Kittenberger Kálmán

  Közös polcon Molnár Gáborral, Fekete Istvánnal. A korakamasz és későkamasz időszak írói, egy arasszal Cooper és May Károly után. A lélek alakul még, a lélek keresi a támaszpontokat, ahonnan elrugaszkodva irányt választ. Az olvasó gyerek (csak az ember olvas – Magvető) felnyúlt a heverőről a levevős polcra, és pontosan tudta, milyen jellegű olvasmányra van igénye éppen. Molnár Gábor iszapos, nedves Dél-Amerikájára a félelmetes csúszómászók, kajmánok és jaguárok közé készül, netán a Tüskevár botladozó, tanuló gyerekhősei közé, akik halásznak, vadásznak, áznak és fáznak, de remekül érzik magulkat, netán Kittenberger száraz Afrikájába, ahol a nagy vadász fekete segédekkel körülvéve egyet lő, és egész csorda döglik halomra.

   Érdekes, mennyire nem tesz különbséget a kamasz helykereső álomvilágában létező, mozgó fiú a tudós-vadász Molnár Gábor, a természet szerelmese, költői lélek (Fekete István), és a vadállatok mészárosa, trófeavadász Kittenberger közt. De hát nem voltunk se környezetvédő zöldek, se kékek, se sárgák, se feketék. Gyerekek voltunk, elvágyódó fiúgyerekek, akik bárhová elindultak volna, bármilyen minőségben el, csak végre eltűnni onnan, ahová a sors lecsapta őket. Ezt szolgálták az indiánkönyvek, ezt a későbbi háborús regények, és az azt követő P. Howardok.

   S hogy végül az olvasók kilincvenkilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százaléka marad a helyén, járja a születésével kiérdemelt, megszabott utat, a lényegen nem változtat. A fiatalok olvasnak és álmodoznak. Aki sokáig fiatal marad, sokáig álmodik, sokáig olvas. És a könyv marad. Az író is marad, amíg az olvasó marad.

Onagy Zoltán