Cseh üveghatás

HELYSZÍNI

Van-e titokzatos, lelki kapcsolat a műfordító és az általa választott nyelv között? A Magyar Írószövetség könyvtárában többek között erről beszélgetett Végh Attila Vörös Istvánnal a cseh irodalom fordítása kapcsán.

Cseh üveghatás

Vörös István szerint a fordító és a nyelv közötti viszonyban nem elhanyagolható tény, hogy létezik úgynevezett néplélek, s ez megragadhatja egy-egy irodalmár érdeklődését. Végh Attila rákérdezett, volt-e a költőnek ilyen élménye a cseh nyelvvel kapcsolatban, ami azután meghatározta érdeklődését. Vörös erre elmesélte, hogy amikor először járt Prágában, megragadta a cseh nyelv éneklő hanglejtése.

Kis túlzással elmondható, hogy a csehek, ami a habitusukat, mentalitásukat illeti, szlávul beszélő németek – fogalmazott a költő-műfordító –, s hiába hasonlít annyira a nyelvük, lelkialkatban a szlovákok inkább a magyarokhoz állnak közel. Ezzel együtt (vagy tán épp ezért) Vörös a szlovákokat sem érzi távol magától, vallotta meg, a cseh nyelven keresztül pedig könnyen alakít ki velük kapcsolatot. „Selmecbányát még azon az áron is érdemes visszahódítani, hogy megtanulunk szlovákul” – mondta a költő egy kis humorral a vidék szépségéről szólva.

Az is kiderült, hogy egy műfordító időnként milyen nehezen vonja ki magát annak a külföldi szerzőnek a hatása alól, akinek a műveit átülteti. Miroslav Holub például nagy hatást gyakorolt rá – említette első helyen kedvelt cseh kollégája nevét Vörös István. Holub Üveg című versének ihletésére írta Üvegház című művét, amelyet neki ajánlott. Az esten mindkét verset fel is olvasta, és az összhatás igencsak érdekes volt: míg Holub alkotásában minden üvegből van, könnyed, áttetsző szófüzérekből, addig Vörösnél az üveget felváltja a beton, amely elzárt, kemény, tömör világba falaz be.

Üvegház

Miroslav Holubnak

Dante betonból volt.

El vagyunk falazva

önmagunk elől, és

csak azért nem dőlünk

össze, mert belekevertük

magunkat a betonba.

A beton emelkedik és

süllyed, mintha lélegeznénk,

az ereink zúgnak,

mint falban a csövek.

Beethoven betonból volt.

A petevezeték frissen

épült metróalagút,

elhasználatlan cementes-

zsákok vannak leszórva

a méhbe.

A víz betonból

van, a fák betonból

vannak, egy fenyőfa

tobozából bombaként

potyognak a betonmagok.

Hölderlin betonból volt.

Csak aki meghal, szivároghat

át a fal repedésein,

a szélkakas nincs betonból,

és nyikorogva forog.

Miroslav Holub (1923–1998)

Vörös elmesélte annak (a talán nem is véletlen) egybeesését, hogy miután megírta ezt a Holubnak ajánlott „betonvilág”-versét, a kezébe akadt egy hetvenes években megjelent kötet a cseh szerzőtől, melynek Beton a címe, s tartalmaz egy hasonló verset. Elképzelhetjük a döbbenetet és a rácsodálkozást e kísérteties véletlen miatt, mesélte, viszont így szinte természetes volt számára, hogy a Beton című verset is lefordítsa.

A szinte misztikus történetek után Végh Attila a filozófia és a költészet kapcsolatáról faggatta a költőt. Vörös Heideggert nevezte meg, mint akinek írásai számára kellően líraiak, szinte strófákba lehet szedni őket, ezért erősen hatnak rá. Már első köteténél megkapta a kritikát, hogy szövegei „túl intellektuálisak”, valószínűleg nem véletlenül érzi hát magához közel állónak a német gondolkodót. Akárcsak a filozófusok, ő maga is szeret új fogalmakat bevezetni, vallotta meg. Így helyettesítette a Vörös István gép vándorévei című kötetében például az „Isten” szót az „Istengép” kifejezéssel, mivel az előbbi fogalmat olyan monumentálisnak, mindent magához vonzó, erős centrumnak tartotta, hogy tompítani próbálta, s egyben más megvilágításba helyezni.

Mint egyetemi tanár viszont vigyáznia kell, mit mond – tette hozzá nevetve –, mivel sokszor tapasztalta már, hogy az előadásain lazán elejtett felvetéseit, eszmefuttatásait, kevésbé átgondolt mondatait nagyon megjegyzik a hallgatók, sokkal jobban, mint a „hivatalos” tananyagot  (A költő a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a Nyugati Szláv Nyelvek Tanszékének vezetője.) Ez utóbbi tapasztalatára egy érdekes példát is hozott az életéből: a Švejkről egészen mást tanított fiatal tanárként, mint most, mert érettebb fejjel átértékelte a „derék katonát”, a mű lényegi mondanivalójának is mást tart, mint évtizedekkel ezelőtt. Már saját nézeteit revideálva találkozott azután olyan hallgatóval, aki az ő régebbi írásait használta fel a Švejkről írt tanulmányához, s helytálló érvekkel támasztotta alá Vörös egykori téziseit – el kellett tehát fogadnia.

Szöveg és fotók a helyszínről: Csepcsányi Éva

Kapcsolódó anyag: Mindennapi traumáink – A FISZ beszélgetéssorozata közép-európai írókkal