Darabos László: Pusztai történetek 2.
Eljött a nagy nap, megjött egy rakás fekete autó, nézték, milyen a puszta, és nézték Józsit, mit tud csinálni a gulyával. Józsi mindent megmutatott: terelte lovon, kutyával, fordította, megállította futtatás után, kiválasztott, kötéllel befogott, megkötözött. Aztán leszállt a lóról, levette a karikást, pattogtatott elől-hátul, csördített, kicsiket, nagyokat, az oszlopra tűzött lapulevelet eldarabolta, még a kirakott égő cigarettát is lehamuzta.
Az ember asztalnál eszik!
2007. augusztus 16-án Nagyivánon, úgy látszott, az idő nemhogy megállt, hanem vissza is pörgött vagy jó húsz évet. Alig hihet az ember a szemének: a Szent József-szoborral szemközti oldalon fekete, rogyós szárú csizmában, bricsesznadrágban, mellényben, szegett szélű, fekete kalapos férfiak ballagnak a Darvas irányába. Míg káprázik a szem, tíz-tizenöt asszony vonul ugyanarra, fejük bekötve régiesen, hátulra, kötő van előttük, némelyiknek kiskaska a karján. Ilyenkor nincs a fotómasina kéznél… Mire magamhoz térek, már elhaladtak. Ismerőst keresve megyek utánuk.
Az iskolával szemben lakik Fekete András, minden iványi dolgok tudója, szerencsémre most indul tejért Gyöngy Józsiékhoz, így meg tudom kérdezni, mi történik itt most. Filmesek vannak a faluban, az egyik rokonomról készítenek filmet, Fekete Jóskáról. Furcsa halála volt szegénynek, fiatalon ment el. Szerette nagyon az állatokat, értett is hozzájuk, a szürkegulyát őrizte hosszú időn át. Igazi pusztai ember volt, kint élt a nyájjal, volt háza a faluban, de nem lakta. A nős életet nem neki találták ki, vad, szilaj természettel áldotta meg a Jóisten. Hogyan halt meg, máig sem tiszta teljesen. A Bürök-halmot elhagyva, ha Örs felől jövünk Iványra, jobb kézre esik az az út, amely Madarasra visz. Ha ezen a földúton még négy kilométert megyünk, persze csak ha az idő engedi, egy feltehetően emberi kéz alkotta, néhány méter magas, 40-60 méter átmérőjű halmocska van. Könnyen odatalálni, hiszen ameddig a szem ellát, ez az egyetlen kiemelkedés. Az utolsó kilométert azonban, aki autóval akar odajutni, az is gyalog fogja megtenni, mert egy elég mély kanális vonul keresztbe, van benne víz is. Már 12 éve lassan, ennek a dombnak a tetején áll egy kopjafa. Mivel ez az egyetlen magasabb pont, meg búvóhely is a környéken, teli van rókalyukkal. Teli volt már 12 évvel ezelőtt is, egy ilyenbe lépett bele a Jóska lova. Elestek, eltört a gerince, úgy mondják, azonnal meghalt. A ló is nagyot eshetett, „ződ vót a feje” mondták, akik másnap látták, úgy beletört a fű. Ennek a halomnak, mióta az eszem tudom „Dögös-halom” volt a neve, nem furcsa?
A legenda úgy szólt: „Amikor meghalt, a lova és a két kutyája ott maradt mellette, így tűnt fel egy arra járónak, miért áll ott egy ló magában a parttetőn”… Az igazság az, csak az egyik kutya maradt vele, mikor megtalálták, nem akart senkit a közelébe engedni. A lova ment be a Gyúrókúti-tanyába, ahol rögtön tudták, hogy nagy baj van, a felnyergelt ló gazda nélkül érkezett. A madarasi állatorvos, Orvos Nagy István ért oda leghamarabb. Beteg tehénnél volt a közelben, ő állapította meg a csigolyatörést, meg az okát is, elszakadt a zablaszár, mikor belelépett a lyukba, hirtelen megszűnt a tartása, ezt meg is mutatta. Szép temetése volt, kint a pusztán. Az örvényi kántor, Tassi Rudolf búcsúztatta, még mindig megvan az a szép beszéd, eltette az asszony a papírt.
András bátyám miattam megkésve, de indult a tejért, én meg az emberek után. A Darvas nevezetű vendéglátóhely a falu Kócs felőli végén van, közvetlen a híd után az első épület, nem lehet eltéveszteni, ha arról, Nádudvar vagy a „Bombatér” felől érkezünk. A híd felőli falon egy magyar szürke és egy gémeskút stilizált ábrája látható, jól ki van találva. Mire odaballagok, az út le van zárva, a túlsó oldalon próbálom kikerülni, leskelődök, ahogy a falusi asszonyok a menyasszonyt a templomból kifelé jövet szokták. Nem sokat látok, sok ember jön-megy, füzettel, lámpával.
Hanem a hídnál két igazi csikós tűnik szemembe: barna a bőrük, szúrós a tekintetük, nyers a ruházatuk, szilaj a tartásuk, ezt nem lehet eljátszani. Állnak a jobb oldali kőkorlátnak támaszkodva, beszélgetnek, cigiznek, nincs közük senkihez, külön világ az övék. Végre átengednek, a lehető leglassabban lépek, és boldog vagyok, hogy még láthatok ilyet. Átjutok a hídon, a harmadik meglepetés itt ér, a nádudvari út jobb oldalán lévő kútnál: ott a szürkegulya. A harmadik csikós tereli lóról. Vagy háromszázan lehetnek, mint Józsi életében. Hát igen, ez a film róla szól majd. Sokáig nézem, csodálatos a látvány, fogva tart percekig, de a másik két csikós is arra indul, elindulok én is a dolgom után.
Egy jó hét eltelt, mire megint arra jártam, ismét Bandi bátyámat szekírozom, mondjon még valamit a Józsiról. Hát mondott, remélem tetszeni fog.
A hetvenes években már elég szép volt a szürkegulya, csodájára járt ország-világ. Nem múlt el nyáron talán egy hét sem, hogy valahol ne dicsekedtek volna el a dicső rónaságunkra ismét büszkévé lett szocialista mezőgazdaságunkkal. BNV–OMÉK-nagydíjas magyar szürke bikánk jelképe lett életrevalóságunknak. Jó volt ez mindenkinek, csak Józsi szívta a fogát: egyre több volt a dolga, a kirakatban élést pedig sohasem kedvelte. Minden ősszel Pestre utazott, nyáron egyik helyről a másikra hajttatták vele a gulyát. Bemutatók, parádék, nem az ő műfaja. Egy ilyen alkalommal közölték Józsival, hogy magas rangú küldöttség érkezik gulya nézőbe a Gyúrókúti-tanyára. A miniszter urak szeretnének látni egy kis pusztai parádét, aztán pedig birkát kellene nekik főzni, egy igazit, hogy a tányért kitörüljék.
Eljött a nagy nap, megjött egy rakás fekete autó, nézték, milyen a puszta, és nézték Józsit, mit tud csinálni a gulyával. Józsi mindent megmutatott: terelte lovon, kutyával, fordította, megállította futtatás után, kiválasztott, kötéllel befogott, megkötözött. Aztán leszállt a lóról, levette a karikást, pattogtatott elöl-hátul, csördített, kicsiket, nagyokat, az oszlopra tűzött lapulevelet eldarabolta, még a kirakott égő cigarettát is lehamuzta. Megvolt a mutatvány, a taps után indult a birkát odarakni.
A tanyán kialakítottak egy 50 személyes vendéglátóhelyet, ahol a vendégek nemes nedűk fogyasztásával múlatták az időt. A segítségek már megnyúzták, szétszedték az áldozatit, de a felkészítést Józsi sosem engedte át, mindent ő rakott bele, a belsőségeket, csontokat, merthogy rendes íze csak így van a birkának. A bort félfövésibe öntötte a szabadtűzön bugyogó, illatos pörköltbe, csak egy keveset, mert a főzőbe is ilyenkor kell, lehet tölteni. A másik üstben a krumpli főtt, de hát azt nagyon iparkodva se lehet elrontani. A birkát még lábon sem lehet siettetni, fővő levében meg egyenesen bűn, így jóval elmúlt már dél, mikor Józsi a fakanálon szétnyomott húsdarabra rábólintott. A felszolgálók megkezdték a helycsináló kitöltögetését, bár éhes lehetett ott már mindenki. Aztán feltálalták a pörköltet, a krumplit és az uborkát. A fenséges eledel csendet teremtett, forogtak a tálak, dicsérték a szakácsot, a paprikának hála, izzadtak is rendesen. Mikor már minden vendég jóllakott, derekánál jártak a délutánnak, jutott eszébe valakinek, ideje volna már ennie annak is, aki megfőzte a finom étket. Az egyik intézkedő odaszólt: most már ehetnek maguk is!
Bőven volt még a nagyüst alján a pörköltből, Józsiban pedig a méreg gyűlt meg ekkora, amiben az éhségnek is szerepe lehetett. Odalépett a nagyüsthöz, levette a láncról a földre, aztán egy hirtelen mozdulattal kiborította a földre… Az előkelőségek hitetlenkedve nézték, mit művel ez az ember? „Minállunk csak a kutya eszik ebéd után a maradékbúl, az ember nem! Az ember az asztalná eszik!” Ezzel otthagyta az elképedt társaságot, elment a hodály végéhez, megsimogatta lovát, felpattant rá, csak porfelhő maradt utána a pusztán…
Fekete József
1946.03.20 – 1995.05.01.
Peták, gyere be!
Nagyiván nem nagy falu, nem is túl kicsi, adottságait tekintve nem rendelkezik semmilyen vonzó lehetőséggel, távol van mindentől, a lakott településektől, folyótól, főútvonalaktól, vasúttól, úgy is mondhatnánk, erre még a madár se jár, pedig leginkább és legnagyobb létszámban, főleg vonuláskor, talán itt található a környéken a legtöbb.
Nincsenek itt gyümölcsösök, szőlők, a föld termőrétege nem elegendő, az agyag pár ásónyom után mindjárt előjön, nem igazán növénypártoló, a gyümölcsöt úgy hordják ide árulni másfelől, túlnyomórészt szikes a környék. Mi más is lehetne, mikor tábla tudatja az Örs felőli végén: Köszöntjük a Hortobágy kapujában!
Az itt élő emberek megtanultak alkalmazkodni. Az állattartás, legeltetés volt mindig a jellemző tevékenység itt, ahol végtelen a puszta. Szeretek idejönni, sok történetet hallok a pásztoréletről, itt élt emberekről, szokásaikról, régi dolgokról, mindenféléről. Az egyik alkalommal András bátyám hívott a kerítéshez: – „Gyere no, nézd meg, új gazda van az udvaron!” Mentem is rögvest, néztem minden irányba, de nem láttam semmilyen gazdafélét, csak káráló tyúkokat és néhány libát. – Ott van! – mutat a bálarakás irányába, de még mindig csak keresgélt a szemem.
– Gyere elő, hé! De nincs mozgás, két rövid fütty az, ami előcsalja a fekete szőrgombolyagot a bálák alól. Bogár szemeivel rögtön a gazdáját keresi, parányi farkát sebesen rázogatva a maroknyi udvarkirály. Próbálkozom magamhoz csalni, simogatni, de nem jön közelebb, a biztonságos távolságra gondosan vigyáz. A bemutatás hamar megtörténik, megtudom, honnan hozták, milyen jó terelő volt kinn a tanyán az egész famíliája. Közben körülugrál már engem is, vékonyka hangján próbál a területéről elterelni, majd belátja, nem megy, és máris a vesszőseprőn tölti ki mérgét az ól előtt. Jó segítség lesz belőle, értelmes, mindig oda néz, ahova én, dologra való! Nem sok munka van az udvaron, de rosszak már a lábaim, ha szaladni kell az aprólék után, itt lesz a segítség. Mert egy jó kutya… arra mindig szükség van, és máris jönnek a történetek, alig győzöm elraktározni a fejemben.
Vagy húsz éve volt itt a Gyöngy-tanyán – tudod, mingyán itt, Kócs alatt, most Jordán Pistáé – egy hatalmas komondor, mint egy bornyú, akkora, nyomott vagy százhúsz, de tán még százötven kilót is, soha nem láttam ilyet, se előtte, se utána. A nevit se felejtettem el, Petáknak hívták. A kaskát felkötötték a nyakába, benne a kendőbe a pénzt meg a papírt a listával, azzal bejött ide Iványra a boltba, berakták neki, ami kellett, megkapta a jutalmat, egy kis tepertőt, mikor mit, és indult haza. Nem merte senki útját állni, nem is akarták, tudták, kié, hova megy. Télen, mikor nem tudott magának mellékest szerezni, eljárt a dögöshöz, mindig akadt, amit elért, ki tudott húzni, nagyétkű volt, fért bele bőven.
Hosszú téli estéken, ha bejött a gazdája a kocsmába magyar szót hallani, jött vele, lefeküdt az ajtó mellé. Ha valaki nem tetszett neki, vagy rosszul szólt valamikor, azt be se eresztette. Mikor nagyon esett a hó, néha felkelt lerázni magáról. Hűségesen tűrt, órákig. A kályha melegében a bor mellett a különféle időtöltő tréfálkodások, fogadások, „ki, ha én nem” beszédek járták, megint arról volt szó, hogy melyik ember mennyit tud megenni a háromujjnyi szalonnából egy evésre, mennyi bor megy le kancsóból egy hajtókára. Ekkor minden eddigire rálicitálva megszólalt az öreg Gyöngy: – Én másodmagammal megeszek kétszáz tyúktojást sülve, ha rendesen fel van eresztve szalonnán!
Csendet csinált a ritkán hallható, mély hang, csodálkozással néztek rá. Soha nem volt szájhős, nem is nagyon szólt az öreg feleslegesen, de a kétszáz... az azért mégiscsak sok a legéhesebb, korgó hasú tanyasi embernek is. – Hát, azt megnézném! – szólalt meg valaki a sarokból, megtörve a csendet. Erre többen is csatlakoztak. Addig lett a dolog, hogy azt mondták az öregnek, hoznak tojást, annyi tán van a faluban, de előbb a biztonság kedvéért fogadjanak valamiben.
Kocsmában mi másban fogadtak volna, mint tíz liter borban, amit előre ki is mérettek, és elhelyeztek egy biztonságos sarokban. Nem kellett egy óra, a lelkes csapat összeszedte a kétszáz tojást, a hozzávaló két kisebb sáv szalonna is előkerült, a hangulat egyre jobb lett, nőtt a fogyasztás. A kocsmáros kis bizonytalankodás után rájött, hogy ő rosszul nem járhat. Elvállalta a sütést, előkészült, és sütött, és sütött. Közben a közönség is nőtt, lassan megtelt a helyiség.
Az asztalon lévő, jobb időket is látott gyúrótál lassan megtelt a zsírban tocsogó tojással, megsült mind a kétszáz, körülállták az asztalt, ahol az öreg egyedül ült a nagy tállal és a korcsolyának szánt kancsó borral. Hozzálátott, szépen komótosan, nagyokat nyelve, közben néha ivott rá egy-egy kortyot. Eljutott tán tízig, tizenkettőig, az emberek azon morfondíroztak, ki lehet a másik nagyétkű, de az öreg nem szólt semmit, csak evett nyugodtan. Aztán egyszer csak abbahagyta, elővette a zsebkendőjét, megtörölte a száját, ivott egy pohárral, és felállt: – No, én a részem megettem, elég vót, jusson a másiknak is! Azzal felállt, az ajtóhoz lépett, kinyitotta és kikiáltott: – Peták, gyere be! Jött is. Kinn már lerázta nagyjából a havat koloncos bundájáról, rögtön út nyílt előtte. Megállt az asztalnál álló gazdája előtt. Ő pedig elé tette az ütött-kopott tálat: – Egyé!
Peták fel sem nézett, amíg nem végzett. Régen nem volt ilyen ellátásban része.
– Na, ezzel megvónánk! – mondta az öreg Gyöngy, és egyik kezében az üveggel, másikban göcsörtös botjával hazaindultak a sűrű hóesésben.
A hatodik…
Maradjunk még egy rövid időre az ember leghűségesebb segítőjénél, nélküle a juhásznak, gulyásnak, kondásnak rengeteget kellene a rábízott állatok után szaladgálni, nem volna ideje szinte semmire. A kutya a leghűségesebb társ a pusztán, kevésért mindent ad, éjjel virraszt, nappal terel, ha cudar az idő, összetart, meghallgat, ha bánatod van, ha bosszúdat rajta töltöd, akkor is hozzád bújik néhány perc múlva.
Mert egy jó kutya… Hogyan választunk, találunk ilyet? Választhatunk-e? Nem ilyen egyszerű. Juhászember általában a pulit szereti, de sok példa van kideríthetetlen keverékek okosságáról, végtelen hűségéről. András bátyám szerint a kutya is választ.
Tizenhat évesen a keresztapjától kapta, választotta az elsőt, illetve a négyből ez szaladt, dörzsölődött hozzá, még szopóskorában. Rögtön magával is vitte, birkatejen nevelte, szépen fejlődött, hamar megtanulta, mit, hogyan csináljon, hűségesen, szorgalmasan szolgált, a birkatejet pedig kikövetelte még nagykorában is, ha úgy érezte, megérdemli. Talán szopott, érdeklődöm? A nehézséget, dehogy! A kalapom tetejibe fejtem neki, mikor még kicsi volt, kisebbet ütöttem be, ahogy nőtt, egyre nagyobbat, letettem a földre, onnan meg belefetyelte az utolsó cseppig.
Amikor katonának mentem, kikísért az Ohati állomásig, ott szűkölt a csizmám mellett, míg a vonat be nem jött. Apámék hazaindultak, de ő ott maradt, nem ment a kocsi után. Egy évre jöttem haza, az állomáson azzal fogadtak: Megdöglött a kutyád, András!
A bakter mondta el, anyámék nem akartak elszomorítani vele, nem írták meg. Amikor elmentél, három hétig itt bolyongott, az állomás körül, mindig a vonatot leste, egyre soványabb lett, nem ment senki után, inkább éhen pusztult.
A mondatot halk szipogás követte, meg is értem…
Tudod, egy embernek négy-öt kutyája lehet. Volt, amelyik tizenhét évet élt, világéletemben mindig volt mellettem. Ebben a pár évben ő fog kiszolgálni – mutat a még macskának is kicsi, fekete gombszeműre. Ez a hatodik.
