár nem. Évszázad a Szűzanyánál, foglyul ejtve. Tudásunk végességét, csonkaságát a bálvány hordozza, amely változatos formában jelenik meg és kel életre, elpusztíthatatlan. Az átváltozás kafkai pillanatait látjuk (időcsírák), látszólag még semmi sem dőlt el, de semmi sem állíthatja meg a kifejletet. Az örökséget is magában hordozza a bálvány, nem elég csak az ígéret, a jövő, szükséges a múlt is, amelyből a bálvány kinő, amelyben gyökeret vert, és onnan ki nem szakítható. A bálvány nem mindig szobor, sokszor eleven, a mindennapokban élő test és gondolat. Passzivitása megtévesztő, önkéntessége hazugság, hegemóniája törvényszerű.

Katona Zoltán Görbült tükör, 2011, Nyáron is tél, 2011 önvallomás, az alázat erejét és hitét mutatja meg. Sötét tónusa ellenére az erőt, amelynek a lélek a forrása. A hit is jelen van, és az isten is. Az arc átszellemültsége mögött isten áll. A komor színek gyászra is utalnak, a magára maradt emberre, aki úgy végzi életét, hogy előtte számvetést készít, mérleget. A Nyáron is tél, 2011 egy női arcot is magában foglal, a Görbült tükör-höz képest minden megváltozik. Terheltté válik a mozdulatlanság, csak önvigasz van, önlét és önigazság. A nyíltság pillanata elszállt, a reményvesztés elkerülhetetlen.

Dobó Krisztina Közös nevező, 2013, Napfogyatkozás, 2013, Gyűjtő objektum, 2013 installációiban az egység, a harmónia, a vállalt cél tölt be fontos szerepet. Közös nevezője egyszerre egy stilizált lépcsősor, egyúttal börtön is, nincs kiút belőle, nincs szabadulás. Szimbolikusan viszont ott van a tudás, ami a közös nevező. A Napfogyatkozás, 2013 a kijáratokra és az érintettségre kérdez rá. A kijárat nem menedék. Talán egyszer. Az ellentétes formák (kör, hasáb, téglalap stb.) rendezett elhelyezése a befejezettséget sugallják, holott semmi sincs befejezve. A falon túli világot is jelképezi az installáció. Át kell bújni, át kell csúszni, a megtisztulás reményében. A Gyűjtő objektum, 2013 üressége a gyűjtés hiábavalóságát mutatja.

Statika és idő káosza, diszharmóniája van jelen a tárlaton. Határ-esetben megszűnik a tér uralma, és az idő folytonossága. Ellentétük ürességét szemlélem a semmiben, és telítettségüket, az egészet, az egyidejűséget, mikor és hogyan orozzák el, ha lélekről akarnak beszélni. A reménytelenségből az útvesztőbe tartunk, velünk a Téli angyal, 2012–2013.  Basi Anikó angyala nélkül a világ veszik el, benne mi is, nézők. A görbült tükörben már nem is mi látjuk az arcunkat, hanem őseink látják a mi arcunkat? Nincs feloldódás, csak remegés, vágy, hogy valami történik, valami változni fog. Már nem is kérdés, hogy mi van a maszk mögött. Disszonancia. Mérce és béklyó.

MAMŰ-tagok MMXIII. csoportos kiállítása –„Határ-esetek”

2013. szeptember 27.–2013. október 11.

Hegyvidék Galéria

1122 Budapest, Városmajor utca 16.

Bartus Ferenc, Basa Anikó, Dobó Krisztina, Kacsó Fugeçu, Katona Zoltán, Nagy Zopán, Nagy István, Ocskay László, Palkó Tibor, Pető Barna, Pető Hunor, Sebestyén Zoltán, Szigeti G. Csongor