Ugrás a tartalomra

Gömöri György: Madárdal és világháború

Tavaly halt meg Angliában az első világháború utolsó veteránja. Mivel két év múlva lesz száz éve annak, hogy ez az egész évszázad történelmét súlyosan befolyásoló konfliktus kirobbant, egyre több könyv és film foglalkozik nem annyira magával a háborúval, mint az abba sodort, abban vergődő emberi sorsokkal. Most a BBC két másfél órás részletben mutatta be a Birdsong (Madárdal) című filmet, amelyet Sebastian Faulks regényéből vittek képernyőre a rokonszenves Eddie Redmayne-nel a főszerepben. Mivel ez a film – gondolom – hamarosan eljut Magyarországra is, nem vesztegetek szót a fölöttébb romantikus szerelmi történetre, amely köré a film eseményei rendeződnek, annál is inkább, mert az elragadóan szép női alakok és arcok nélkül ez sokkal kevésbé hatna a közönségre.
Igy viszont nagyon is hat, a többi közt azért, mert Abi Morgan tévéfilm-változatában feledhetetlen a kontraszt a békevilág lágy zöld és fehér színei és a világháborús csatatér lecsupaszított, agyagsárga-szürke tónusai között. A történet angol férfihőse minden halálközeli helyzetben francia szerelmére gondol, ez ad életben maradásának értelmet, ugyanakkor valamilyen elkeseredett bajtársi szolidaritás is kötelezi, a „katonái” iránti szolidaritás. A lövészárkok és a drótakadályokkal-aknákkal behintett csataterek látványa azért félelmetes, mert nem csak a céltalan hősiességet, de az állóháború azóta szinte elfelejtett borzalmait is érzékletesen felidézi. Egy Amiens mellett meghiúsult brit roham után az egyik tiszt így fakad ki:”Odaveszett fél Anglia!” – és miért? Egy darab francia földért, amit pár évvel később, amikor az amerikaiak belépnek a háborúba, úgyis visszafoglalnak. A „Madárdal” egyik legmeghatóbb jelenete az, amikor egy bombatölcsérben az angol főhős megtudja német tiszttársától, hogy vége a háborúnak, és zokogva vállára borul.
Mivel én szinte minden könyvben vagy filmben magyar vonatkozásokat veszek észre, – ebben például azt, hogy tavaly valahol egy magyar kisváros mellett forgatták – az is eszembe jut, hogy ki volt felelős ezért az egész esztelen, kaotikus tömegmészárlásért. Igen, a politikusok és a tábornokok. És nem elsősorban az, aki a háború végén próbálta menteni a menthetőt, a huszadik századi első magyar köztársaság elnöke, Károlyi Mihály, hanem az, aki jobb meggyőződése ellenére belevitte az országot az első világháborúba – gróf Tisza István.  Akit manapság hiába ünnepelnek a magyar történelmet saját programjuknak megfelelően átíró, makacs visszaforgatói. Nem kell, hogy Tiszára Ady Endre átkaival emlékezzünk (ezeket újabban, gondolom, nem tanítják a magyar középiskolákban), de hadd írjuk le azt, amit hiteles történészek már régen megállapítottak: Nagy-Magyarország felbomlásáért, vagyis végső soron Trianonért a legnagyobb felelősség Ferenc József mellett gróf Tisza Istvánt terheli. Nem a köztársaság pusztította el a régi Magyarországot, hanem annak vezetői vesztették el a háborút, tették szinte elkerülhetetlenné az őszirózsás forradalmat, ami aztán létrehozta az első köztársaságot. Úgy érzem, ezzel az igazsággal tartozunk mindenkinek, aki nem csak a jelszavak szintjén szeretné megérteni Magyarország huszadik századi történelmét.


Részegh Botond festménye

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.