„Szarvas áll a hold-habokban”
Megemlékezők Törőcsik Mari Kossuth-nagydíjas, kétszeres Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas színésznő portréinál a Nemzeti Színház előtt. A magyar színjátszás felejthetetlen alakja, a nemzet színésze és a nemzet művésze április 16-án, életének 86. évében, hosszas betegség után hunyt el.
Az alábbi írással emlékezik a művésznőre az Irodalmi Jelen.
A Bárka Színház vendége volt 2011 január 13-án a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciója, a Juhász Ferenc művéből színpadra állított A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából, Törőcsik Marival a főszerepben.A bemutató előtti próbán jártunk.
„Szarvas áll a hold-habokban”
Az előadás 2003-ban elnyerte a Bárka Színházi Fesztivál fődíját, a kisvárdai Magyar Színházak Fesztiválja nagydíját, a főszereplő Trill Zsolt pedig a 2003-as gyulai Nyári Játékok Fesztiválján a legjobb férfi színészi alakításért járó díjat kapta. A ritkán játszott előadást a tavalyi kijevi Gogolfestre újította fel Vidnyánszky Attila.
A budapesti felújító fotóspróbán az építésnek lehetünk tanúi: mint a katedrális falai, úgy emelkednek lassan és érnek össze a magasban a hangok, a karok, a mozdulatok. A háttérben óriási létrák kúsznak a Bárkává lett hajdani vívócsarnok teteje felé, egy égbeszökően magas elé egy alacsonyabb.
A színpad közepén, amely itt csak sík játszó-tér, újságpapírból kötözött tömbök kötegei hevernek, mint szántóföldön aratás után a szögletes bálák. Köztük könyvek, könyvek és könyvek, szanaszét szórva-teregetve minden irányban.
Elől egy fürdőkád, hófehér lepedőkkel borított belseje világít a feketeségben. „Áttetsző-könnyű, mint a szitakötő”. Baloldat földkupac, mellette kicsiny szék, hokedli inkább, egy tepsi és egy zsákocska a földhányáson.
Szinte nincs is más díszlet, csak a mozgásérzékelő lámpák gyulladnak ki, vagy épp nem, még állítani kell őket, hogy finomabban érzékeljék a mozdulatokat. A magasba lendülő kezeket is, a meghajló hátakat, a földre hulló térdeket is.
Feláll a kórus. Vidnyánszky Attila csendesen figyel, nem az őrjöngő rendező archetípusa ő. Javaslatokat tesz, kérdez. Itt most a rendezetlenség elrendezője, a káoszból lassan, megfontoltan kerül a helyére minden. Trill Zsolt teregeti a fehér lepedőket nagy gonddal a fürdőkádba, a redők, a hullámok finoman simulnak ki a keze alatt, fontos, hogy minden a helyén legyen. Ráncba szedi a fehér halmokat. Közben csendesen hadarja monológját, mintha csak magának mondaná, kíméli a hangját estére. De a halk szavú recitálás is megborzongat. Trill hangsúlyai, prózájának dallama úgy hullámzik, mint sebesen száguldó folyó árja. S akár a Cantata Profanában, Trill suttogó szavaira a kórus feldördül a háttérben, a mellkasunkban csattan a zene, a színpadon a cintányér. A zenét Vidnyánszky szerezte, de Bartók hangjai mélyen benne dörögnek a zenei és a prózai egységekben is.
S aztán „hallgassatok, mert szólni szeretnék, hallgassatok föld mirigyei, vibráló-uszonyok, égi-ernyők”, újra Trill csendesen zubogó moraja. A jelmezek még nem kerültek elő, utcai ruhák, kényelmes melegítők színes kavalkádja fölé emelkednek a hangok, aztán lassan elülnek, kiszállingózik a játszó-térről a színészek java, a díszletezők dolgoznak-javítanak még itt-ott a kellékeken.
Törőcsik Marit várjuk. Ötre ígérte magát. Öt óra egy perckor nyílik a vívóterem oldalajtaja, megjelenik benne a színésznő törékenységében is 
energikus, apró alakja. A nagydarab Vidnyánszky finoman öleli meg, össze ne törjenek a bereppent madárka csontjai. A sorok pillanatok alatt visszarendeződnek, előkerülnek a jelmezek, földig érő, kötélsodrony szakállak, turbánszerűen fejre csavart szövetek.
Törőcsik tesz-vesz még egy kicsit, sietős csosszanássokkal jön-megy, elrendezi a földkupacon heverő tepsit, „az apátok fülit, hát hogy van ez itt!”, általános derültség a kórusban. A zsákocska is a helyére kerül, erre majd szüksége lesz. A rendezővel még egy utolsó egyeztetés, „Maga most is belemegy, amibe már múltkor belement, hogy én ezen a helyen álljak majd…?” Persze, hogy belemegy. Trill letérdel, majd oldalról öleli meg, mondja Törőcsik, a kihevert betegségben fájóssá merevedett kezeit finoman takarásban tartva.
Leül a hokedlire, tekintetét előre szegzi, innen már nem is próbán vagyunk, az előadás és a kórus úgy forr össze egységgé, hogy a lélegzet is elakad. „Édes fiát az anyja hívta, / messziről kiáltott, / édes fiát az anyja hívta, / messziről kiáltott, / a ház elé ment, onnan kiáltott”. A kórus szó-zenéjére Törőcsik mozdulatokkal felel, szinte tánc az, ahogy kétségbeesetten feláll, majd visszahuppan a hokedlire. Magához szorítja a zsákocskát, mint egy csecsemőt, ahogy lerogy a székecskére, oldalra les, majd hátra, s a földkupacból egy rögöt a gyermekméretű test erejéhez mérten rettenetes dühvel csap oda a bálák között szinte halottan elheverő férfialakra. Trill lassan araszolva-kúszva indul meg felé a földön. Törőcsik most a tepsit fogja meg, ekkor látjuk csak: benne sütemény és felvágásához egy kés. „Kezem-ujja merev, már a húsa is kagylós”, Trill lassan két lábra emelkedik, de közelítésében már fordít is hátat, a csalogató házisütemény, a nehéz tepsi megremeg a két apró, gyenge kézben, majd lehull az ölbe. „Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, / mert én csak révülök, / szikáran betölt a benti-látomás, / szikrázik a korhadt, deres szerveken, / mint kerítésen lógó fagyott ingeken / a tél-reggeli kakaskukorékolás, / én hívlak, a te édesanyád.”
A kórus hangja felerősödik, a háttérben a zene őrült erővel cseng és bong, az ütemváltásoknál a kórustagok a kezükbe fogott könyveket egyszerre a magasba lendítik, majd odacsapják a földhöz, újra és újra. A szarvassá változott fiú kiáltozása dübörögve hatol messze túl a Bárka falain.
Laik Eszter
Fotók: Bárka Színház (1., 3.)
Szőcs Tekla (2., 4.)
