Köd s árnyék vakítja kint a réteket,
Ezer szürke szivárvány.
Gonosz képében imbolyog részegen,
Léptei nyomán csak vér s kátrány.

Jelige: Tánc

Cassiopeia suttogása

A Nap nem ébredt fel ma reggel,
Fekete fényben fürdött a horizont.
Költő hű szíve helyén, csak egy aprócska folt,
Hol múzsája sírboltja mellett térdepel:

– El kellett engedjelek, hiába akartam h maradjál,
Azért hogy táncolj, táncolj a messzeségben,
Mint mi egykoron, szerelemmel, kéz a kézben,
De most repülj, csak repülj, ahogy mindig is akartál

Majd ha a világ végére értél,
Kérve kérlek, vissza csak rám nézzél,
S küldj egy utolsó csókot, szívem maradványának.

Tudni fogom, a szerelem örökké csillogni fog szívedben,
Ott fenn, fenn valahol az égben,
A Cassiopeia legszebb csillagának.

Esőtánc altató

Nyitva maradt éjszakára a díszes ablak,
Szellő köszönt be a selyemfátylon.
Ciprus ágára fagyott szürke harmat,
Csikorog az ablakpárkányon.

Keserű magány érkezett a széllel,
A tudat, hogy egyedül vagyok.
Rég eltűnt a mámor, időben s térben,
Ami maradt, szívemen heverő lábnyomok.

Esőcseppek táncolnak az ablakon,
Regélő öregasszony, merengő, nyugtató.
A természet meséjét hallgatom,
Tökéletes altató.

Köd s árnyék vakítja kint a réteket,
Ezer szürke szivárvány.
Gonosz képében imbolyog részegen,
Léptei nyomán csak vér s kátrány.

Imáim törjenek át eme ködtakarón:
– Bárcsak jönne szememre álom.
S ahogy itt fekszek a pamlagon,
Titkon, csak erre vágyom.

Majd álomba merülve, mint egyszerű eretnek,
 Tagadom az élet fájdalmait,
Mialatt csontváz módjára reszketnek a falevelek,
Szereleméhesen, elsárgulva odakint.

A Hold fényes hegedűje húrjait nyúzta,
Villámok verték kint harangjaikat,
S egy kéjben fürdő, ébredező madár súgta:
– Közeleg a pirkadat.