Leütés 20. – Mégis – Mányoki Endre tárcája

Nem tárca lesz ez, annyi bizonyos. Talán még jegyzetnek is esendő. Afféle töprengés inkább, mint mikor réges-régen a ceruzám végét rágcsáltam. Miről is?...

Miről nem? Nem a Húsvétról, az ünnepről, a feltámadásról, s még csak nem is a nyusziról meg a festett tojásról, a termékenységről és a szaporaságról, barkáról, fészekről, egyéb telibe vágyott szimbólumokról. És a resurrexitre tapadó születésnapról sem, noha az éppenséggel a Költőé, így hát a költészeté. Holott de szép is lehetne a Harmadnapon-t finoman összekötni József Attilával. Nem megy. S kedvem sincs hozzá.

'95-ben kiléptem az irodalmi életből. Végleg – akkor azt hittem. Hét évre rá a közírásból is, szerkesztőként is, mindenképpen. Ma még talán érthető, miért: képtelenség volt elviselni, hogy irodalmároknak minden fontosabb lett az irodalomnál. Hovatovább már magánlevélben sem lehetett természetes emberi diskurzust folytatni. Közélet? - ez?

Magányom bástyáit – honnan máshonnan? – belülről védtem. S ide, a barbakánom mögé gyűjtöttem azokat, akikkel még lehetett az irodalomról az irodalmi szöveg terében beszélgetni. Mások ezt tanításnak mondják. Én tanulásnak. Afféle közös okulásnak, melyben nemcsak a tudat vesz részt, hanem a zsigerek is. Rendkívüli pillanatokban mind az öt érzékszerv. Érezni és érzékeltetni, hogyan lehet a nyelv fekete, zajos, büdös, kemény vagy keserű. S hogy nem mindegy, pattog-e a labda a lépcsőn lefelé, vagy csak mondom, hogy 'pattog'.

Hét újabb év pattogott el így, és az a labda – csak egy pillanatra maradok a kényszer-metaforánál – végigugrálta a magyar irodalmat. Nem egy vonal vagy ív mentén, hanem ahogy a társaim a közös játékban kívánták, vagy az én fel-feltörő kíváncsiságom. Nem sorolom, mivel gazdagodtam. De nagyon tehetős lettem ebben a folytonos párbeszédben, melyet legkivált nem az írókkal, s nem is a művekkel folytattam, hanem azzal a – félve mondom – valósággal, melyet rendre-másra újrateremtettünk. Tanár és tanítvány? – de hát ki is a tanítvány? A szüntelen átalakulásban mindannyian tanítványok vagyunk. Félénk, biztonságra vágyó, ám a következményektől szorongó tanoncok.

Mikor tizenöt év után visszatértem, ezt hoztam magammal: a bizonyosságot, hogy a nyelv anyag, s mint ilyen, formálandó. S hogy a forma csak közvetítő az empirikus és a megalkotott valóság közt. És azt, hogy a tapasztalt és a formált valóság az ember számára egylényegű, hiszen ő a forma befogadásában és alakításában ugyanazt éli meg: teremtett voltának argumentumát. Akkor is, ha a létezés terébe helyezett alakjai a létbe vetettség nyelvén szólalnak meg.

Például a hiányban: Jónás nem prédikál Ninivében, csak ágál. A példázatban nem ez az üzenet. De a költészetben igen: aki képes szavakkal bármit megformálni, annak 'kiáltania' kell. S nem csak magáért, a maga keserves istenéhez, hanem a Város ellen – a lelkekért. A bűn nem a hamis tudat, hogy az Úr küldönceként magunk is megistenülünk, hanem az, hogy bár tehetnénk, akár ebben a torzulatban, nem cselekszünk. Az író számára a cselekvés a nyelv terében válik létezővé. Babits a példa.

Vagy egyetlen, értelmetlennek tűnő mozdulatban: Kumria kaviccsal dobja meg a hájas patkányt, látván, hogy ég a szőre. A rác apáca éppen szülni készül, kínban és infernóban, s a patkány ostoba. Értelme nincs megmenteni. De a kegyelem nem értelmezés dolga. És a kegyelem mindenkire kiterjed. Apokalipszis idején is. Kumria ezt nem tudja, csak érzi, hát teszi. Mi már – Mészölynek hála – érezzük is, tudjuk is; s az érzés tudatában talán majd tesszük is.

Noha értés és tett között széles gyepű a határ, és veszedelmes az átkelés. Ez is az évek hozománya – visszatérni annak tudatához, hogy a befogadó kockázata kicsivel sem kevesebb az alkotóénál. Visszatérni, mondom, de nem a korábbi önmagamhoz, hanem a hamisítatlan önmagunkhoz. Mikor a jel, a forma még a közös tapasztalat, a közös emlékezet és a közös nyelv része volt. Ez a kultúra eltűnt; civilizációt ültettünk a helyébe. De az individuumok közössége éppen a megformált nyelv révén ölthet újra meg újra egyetemes emberi alakot.

Gondoljunk a locsolóversikére! Valaki megírta, valaki megtanulta. Aki megírta, és aki megtanulta, tudta, hogy a vers minek a része. Ugyanannak, amiért ünneplőruhát ölt magára, kölnis üveget rak a zsebébe, és számba veszi, kihez megy el Húsvétot köszönteni. Rokonok, ismerősök – és idegenek a listán, a rend és a szándék szerint. Van, akihez szükséges, van, ahova célszerű, és akad olyan porta is, ahová jó volna betérni. Ismerkedés, csábítás, hódítás, vagy csak a zsebpénz? – az indítékok egymásba folynak. S a szándék szülte tett kockázatos.

Nyitva a kapu? Ha nem, csöngessek, kiáltsak? Beengednek? Elviselnek vagy elfogadnak? A versikém ügyes, a ruházatom csinos, a kiállásom vonzó – vagy minden az ellenemre fordul? Azt kapom-e, amit vártam, vagy mosoly helyett pénzt, pénz helyett mosolyt? Üres zsebbel, kifosztott lélekkel távozom, vagy gazdagabban? Az élmény tovább lendít vagy visszafordít, s legközelebb már útnak se indulok?

Az elhárítás önvizsgálatra késztet-e: miben hibáztam? A vers volt ügyetlen vagy én magam otromba? S ha elzárkóztak tőlem testestül-versestül, vajon ezt őbennük mi okozta? A falon, amit maguk köré építettek, csupán nekem nem hagytak ajtót? Vissza kell térnem, még jobb verssel, vers nélkül, hétköznap is, hogy lássák: nem csupán a szokás sodort a közelükbe? Talán nem volt mit adniuk? Röstellték, hogy nem tudnak megfelelni? De hát honnan tudhatták volna, vannak-e elvárásaim? Nem akadt egyetlen őszinte gesztusom sem, mely átsegíthette volna őket hozzám?

Egy árva versikében az itt-létünk egésze. Szándékok, tettek szövevénye. Abban a szomszédolásban a közös tapasztalat, közös emlékezet, közös nyelv széthullása – és a mégis egyetlen, nyilvánvaló esélye mutatja meg magát. Hogy úrrá lehessünk a magunk okozta káoszon, minden áldott napunkat húsvét hétfőként kellene megélnünk. Versbe öltözötten.