Balsors, ahogy szirmot tép
Ülsz Szeged főterén, amit Széchenyiről neveztek el, akinek tanácsára megregulázták a Tiszát, hogy nyugodtan ülhess a téren. Hátad mögött IV. Béla lovagol, épphogy kikerüli a virágágyásokat, nyerít körülötted a világ, az árvácskák bontják szirmaikat. Arra gondolsz, milyen név az, hogy árvácska, bús magyar csúsztatás, tele van velük a park, szó sincs egyedüllétről, csak megint az a balsors, amit a gyerek a szirmokból szépen tép, és hoz reá víg esztendőt, vagy inkább napot, pillanatot, miközben ülsz a padon, és körülötted nyerít a világ.
Neked alapították ezt a hont, hogy legyen padod, ahonnan nézheted a lányokat, egytől tízig pontozva, de kettest nem adsz senkinek, mert Szegeden hármasnál kezdődnek a nők, de csak akkor, ha rossz kedved van, egyébként négy, igen, négyes, de csak az árvácskáknak, akik eljátsszák a szomorút séta közben. Szóval ötöst kapnak a sóvárgó, Kárász felé igyekvők, akik a Kerek Perecnél úgyis párt találnak, és a Dugonics térre érve már csókolóznak, valahol Alsóvároson pedig megtörténik a beteljesülés. Nem kaphatnak többet, csak ötöt, mert sóvárognak, észre sem veszik, ahogy nyerít körülöttük a világ, ahogy Béla belelovagol a tájba, ahogy a kisgyerek árvácskaszirmot tép.
Majd jön egy nő, akinek kijár a hat pont, mert a Takaréktár utca felé libbenő szoknyája éppen annyi zöldet olt az épületek félhomályába, ami Tarjánig átszínezi a levegőt, és a villamossíneket hegesztő munkások egy pillanatra megemelik a védőszemüveget, hogy újra lássák a zöldet, amit a hegesztőpáka évek óta próbál kitörölni a tudatukból. Majd visszanéznek a másik, a hét, igen, hét pontos lányra, aki a térről szétnyíló panoráma sarki szeméremcsontjától a jobb combot jelentő utcába kanyarodik be, és a tér végéről még felpillant a homlokzatra, felnéz, megérti a helyet, tudja, mi mellett sétál, és már nem is fontos, hova tart, csak magabiztosan lépked, arcán azzal a mosollyal, hogy bármikor képes itt hagyni ezt a helyet, ezt a világot, akár a következő utcasarkon is, de addig is megéli, vele él. Tudja, mit veszítene, de nem veszít semmit, mert érzi, hogy a tér szeméremcsontja mellett bizsereg a levegő, érzi, hogy felizgatja a várost, akár téged, aki egyedül kíséri el tekintetével az utca végéig, ahol már a szikráktól színvakká vált emberek sem látják.
Sokáig nem is keresed a nyolcpontosat, nem lehet így mérni a nőt, az embert, a szépséget, még egyetemista korodból maradt vissza ez a kényszer, amikor el kellett ütni a férficsöndet számadatokkal. Akkor Béla, a negyedik még nem lovagolt, az árvácskában is kevesebb volt a balsors, a gyermeki kéz csak tulipánfát tépett, de akkor már láttad magad, hogy évek múltán is ott ülsz a padon. Most pedig itt ülsz a téren, látsz egy nyolcpontosat, ahogy akkor is, a Posta felől közelít, kezei mozgásában a feladott levelek határozottan, de mégis érzékien, kézírással kitett pontjainak nyugalma. Vonalait kiemeli a ruha, megtorpan, felvesz egyet a platánok levelei közül, belecsúsztatja a nála lévő könyv szétjegyzetelt lapjai közé, mert szereti mások ceruzával odavetett gondolatait olvasni. A Városháza felé indul, felnéz az órára, pedig karján is ott az ékszer, de ő fel akar pillantani. A melletted lévő padra ül, maradt egy kis ideje, hátradől, nézi az embereket, néz téged, a férfiakat, pontozza őket. Hirtelen izzadni kezdesz, zavarba jössz, téged ne pontozzon senki, te csak ülsz a padon, a világ nyerítését hallgatod, bár nem nézel oda, tudod, hogy IV. Béla mögötted lovagol, és azt is: miért fontos ezt tudni. Úgy érzed, lepontoztak, bizonygatni nincs idő, meghittebben kell nézgelődnöd, mint annak a ferences szerzetesnek, aki egyszer ugyanitt ült, és elhagyta a rendházat egy lányért.
Kilencpontos lányok nem léteznek, mosolyodsz el, és tudod, ez a mosoly emeli a nyolcpontos szemében az értékeidet, de elbizonytalanodsz, vajon ilyen magaslatokban játszik-e ezzel. Vagy csak a Vásárhelyi-szobor szemébe bámul, látja maga előtt, ahogy vonalzóval, körzővel szabja a folyót, és tudja: nem lehet játszani a Tiszával, felelőtlenül beleköpdösni, felhergelni, majd árvácskákat ültetni a pusztítás helyére, és tépkedni a leveleiket. Látod, ahogy a platánfák lombjai között kutat a szeme, hallod, ahogy arra gondol, hány évesek lehetnek ők, és miért nem azt a könyvet kölcsönözte ki, ami megmondja. Majd megnyugszik, nem tudásra vágyik – el is mosolyodik a szón –, hanem kérdésekre, történetekre, amit maga alkothat meg egy-egy elcsípett beszélgetésfoszlányból, egy-egy tulipánfát tépő anyuka dühös mozdulatából.
Majd rájössz. Rájössz arra, hogy a kilencpontos lányt csak a nyolcpontos fedezheti fel, aki érti és látja a teret, amit Széchenyiről neveztek el, ahol ültök a padon. Megérted, hogy őt csak együtt vehetitek észre, csak nézned kell a szemét, ahogy fürkészi az embereket. Ahogy a szembe jövők között meglátja azt az aquamarint, az egyetlen színt, ami éppen illik a térhez, és megérti, ez a hatás pillanatnyi, ettől lesz az aquamarinszemű egyszerre elérhető és elérhetetlen, a másik nőn keresztül, akit még megszólítani sem kell, csak nézni, ahogy ugyanúgy lát, mint te. Hagyod, hadd menjen el a nő, akinek lépteire mindenki felkapja a fejét, az aqumarinszemű, akit el kell engedned a másikért, aki ugyanúgy lát, mint te, és aki szintén nem lesz a tiéd, mert nincs is olyan, hogy birtoklod a nőd, hanem csak csodálni lehet. Nem úgy, ahogy a gyerek tépi a szirmokat.
Lassan felállsz a padról, elfelejted a pontjaidat, felnősz, nem nosztalgiázol tovább, csak azok a nők léteznek, akik hagyják, hogy történjen velük a város. A többi élettelen, rója az utcákat, nem színezi át a levegőt, nem hallja nyeríteni a világot, nem látja, hogy mozog körülötte a park. Elindulsz a Szent István térre, a nagy bölcs elé, az Öreg Hölgyhöz, a víztorony tövébe, ahol majd az árvácskák közé köpsz. A Tiszát hergelni nem lehet. Mert így minden a helyén marad, a folyó, a nők és a szirmok is. Balsors, akit régen tép.
A szöveg teljes terjedelmében a Szeged-effekt című, szeptemberben megjelenő kötetben olvasható.
