Interjú a költővel - Vasárnapi levelek II/50.

Hogyan is zajlik egy ilyen interjú? Az ember beül a stúdióba, a kávéházba leteszik elé a diktafont, bekapcsolják a kamerát, szembe néz egy olyan szempárral, amely soha nem olvasott tőle egyetlen sort sem, sőt valószínű, hogy más költőt is az érettségi idején vett utoljára kézbe, és már akkor sem értette, hogy mért fontosabb ez, mint a gazdasági hírek? Hát nem sokkal, de sokkal jobb és fontosabb minden órában, sőt félórában arról hallani, olvasni valamennyi médiában, hogy mi és mennyi, és hogy mennyit esett, vagy emelkedett? Hát nem sokkal több köze van kicsiny létünkhöz a gazdaság éppen aktuális változékonyságnak, mint a szépségnek, a jó közérzetnek, a szabadságnak? Mindenki nyugodtan higgye el, hogy fontosabbak a százalékok, mint a tiszta beszéd, és kezdjük el elfogadni, hogy a legtöbbet mondott magyar mondat, úgy hangzik: „Én úgy gondolom, hogy nekem az a véleményem, hogy szerintem nekem az a meglátásom, hogy öööööö…..” Ezt mondják orvosok, tanárok, közgazdászok, politikusok, és betelefonálók. Mondják kérdezők, és kérdezettek, mondják a semmit, telik vele az idő, jöhet a reklám, és dőlhet a lé. Minél inkább semmit se mondasz, minél kevesebb konkrétumot, annál biztosabban ülsz a székben, ahonnan válaszolsz.
De a költő, biztos mert teljesen hülye, egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy ne mondjon semmit. Neki mondania, beszélnie kell valamiről, szavai nem konghatnak üresen, s valószínű, hogy nem is mások hülyeségét kell visszhangoznia, hanem az a legcsodásabb, hogy saját, egyéni véleményét, melyet még az is lehet, hogy a közösségért fogalmaz meg, a közösség édes anyanyelvén. A költőtől azonban az interjú során, nem fogják megkérdezni véleményét a hazáról, a közösségről, a jelenről, hanem az lesz az első, és legfontosabb kérdés a versek írójához, hogy „És ebből meg lehet élni?” Mire a költő elmosolyodik. Belátja minden nemes gondolat, mely szívében él, ismét hallgatásra lesz ítélve, s szerényen azt válaszolja: „Nem. Ebből nem lehet megélni. De azért én írok novellákat és esszéket is.” – „Aha.” – mondja megnyugodva a riporter, mintha olvasott volna az elmúlt öt évben esszét vagy novellát, s mintha azért, adott volna ki legalább annyit az öt év alatt, mint a szoftpornó lapokért, a kábeltévéért, és mozifilmekért az elmúlt hónapban. A költő tehát közbe vág: „De nyugodjon meg, a novella és esszéírásból sem lehet megélni.” – a riporter zavarba jön. Felfogta, hogy most dinoszaurusszal van dolga, valami kihaló állattal, amit mutogatni kell a cirkuszban, és meg lehet böködni, hogy jé, ilyen még él. „Mondjon valamit! Mondjon nekünk egy verset!” – mondja a riporter, és benyálazza ujjahegyit, majd megtörli a költő szájaszélét, ahol valami maszatot vél felfedezni. A költő undorodik, de látja, hogy ez is a műsor része, a világ legtermészetesebb dolga, úgyhogy szavalni kezd: „Gröm puk tararam / Pikkamakka szava ram / sáda mésza punkatag / szar ba sába tévatag”– Mire a riporter üres szemekkel néz, és azt kérdezi: „Hát ez mit jelent?” – a költő azt válaszolja: „Ez a nap is buborék volt.” – „És az mit jelent?” – kérdez tovább a riporter. Mire a költő széttárja karját, mosolyog, és azt válaszolja: „Nem értjük.” – ezután mindenki nagyon meg van elégedve, locsolóverset szavalnak másnap, és lerészegednek. Csak egy néző mormolja maga elé szomorúan: „Gröm puk tararam / Pikkamakka szava ram / sáda mésza punkatag / szar ba sába tévatag” – mert ő látja, hogy fontosabbnak tűnik az irodalomnál a név, a díj, a pénz, a hablaty, egyszóval a reprezentáció.
Nem azt mondjuk, hogy fontosabb, csak, hogy fontosabbnak tűnik. Hogyan is mernénk azt állítani, hogy az irodalom és valamennyi társművészet merő reprezentációvá süllyedt? Dehogy süllyedt: emelkedett! Nevek és nevek sorakoznak egymás hegyén-hátán, pályázatok, lobbik, díjak és könyvek hosszú sorai, cimborák és komák fogódznak össze részegen ünnepelve a múlandóság felett aratott szolid diadalt, s a szépség és halhatatlanság kimúlása, a varázslat elpárolgása fel sem tűnik. Meggyőztek minket, hogy a beteg elmének több köze van a művészethez, mint a tiszta tudatnak, s azt is megértjük, hogy „hát élni csak kell valahogy”. Elismerjük, hogy a politika befolyása szükségszerű és nélkülözhetetlen, s hibás volt az az elgondolás, hogy a művészetnek kell a politikára hatnia, vagy hogy a művész független maradhat. Hogyan is maradhatna független, olyan napisajtó mellett, amely vagy az egyik vagy a másik politikai oldal számára korrumpálódott? A legrosszabb és legveszedelmesebb ma az, akiről nem tudjuk, hogy a rossz, vagy a még rosszabb oldalhoz tartozik-e. Ha ugyanis valakiről kiderül, hogy ide vagy oda húz, itt vagy amott vannak a „spanjai”, akkor megnyugodhat lelkiismeretünk, hogy nolám, ennek is benőtt a feje lágya, mostmár ő is a mi emberünk, vagy ellenségünk. A másik gonoszságában önnön bűneink igazolását látjuk. Ezért jó, hogy a költő, aki „istenének kilőtt nyila”, aki a „lángoszlop” a lélek sötét éjszakáján utat mutatva, a költő, aki talán csak egyszerű srác a városból, s aki ugyanott rúgta a bőrt, sírt, és volt szerelmes, mint az orvos, tanár, munkás, szerelő, satöbbi, hogy tehát a költőben maradt valami abból az érzékenységből és szabadságból, amit ott a porban, a grundon még minden kölyök ismert. Azért ismert mindenki, mert nem azonosították magukat mással, mint azzal amik voltak. Nem gondoltak magukról többet, mint hogy gyerekek, embergyerekek, s egy közösségben játszanak. Ez a közösség, a csapat, az utca, a falu, vagy város, az ország, a bolygó mindennél fontosabb volt. Ez a közösség formálta ugyanis leginkább az embert, jobban, mint a család, vagy az iskola, jobban mint bármi.
A barátok ugyanis őszintébbek, feltétlenebbek, s közvetlenebbek, mint a többi feltétlenül szerepbe kényszerített személy: amilyen a szülők, vagy a tanárok. Nem beszélve arról, hogy talán a legnemesebb emberi érzés, éppen a barátság. Az ember akkor válik jó tanítvánnyá, amikor mestere barátként néz rá, akkor válik jó gyermekké, ha szülei barátnak tekintik, akkor válik jó szeretővé, ha szerelme barátként szereti, s ez biztosan fordítva is igaz. Az ember akkor válik emberré, ha baráttá tud szelídülni. A költő pedig az emberiség barátja kíván lenni.

a zsennyei névtelen