Szomory Dezső és a Szamos menti táj

Vajon Szomory a Szamos menti tájhoz egyre erősebb áramokban visszatérő emlékeinek mi az alapja? Valóságos emlékekkel (nosztalgiákkal) vagy fantáziával van dolgunk az írónál, aki már a leghajmeresztőbb fikcióval is (Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről) elkápráztatott?

A Szamosmenti táj című új Szomory Dezső-könyv a Budapesti Nemzetközi Könyvvásárra jelenik meg, ahol a Múlt és Jövő Kiadó szeretettel várja a standján az olvasóit. (2012 ápr.19–22.)
 

„Furcsán hangzik, de Szomory kiindulása Vörösmarty nyelve. Ideálja a végső nagy pátosz zengzetessége, az előkelő nyelv, valami, ami máma az volna, ami Vörösmarty nyelve volt a múlt század elején. Nincs még egy írónk, aki oly fenntartás nélkül patétikus merne lenni pátosz-kerülő napjainkban; nagy drámai jelenetei úgy hatnak, mint egy teljes hangszerelésű Wagner-opera. De ugyanakkor Szomoryban nem hallgatnak el zsidó gátlásai sem, józan és gúnyos fajtájának idegenkedése az ünnepélyestől, az embertelenül magasrendűtől. A pátosz mellett fellép az antiklimax, az ősi zsidó, heinei stílusforma, a gúny, amely ledönti a pátoszt a magaslatról, és mindez lehetőleg egy mondaton belül.

Szomory, hogy patétikus kilengéseit ellensúlyozza, mintegy mentegetődzésképpen, stílusának alkatrészévé tette a magyar nyelv legkevésbé költői árnyalatát, a pesti zsidóság nyelvét. Szereti nagylendületű mondatait zsidós rákérdezéssel: „hát ne?”, „nem igaz, drágám?” vagy pedig kollokviális felkiáltással: „Istenem!” befejezni. Mondatai hangos olvasásra íródnak és az ember szinte hallani véli a zsidó beszéd zsoltározó kacskaringóit.
Kétségtelen, hogy a pesti zsidó tájszólás nem tartozik a szép nyelvek közé, öszvér-nyelv lévén. De Szomory nem naturalista módon él ezzel a nyelvvel, hanem fetisizálja, mint a XIX. század nagyjai a nép nyelvét. Stílusának különös csiklandozó pikantériáját éppen az adja meg, hogy ebből a lehetetlen anyagból milyen nagyszerű csengéseket tud kihozni.”

Szerb Antalt magvas gondolataiban nem zavarta, hogy éppen Szomory Dezső műveiben nem fordul elő egyetlen pesti kiszólás vagy jiddis szó sem. (Hogy ez a „tévedése” milyen belső valóságon, konfliktuson alapszik, az, Szomory szavaival, „micsoda balsaci” tanulmányokat és ábrázolást kívánna.)

Szomory apja, ahogy az író egy interjúban (Barát Endre: Apák és fiúk – Szomory Dezsőnél, Múlt és Jövő, 1936. 187.) elbeszélte, még jiddisül levelezett. Így tanúskodott erről maga Szomory, aki a rámaradt örökségben lapozgatva megállapíthatta, hogy azok nagy részét héber betűkkel írták. Korántsem paradox módon, éppen ez az adottság lehetett az oka, hogy az írói, ama szomorys nyelve mentes minden pesti (zsargon és zsurnaliszta) hatástól.

Az íróvá levés kritériuma nem, vagy nemcsak egy született adottság kibontása, hanem tudatos építkezésé, amelynek során az író a művével szoros párhuzamban – attól nem szétválaszthatóan – a saját személyiségén dolgozik. Csak azután kerülhet sor az írói textusok megalkotására, ha azzal már elkészült. Szomory alkotó egyénisége egyik rejtélyéhez akkor jutnánk közel, ha megoldhatnánk a többismeretlenes feladványt, hogy miért nemcsak az írásai zömének és vele elszakíthatatlanul nosztalgiájának is a tárgya: a Szamos menti táj. E nosztalgia pedig nem, vagy nemcsak azért lényeges, mert Szomory Dezső, az ember emlékei e felé a mágikus-szimbolikus pont felé gravitálnak, hanem azért, mert a késői Szomory Dezső számára a legfontosabb írói (lelki) eszköz, vagy inkább íráspozíció, maga a nosztalgia. Azaz: az érzelmektől csurig átitatott emlékezés.

Általános emberi tulajdonság, s ezt számtalan írói életmű is leképezte, hogy az emberi életút végső harmadában a gyermekkor emlékei hirtelen megelevenednek és a fantasztikumig átszíneződnek. A belőlük alkotott világ átveszi a hanyatló fizikumra támaszkodó úgynevezett valóság szerepét, és virtuálisan újrateremti a korszakot, amikor az ember sorsa még kitöltetlen lapokból állt. Még minden előtte áll.

Az emlékek felidézése régi-új valóságot rak össze az emlékcserepekből, mint amikor a gyermek a kaleidoszkóp csövében a kis henger forgatásával és rázásával új és új csodás képképződmények tárulnak fel. S bizony keskeny híd íveli át a patológia és az írói alkotás közötti mezsgyét. (Közismert jelenség, hogy az idősek hajlamosak infantilissé válni, sőt: néha rég elhalt személyekkel társalognak, mert visszaelevenedtek vagy negyven-ötven évet.) Az idős ember sokkal élesebben emlékszik arra, hogy mi történt vele egy fél évszázada, mint aznap délelőtt. Az újraélés formája: a szembesülés ezzel az új, virtuális valósággal – a két idősík egymásba szervítése és harmonizálása. Ez az emlékvalóság nem dokumentum, hanem a kiszínesülés érzékivé válása, ami a felszínen sokszor elmebajnak, agylágyulásnak vagy őrületnek tűnik. Akik még nem jutottunk idáig, hajlamosak vagyunk nem gondolni bele abba, hogy az élet emberien már csak ebben a szellemi formában élhető. Hiszen az ember lényege az élet, s nem a halál – márpedig az idős ember megfogható közelségében csak ez utóbbi tárul fel. Ez az a valóság, perspektíva (ha annak lehet nevezni), amely reálisan „előtte áll”. Ez a „minden” sötét szája nyeli el végleg. S ezzel vajon lehet-e, emberi-e szembesülni?

Az emléknek is van abszolút reális eleme, nevezetesen az, hogy megtörtént. Térben és időben valaha fedték egymást, noha mindkét dimenzió jelentősen elmozdult az emlékezés mozzanatában. Ezért a kiszínesülésük, el-elmozdulásuk még nem fikció.

Vajon Szomory a Szamos menti tájhoz egyre erősebb áramokban visszatérő emlékeinek mi az alapja? Valóságos emlékekkel (nosztalgiákkal) vagy fantáziával van dolgunk az írónál, aki már a leghajmeresztőbb fikcióval is (Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről) elkápráztatott? S talán létezik olyan fikciófajta is, amelynek ugyan nincs valóságalapja, de bonyolultabb lélekmérés mégis a valami egyszer létezett eredetet mutathat ki.

Gyér tudásunk az író életéről azt mutatja, hogy Pesten született, Budapesten nevelkedett, s igen fiatalon került ki Párizsba, ahonnan tizenhét év száműzetés után tért vissza Budapestre, ahol hol sikeres, hol kevésbé sikeres írói karrierjét befutotta, majd ott is halt meg a Pozsonyi út 22. szám alatti „csillagos” házban – a nem önszántából választotta helyen. Tehát az egész életét a magyar fővárosban töltötte el, még a párizsi évei is ide számíthatók, hiszen – megélhetése okán – kizárólag budapesti lapokkal állt igen intenzív kapcsolatban, ami sokszor pontosabb odafigyelést és a helyi viszonyok alakulásának élesebb szemű követését követelte meg, mintha valaki a pesti aszfaltot koptatta. (Ezt az emigráns helyzetet hasonló tapasztalatokból magam is tanúsíthatom.) Azonban miért fűzik – már egyébként A párizsi regényben is markánsan, amelynek a honvágy a legszámottevőbb vezérmotívuma – az írót nosztalgiái a Szamos menti tájhoz, nem pedig a szülővárosához, ahol ifjúkora eltelt, ahol nemcsak iskoláit járta, hanem írói pályáját is indította? Mindkettő egybeesett Budapestnek azzal a korszakával, amikor Magyarország első városává robbant, s nemcsak közigazgatási értelemben: a fővárosává. Ami kiváló és kihagyhatatlan irodalmi téma, s mint köztudott: a modern magyar irodalom kezdetének alaptémája és szociologikuma is egyben. Talán szintén nem paradox módon, olyan írók tollán, akik nem Budapesten születtek: Kiss Józsefén (Budapesti rejtelmek), Ágai Adolfén (Utazás Pestről – Budapestre), Bródy Sándorén (Az ezüst kecske), Heltai Jenőén, Krúdy Gyuláén, Szép Ernőén és még sorolhatnánk. Leginkább Kóbor Tamásén (aki hároméves korában érkezett a Pestre) vagy az 1878-ban született Molnár Ferencén, aki műveiben bennszülött otthonossággal ábrázolja élettere és közvetlen tapasztalata tájait. (Az éhes város, Andor, A Pál utcai fiúk, de tárcái, novellái nagy részének vidéke is idetartozik.)

Azonban Szomory miért választotta nosztalgiája (emlékei) tárgyát a Szamos mellől? Mátészalka és vidékéről – a nyírségi kisváros és a környező falvak kiskörzetéből. Vagy: Szatmár megyéből, kitapinthatóan is Szatmárnémeti, Nagykároly, Nyíregyháza központokkal – egy írásában még felmerül a trianoni elszakítás okozta sokk és fájdalom is. Katona Béla Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmi topográfiája II. Ajaktól Zsurkig (Nyíregyháza, 1996) című munkájában néhány települést is megnevez: Mátészalka, Kérsemjén, Fehérgyarmat, Nábrád, Matolcs, valamint a fiktív helynevek: Szamosliget, Gatály, Szamosszög, Szamoszug, Szamosérd, amelyek többnyire azonosíthatóak az eredeti településekkel. „Választja” – ebben a rutinszerűen odavetett igében horgad fel a kérdés: „választja-e” ezt a szülőföldet? Azt a nosztalgiát, amit csak a szülő(anya)föld iránt lehet érezni.
Amit a művekből tudni lehet.

A fiatal Szomory igenis Budapestet szerette volna megírni, mint megannyi kortársa. A nagy témát, amelyet nemcsak megtapasztalt, de amely lehetőséget is nyújt a korszak írói megragadására. Az életműnek ez a része még hiányzik irodalmi tudatunkból. Éppen a szükséges párizsi távolságból meg is írta ezt a – szintén föltáratlan újságírói munkája során megismert – nyomasztó világot, amely elől elmenekült Párizsba, hogy jobb mesterek mellett és szélesebb világkitekintésre alkalmat nyújtó kultúra vonzásában járja ki iskolaéveit. A zolai-balzaci realista szemléletmódban írt két első novelláskötete, az Elbukottak és a Mesekönyv budapesti témájúak, nemkülönben az Életben 1894-ben folytatásokban megjelent A tudósok című regénye (amelyre előfizetéseket is gyűjtött Párizsból) nemcsak a főváros építését, de a Magyar Tudományos Akadémia belvilágán keresztül értelmisége kialakulásának szociográfusi mélységű megérzékítését is megkísérelte.

A Szamos vize, a nyírségi táj az élet delelője után jelent meg írásaiban. Először hangsúlyosan a Levelek egy barátnőmhöz lapjain. Nem kizárólagossággal, hanem az univerzális mese egy elemeként, amelyben néhány – szerintem zseniális – oldalon leírta ősei vándorlását Salamon király korától a nagyapja, apja nemzedékéig, akik kétezeréves útjuk során a magyar Nyírségig sodródtak s ott telepedtek le. Ott leltek otthonra, mert Szomory akkori tudása szerint ott ért véget a kétezeréves vándorútjuk. A Levelek ugyanakkor az utolsó (és első) emlékezés, ahol pesti/budapesti születésének és körülményeinek funkcionális a jelentőségük. A következő emlékezés A párizsi regény. Itt válik a nosztalgia tárgyává a Szamos menti táj. Nem Budapestre, hanem minden indoklás nélkül, ide, erre a magyar irodalomban Krúdyhoz kötött tájegységre vágyódik vissza a Párizs-Bakonyban bujdosó. A párizsi regény újságprózafolyamként (1927 és 1929 közt) íródott, tehát folyamatos újság- és emlékprózaként. (E műforma specifikumát az Emlékek szárnyán utószavában kíséreltem meg körüljárni.) S e visszavetített emlékben – emlék az emlékben – úgy emlékszik, hogy rendületlenül a Szamos mellé vágyódott vissza. S hogy ez a momentum mennyire nem fikciós elemként kezelendő, arra az a bizonyíték, hogy A párizsi regény után keletkezett, de a lendületéből sporadikusan fölbuzgott későbbi párizsi emlékprózák is a Szamos vidékét tüntetik föl az el(vissza)vágyódás anyaöleként.

Szomory egyetlen klasszikus értelemben vehető regénye, a Gyuri szintén ezen a vidéken játszódik, noha Debrecen és Budapest is szerepel benne – mindkét nagyváros a fiatal hős szempontjából –, a száműzetés, a szeretetlenség vidékei. Ahonnan menekül. Az anyaöl: a falu, a Szamos menti táj. Ama legbensőbb szomoryi hanggá artikulálódó alapélmény – az elérhetetlenség/be nem fogadottság édes-fájdalmas Édenkertje.

És ez az egyre inkább mítosszá emelkedő-sűrűsödő táj lesz a főszereplője az időskori Szomory egész munkásságának is. Két utolsó novelláskötete, az Emberi kis képeskönyv (1935) és a Kamarazene (1937) írásainak a többsége ezt a tájat pásztázza. A két utolsó újságpróza-gyűjtemény, amit még Szomory Dezső rendezhetett sajtó alá. Figyelmesen és összefüggően olvasva ezeket, egy Gyuri-típusú nagypróza körvonalazódik belőlük, amely a más írásaiban is hangsúlyosan szereplő, majd százéves nagyapa halála és temetése körül bontakozna ki – annyira egybefolyóak a tárcák szereplői, a helyszín azonossága, de az erős képi és érzelmi atmoszférákkal előrearaszoló Szomoryra (és Krúdyra) jellemző cselekménytelen cselekmény is.

A nyírségi táj iránti nosztalgia szövi át a kötetben már össze nem gyűjtött, 1941 elejéig a Pesti Naplóban, majd az Újságban közölt újság(emlék)prózáit is, amelyekből már – más szempontok szerint – az Emlékek szárnyán című gyűjteményben is adtunk ízelítőt. Ezt már csak úgy lehetett összeállítani, hogy föl kellett tárni (korántsem teljesen) Szomory Dezsőnek az 1930-as évek közepétől fantasztikus mennyiségben és minőségben áradó újságprózáját. A roppant szövegfolyamot, melyet a kényszer darabolt szakaszossá, mert a holokauszt növekvő árnyékában a színpadjától és az irodalom központjaitól távol tartott írónak nem akadt más választása – és bizonyára más megélhetése sem. Nem kevesebb műgonddal írta ezeket a heti rendszerességgel „termelt” tárcákat – éppúgy, ahogy ifjúkorában kitűzte maga elé balzaci társadalom- és világábrázoló programját. Bizonyára azzal a „hátsó” gondolattal, hogy kedvezőbb időkben játszi könnyedséggel nagyformátumú prózát illeszt össze belőlük. Ebből az anyagból is kitűnt, hogy a nyírségi táj „mágikus-misztikus” vonzása milyen meghatározó. Sőt: nemcsak a táj, de a vele azonos, belőlük született karakterek is állandóan dialógusban állnak az emlékek mozgósítása során. (Sokszor a Gyuriból kihasított szereplőkkel, mint például Tarkódy bácsi).

Milyen emlékeket mozgósított itt Szomory? Egyáltalán az effajta emlékezés leírható-e az esetében az emlékezés fogalmával? A fikció és az emlék végleg összegabalyodni, illetve harmonikusan felszívódni látszik az író szubjektumában, illetve a Szomoryra oly különlegesen jellemző alkotási módszerben és írói attitűdben. Ugyanis nem tudunk válaszolni arra, hogy igazi vagy virtuális, azaz: maga teremtette emlékei buzogtak-e fel belőle hétről hétre. Itt a rejtély – úgy tűnik, örökre elveszített – kulcsa.

Amihez – az utókor regényidejében is – történt most cselekmény, elmozdulás. Nevezetesen az, hogy miután a roppant fénymásolat-halomból témanyalábonként elkülönítettem Szomory újság/emlékprózájának fragmentumait, hogy valamilyen csomópont körül rendszerezzem őket, s ennek során a magam adta A Szamos vize mellett címen nyitottam egy dossziét, akkor került elő egy Szomory Dezső által válogatott és rendszerezett gyűjtemény.

Szomory György, az író unokaöccse, saját apjáról (Szomory Miklósról, a színészről, színiigazgatóról) kívánván emlékezést írni, a vele foglalkozó újságkivágások és fényképek rendezetlen halmában (egy ládikában) újabb Szomory Dezső-dokumentumokat talált. Közötte egy harminchat tételből álló újságkivágat-gyűjteményt, amelynek minden egyes darabján szerepel Szomory Dezső ceruzájának nyoma. Kis húzások, névváltoztatások, kifejezések cseréi. Valamennyi tárca címét áthúzta, azokat római számokkal helyettesítette. Tehát ciklusba rendezte az emlékezésfolyamot – annak autentikus keretet és dimenziót adva. A hagyaték még egy fedlapot is ránk hagyott – a kötetcímmel és egy utasítással, ami bizonyítja, hogy közvetlenül a Kamarazene utáni önálló kötetnek szánta. Tehát itt egy posztumusz Szomory-kötetről van szó, amelyet a történelem (1938-ban hozzák az első zsidótörvényt) már nem engedett napvilágra hozni.

A filológiain túl még lényegesebb tény, hogy maga Szomory tartotta fontosnak – másodszor az életében – írásait (igen nehéz meghatározni a műfajukat: tárca? novella? emlékezésfüzér? napló? néha: riport?) tematikusan egy tájegység köré homogenizálni. Párizs után, mintegy annak ellenpontjaként, egy földrajzilag/fogalmilag meghatározott teret jelölt meg címként. Ennek a jó időben érkezett dokumentumnak a felbukkanása perdöntő az „eltűnt Szomory nyomában” való kutatás(om) során, hiszen ez a szerencsés („véletlent” nem mondanék) rátalálás mennyivel autentikusabb, mintha magam adtam volna ezt a kézenfekvő címet a témacsoportnak. (Azonban ez a munka sem volt hiába, mert most a „Függelékben” szerepelnek a kihagyott, vagy a lezárás [mikor?] után keletkezett azonos témájú, hőfokú és lélegzetű darabok, s minden bizonnyal itt rejtőzik az egyik – a 33. – közülük, amely a szigorú, harminchat darabos kompozícióból elveszett.)

(A többi újságprózakötetnek azonban magam kell címet és szerkezetet adjak. Ezekről csak annyit tudunk, hogy szintén potenciális kötetek anyagaiként éltek az író terveiben. Erről tudósítanak a már valóban posztumusz közönségnek készült végrendelet erre vonatkozó passzusai, ahol 4-5 kötet kiadandó „novella és egyéb írásmű” meglétéről tudósított. Ezt a Haladás című hetilap 1947. október 17-i száma közölte.)

Szomory születési anyakönyvéből kiderül, hogy az apa, Weisz Jónás, Mátészalkán született 1837. február 18-án. Halotti anyakönyve is előkerült – 1898-ban, 61 éves korában halt meg és foglalkozásaként ügynök volt bejegyezve. (Köszönet érte Szakonyi Jankának, a Zsidó Levéltár munkatársának.) A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár adatai szerint, ahol a Mátészalkai Izraelita Hitközség anyakönyveit őrzik, Weisz Jónás szülei: Weisz Mayer és Weisz Háni voltak. (A születési és halálozási adataik nem ismertek. Ugyanakkor az 1848-as zsidó összeírásban is szerepel egy Weisz Mayer és felesége, Benedek Háni – ők azonosak lehetnek velük, s ha ezek az adatok valósak, példás bizonyíték a család tájba gyökerezettségének mélységére.) Ők lennének tehát a számos Szomory-írás megörökítette „nagyapó és nagyanyó” modelljei. A számtalan, az írásokban is megrajzolt nagybácsiról, nagynéniről és unokatestvérről még szintén a levéltári adatok alapján: Weisz Jónás testvérei: Bernát (sz.: 1831. november), Béni (sz.:1831). (Külön köszönet mindezért a segítségért a levéltár munkatársának, Czaplárné Helmeczi Aliznak.) A Szomory Dezső (Weisz Mór) hagyatékáról rendelkező hagyatéki tárgyalási jegyzőkönyv kivonata (Székesfővárosi Bíróság Kjő/24/1946) megemlít még egy testvért, Weisz Ceciliát. Ugyanez a dokumentum felsorolja a Szomory-apa testvéreinek leszármazottait is – egy részüket Mátészalkáról, más részüket eltűntnek nyilvánítja –, ők feltehetőleg a holokuaszt áldozatai, akik „ismeretlen helyről” „nem tértek vissza”. E fölsorolásban szerepelnek még unakahúgok és -öccsök Budapest különböző kerületeiből, valamint Romániából, az USA-ból, Argentínából, Franciaországból és Palesztinából. A dokumentumból kideríthetetlen, hogy mikor hagyták el az országot.

Fontos adatok ezek? Mármint történelmi, irodalomtörténeti szempontból?

Igen is, meg nem is. Fontosak volnának, ha fel lehetne – ahogy, sajnos, nem lehet – vázolni belőlük Szomory Dezső rokonságának kiterjedését, szociológiai elhelyezkedését Szatmárban. Érdemes lenne összevetni és kiegészíteni azzal a nemcsak esztétikai, de szociológiai háttérrel, amit az író a Mátészalka és Szatmárnémeti között elterülő falvakról, városkákról s magáról a tájról, a táj szelleméről megrajzolt. Mert egy igen mély társadalmi és viselkedési-habitusi valóságanyag is megérzékítődik itt – a köztudatban s az irodalomban szinte ismeretlen zsidó paraszté, a zsidó földbirtokosé, a zsidó megyei (vidéki) értelmiségié, valamint gazdag kapcsolatrendszeréé a magyar társadalom szintén sokrétegződésű tagjaival. Fő médiuma a család barátja – a „tiszteletes” –, valamint a családtagként hozzájuk tartozó szolgálók és béresek, vagy például annak a bensőséges atmoszférának az ábrázolása, ahogyan az effajta zsidóság tartja („ünnepli”?) a karácsonyt.

S persze az is kérdés, hogy a nosztalgiának ez az izzása esetleg módosíthatja-e azt, amit Szomory életéről tudunk. Ilyen elemi tudást, de még inkább: ilyen átható vonzalmat, érzelmi azonosulást kiválthattak-e nyári vakációk, esetenkénti rokonlátogatások emlékei? Vagy: mert erre is van konkrét (fikciós?) utalás, néhány évet itt élt volna Szomory, a szülők ideadták volna tanulóéveiben a rokonsághoz?
Az igazi rejtély az, hogy egy 1944-ben, tehát csak három emberöltő távolságában meghalt, a maga korában elismert, ünnepelt írónak az életrajza, mégpedig egy igen jelentős és nagy tömegű írásokkal reflektált életrajzi motívumsora ennyi fekete lyukat hagyjon maga után – jelen tudásunk szerint mindörökre.

Kellér Andor Író a toronyban (1958) című műve – az életrajz (legendárium) szinte egyetlen forrása – csak egy bekezdést szentelt e mozzanatnak, pedig írása túlnyomórészt Szomorynak azzal a korszakával foglalkozik, amikor ezt az emlékezésfolyamot éppen írta:

„És hogy gyötörte a szalkaiakat, ha megtisztelte őket látogatásával – mennyire duzzogott, zsörtölődött, kényeskedett. Éjfél után, amikor a háziak már rég lenyugodtak, kopogott be a családfőhöz: »Menyus, fogass be.« A készséges, megtisztelt házigazda a lovak közé csapott, s elindultak a kormos éjszakába, szélzúgásban, őrt álló fák sora között, mert Dezsikének okvetlenül látnia kellett egy bizonyos faágat, amit nappal véletlenül megpillantott valahol a dűlőútnál, a Rácz-gyümölcsös felé, és Menyus igazán beláthatja, hogy éji színekben is viszont kell látnia az ágacskát, amilyenhez hasonló nincs az egész határban. Hajnalig vágtattak, hiába. A vendég keseregve, kielégítetlenül feküdt le: nem találkozott az ágacskával.”

(Kitől vette a történetet, amelynek a legjobb esetben is másodkézbőli a forrása, ugyanis itt Kellér nem volt jelen? Számomra csak annyi a hitele, hogy azt dokumentálja, az író gyakran járt Szalkára, azaz: Mátészalkára).

Avagy a műhöz képest mindez kisszerű kutakodás? Ellenőrzés? Szembesítés? Okadatolás?

És sokkal közelebb visz mindehhez a kolléga, Hubay Miklós visszaemlékezése (Szomory halott?), bizonyítandó, Szomory élénken figyelte Proust művészetét és befogadását, saját magát hozzá mérte, mégpedig eleve „vesztesként” – mert írói törekvései nem kapták meg a felfedező és elismerő figyelmet.

„Elér-e vajon tudatom felszínéig ez az emlék, e régi pillanat, amelyet egy azonos pillanatnak a vonzása idézett fel, indított meg, emelt fel énem legmélyén? Nem tudom. Megint nem érzek semmit, megállt, talán újra leszállt a mélybe: ki tudja feljön-e még éjjeléből? Tízszer is újra kell kezdenem megint és újra fölé hajolnom. S a gyávaság, amely eltérít bennünket minden nehéz feladattól, minden még oly fontos műtől, mindannyiszor azt súgta, hagyjam abba, igyam ki a teám, s ne gondoljak semmi másra, mint aznapi gondjaimra, mint holnapi vágyaimra, amelyen baj nélkül kérődzhetek.
S hirtelen megjelent az emlék. … De amikor a régmúltból semmi sem maradt, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat él egyedül még sokáig törékenyebben, de elevenebben, anyagtalanabbul, szívósabban és hívebben mindennél – mintha csak lelkek volnának, amelyek előidézik, várják, remélik minden egyébnek romjai felett, s amelyek moccanás nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriási épületét.” (Proust: Az eltűnt idő nyomában I. Swann, Gyergyai Albert fordítása)

Azaz, mint Proustnak a teába mártott madeleine sütemény, úgy Szomorynak is egy élmény, a gyermekkori Szamos menti tájhoz kötődő élmény volt az a döntő univerzum, amire a késői, és nem hanyatló (ahogy kortárs kritikusai tartották), de éppen hogy kiteljesedő életművét építette.

Azzal a hangsúlyos érzelmi szituációval megtetézve – talán ez lehet a soha nem bizonyítható rejtély kulcsa –, hogy ez a mítosszá emelt anyaöl-táj volt számára az egyedüli menedék nem csak életkora, tehát az élettől való, s ezért az ifjúságba magát visszaálmodó búcsúja okán, hanem a történelmi kora, magyar világtól való egyoldalú búcsúja miatt – amelynek számára nem volt még olyan alternatíva-túlpartja sem, mint az életnek a halál.

Budapest, 2012. március.