Napra jutni
HELYSZÍNI
Az „Írók szanatóriuma” című sorozatban ezúttal Háy János „rendelt” az Írók Boltjában, és fogadta az írások gyógyító erejére vágyókat.
Napra jutni
Az „ügyeletes orvos” megnyugtató félhomályban várta az érdeklődőket, csak egy íróasztallámpa égett mellette, és a terem hátsó sarkában a számítógép monitora, melyről régi slágereket játszottak be a felolvasott szövegek között. Nem volt sem moderátor, sem felolvasó színész, az író szabadon fűzhette gondolatait.
Háy János elmondta, hogy az irodalom művelése egyszerre megváltás és feloldódás a közösségben, mindazonáltal integritás is. Olyanféle önfeledt feloldódás az alkotás vagy a művek befogadása, akár a szerelem. Bár az irodalomban több a csalódásból, fájdalomból született mű, mint az önfeledt boldogság ihlette írás. Az valahogy kevésbé vonzó mind az író, mind az olvasó számára. Ezt megerősítendő felolvasta Veled című versét:
„Lennék bár héthatáron túl,
de innen vagyok minden határon.
Lélekvesztő idő, holott csak fogak
potyognak ki a számon.
Gyökérnél kezelve volt,
mindhiába, derékba tört, puha porc,
de kit érdekel egy fog halála.”
(Részlet a versből)
A felolvasás alatt a vers hangulatával harmonizáló, nyolcvanas évekbeli sláger szólt, megfelelő légkört teremtve Háy egyik ismert művéhez, az Egy szerelmes vers történetéhez. Ebbe a versfolyamba mintha mindent belesűrített volna a költő, ami egy férfi és egy nő kapcsolatában felmerül az évek során: a szabadság féltése és veszélyeztetése, kiszolgáltatottság, őszinteség, az irónia és az egyedüllét fájdalma:
„A verset, amit akkor írtam,
amikor tíz napja, vagy inkább
két hete nem láttalak, mert mondtad,
hogy kell egy kis szünet, hogy átgondold,
mi volt és mi legyen, a verset, ami arról
a tulajdonképpen közhelyes érzésről szólt,
hogy rossz nélküled, vagy más
megfogalmazásban, csak veled jó,
s eljátszott számtalan olyan szóval,
amit kizárólag akkor képes az ember használni,
amikor mélyen beleszeret valakibe,
minden más esetben ezeket a szavakat,
kicsim, csillagom, szívem,
és sorolhatnám, mindenki messze elkerüli.
A verset, amiben szerepelt egy felhívás,
hogy óvd te is ezt az érzést, mert túl
érzékeny ilyenkor minden, s egy rossz
mozdulattal végzetes hibát követhetünk el,
s csak évekkel később, mikor már régen elveszett
derül ki, hogy mennyire nem kellett volna
elutasítani egy találkozót például, mennyire
nem kellett volna azt a rossz mondatot
megírni sms-ben, de akkor már késő.”
(Részlet a versből)
A szerelem és párkapcsolat után az élet másik nagy szakasza, a szülőség, a szülő-gyermek kapcsolat került sorra. Háy kifejtette, hogy a szülői minták pozitív és negatív értelemben is kötik a gyermekeket. Az író A bogyósgyümölcs-kertész fia című kötetéből felolvasta a Napra jutni című részletet, arról, hogyan rajong egy kisfiú nagy és erős apjáért, miként tekinti később, kamaszként versenytársnak, majd hogyan veszi át tőle azokat a mintákat, melyeket nem is akart.
„Telnek-múlnak az évek. Az apa egyszer csak szól, hogy mennyire nehéz neki, hogy minden a hátán van. Hogy ott van ezen a háton a gyerek meg az anya. Hogy egyre nehezebb neki ezt a zsákot cipelni. Az anya nem mond semmit, s az apa hangosan mondja, hogy legalább azt mondhatnád, hogy tudod, hogy ez nekem mennyire nehéz. Nekem is nehéz, mondja az anya, én mégsem panaszkodok. De neked nem kell azon törnöd a fejed, hogy miből veszünk a gyereknek. És felsorol számtalan dolgot, amit venni kell minden évben, mert iskola meg tél meg tavasz…”
Minden apának hagynia kell, hogy a fia a „napra jusson”, kiléphessen az atyai árnyékból, elindulhasson a maga útján – fogalmazott Háy. Az életutak kapcsán hozzáfűzte még: hamis úton járni nem éri meg, mert kipörögnek az ember alól az évek, lassan ellenséggé válnak, míg fiatalon annyira barátságosnak tűntek, olyan sokat ígértek, a „tárt karokból zárt karok lesznek”. Háy szerint az embert úgyis a megfejthetetlen, a titokzatos érdekli, az ész csak egy szegmense az életének, tévedés abszolutizálni.
Az élet ellenségeként az író az ürességet nevezte meg, és fel is olvasta Láttam őket című versét, melyben borzadva fordul el a kiüresedett, mechanikus élet álmokat, színeket, élményeket felfaló rémétől. Végezetül – a közönség külön kérésére – Mesterséges mennyországok című esszéjét hallgathattuk meg. Ebben a halál, a pusztulás képeit vázolta fel rövid történelmi áttekintésen keresztül, a felpuhult, szétesett jelenig, mikor már „szellemi életmentő-csomagért” könyörögnek az emberek, s így virágzó iparággá fejlődhetett a misztika, az ezotéria, melyek arról szólnak, hogy mások, valakik, akik természetesen sohasem mi vagyunk, tudják, hogyan kell élni, titkos receptjeik és módszereik vannak, csak meg kell fizetni az árát. Szellemi-lelki alultápláltságunkban pedig sok mindent „beveszünk”, és már bőven elégségesnek érezzük a mesterséges mennyországot is…
Csepcsányi Éva
