A Keménynél

KritX

Kemény István A királynál című verseskötetében egy generáció anti-Szózatának közlése mellett Ady Endre ostorát is szeretné a kezébe venni. Lássuk, sikerül-e neki?!

Kapcsolódó anyag: Kántás Balázs írása a kötetről

A Keménynél

Milyen és melyik királynál? – teheti fel a kérdést a gyanútlan olvasó Kemény István legújabb kötetének címére pillantva, hiszen A királynál határozott névelője megkívánja a mögötte lévő figura leleplezését. Netán a kötet szerkesztőjére, Király Leventére gondol a költő? (A borító nagybetűvel szedett címébe még ez is beleférne.) Vagy Altdorfer Alexanderschlacht című festményének borítóra került részlete alapján Nagy Sándor bújik meg az utalás mögött? Esetleg aktuálpolitikai áthallásokkal terhelt megközelítésével valamely közéleti méltóságot érti a címbe? De az is lehet, hogy a király maga a szerző. Miért is?

Kemény István a fiatal költőnemzedék egyik apafigurája, akinek beszédmódja nagy hatással volt az elmúlt évek számos első kötetes szerzőjére. Ajánlások, mottók és szövegbe ágyazott idézetek sora köszöntötte a mestert (a királyt), aki nem mellesleg a magyar irodalom egyik legtermékenyebb fülszövegírójává is vált. A nevével láttamozott verseskötetek a választott és a szerepbe belehelyezkedő apa jótékony támogatásával indultak útnak, ami az irodalom igencsak zárt rendszerébe való illeszkedés mellett a hagyomány folytonosságát is jelezte. Néktek adom fele irodalmamat – idézhetnénk a király-figuraként láttatott mester fiktív tanácsát.

Az eddig született írások közül leginkább Pion István vallomásba átcsapó recenziója jeleníti meg legtisztábban a királynak járó tiszteletet: „én vagyok a szíved, István” – ezzel jelezvén, hogy a versbeli „szívem” megszólítottjának, az ideális Kemény-olvasónak érzi magát a recenzens. A mondottakat egy grafika is erősíti, amelyen Kemény István szívével összeforrt tolla egy szívet vet papírra (l. illusztrációnkat, ami a Magyar Nemzet 2012. december 24-i számának 20. oldalán jelent meg). Éppen ez a retorika akadályozza azonban, hogy a király fiai között értékelő-elemző párbeszéd induljon meg Kemény István szövegeinek erényeiről vagy hibáiról, esetenként a király meztelenségéről. A magasztalás hangja így legalább akkora veszélyt jelenthet a kötetre, mint a hallgatás. 

A Magyar Nemzet illusztrációja Pion István cikkéhez

De a széles skálán mozgó megközelítések helyett lássuk először a kötet címadó versét! Ebben egy, az „ellenség táborából”, a Legszéléről érkező szólítja meg a királyt a nagy csata előtti, talán utolsó estén.  Ő azonban, akár az Isten, hallgat – és talán helyette beszél a versben és kötetben megszólaló hang, aki unja már ezt a csöndet. Az öregedő királyról később, néhány ciklussal odébb kiderül, hogy végletes makacssága és elszántsága miatt alkalmatlan az uralkodásra: „A fegyelmet helyreállítom. / A sorokat rendezem, / az ellenállást folytatom. Megadásról szó sem eshet / küzdök a legvégsőkig” (Öregedő király költeménye). Így a megszólaló akarva-akaratlanul egy olyan vátesz lesz, aki az Isten és annak küldöttje (a király) helyett cselekszik, átveszi a helyét a Legszéléről jöttek önkéntes szószólójaként. Ráadásul a Remény című versben a kőtáblákat átvevő Mózes figurájához közelíti saját alakját, aki a mindössze 67 oldalas kötet végén már Istennel kettesben sétál le a hegyről, ami érzékelteti azt is: ő nemcsak a hallgató Isten és király helyett beszél, hanem azok megbízottjaként. Ugyanakkor reagál kora fontos közéleti kérdéseire, és azok képviseletében is szól, akik az Istenhez hasonlóan hallgatnak. 

A Legszéléről érkezettek képviseleti költészete A Kossuth téren című versben már a közös felelősség kérdését fogalmazza meg, amennyiben az olvasó a megszólított „szívem” szerepében érzi magát: „Én mosom kezeim, de mocsokban, vérben – / már nem leszünk tiszták, se te, se én”. Kemény számos versformát öltő lírai hangja azonban ismeri a jóslatokat, és gond nélkül számot vet Ötvenhattal is, miközben szembesíti a megszólított kedvest a helyzetükben lévő különbséggel: „Hogy én meghaljak, nincs az az eszme”. A verseket pedig éppen az a megszólalásmód hitelesítheti, ahogy a kötetbeli hang egyre közelebb engedi az olvasót magánéletéhez, családjához, és gyakran ezekből az intim helyzetekből bontja ki a közéleti szálakat. Még születésének évszámával is érzékelteti, hogy a lírai énnel machináló modern megközelítéseknek itt nem sok keresnivalójuk van: „elherdáltam az összes eszmét, amit itt hatvanegyben találtam”. (Tudniillik Kemény István – nem meglepő! – 1961-ben született.)

Isten mellett és mintegy önjelölt királyként azonban sokak helyett szólal még meg Kemény István. A Búcsúvers, amely elindította a közéleti költészetről szóló, szűnni nem akaró párbeszédet, feltételezhetően egy generáció életérzését fogalmazza meg. Korunk elvándorlási statisztikái és a jelen intézkedések hazához láncoló politikája (értsd: hallgatói szerződések) ugyanis megfelelő kontextust teremt ahhoz, hogy a kivándorló huszonéves nemzedék anti-Szózataként olvassuk a verset, amelynek esztétikai értéke körül is komoly vita alakult ki különböző folyóiratokban (főként az Élet és Irodalomban). Tény, hogy a „bezárt cukorgyár a ködben” egyetlen sivár, sokatmondó képbe sűríti a kétes privatizációt és a rendszerváltás visszásságait, abszurd ellentétben az édes hazával. Azzal a hazával, amely mint „elbutult idegen néni, / aki gyűlöletbe burkolózva / ezer évig akar élni”, nem képes belátni korlátait és lehetőségeit. Éles, ostorozó hang, amely éppen annyira szimbolikus, hogy a cukorgyári köd mögött is felsejlik a jótékony kritikai szándék. Jóhiszemű kritika, ha belegondolunk, hogy akadt nem is oly rég miniszterelnök, aki „kurva ország”-nak nevezte a hazáját – ehhez képest az „édes hazám” finom iróniája mindenképpen választékos ábrázolásmódja a szülőföldhöz fűződő viszonynak. 

Kemény István lírája azonban elmegy a szimbolikus történelmi mozzanatok megjelenítésének azon pontjáig, ahol a szemfüles olvasó még észlelheti a jelen közéleti áthallásait. Ilyen például Az egyiptomi csürhe című vers, amely az allegóriába fojtott önostorozással nagyon szeretne Ady Endre nyomdokaiba lépni, de a kimunkált szerkezetben és az „egyiptomi” eltávolításban elveszik az egyenes beszéd bátorsága. A zsidók vonulása az Ígéret Földjére akár a Nyugat-Európába irányuló kivándorlásra is ráolvasható olyan negatív utópiaként, ahol a jobb világba kerülő „derék gyerekek” felállítják a „dísztribünt” az öregeknek. Ha azonban a magyar értelmiségi, akit talán a vándorló zsidó nép szimbolizál, magára veszi a „hitetlen, kisszerű, szolgalelkű, romlott és rosszkedvű csürhe” provokatív minősítését, akkor még ott a visszatáncolás lehetősége: a költő valójában nem is nekik szánja a végigvitt hasonlatot. A párhuzamok tehát egyre bonyolódnak, akár egy haladóknak szánt költészeti tankönyvben.

Ez a tendencia azonban gyakran megbicsaklik, hiszen a fentinél direktebb utalásokat tartalmaz a kötet egyik leggyengébb közéleti verse, a Nyakkendő, amely „az érthetetlennek tűnő okokból elpusztult / Magyarország egyik legutolsó / miniszterelnökéről” mond kritikát. Nem nehéz kitalálni, hogy ez a pusztulás akár a jelen politikai állapotaira is vonatkoztatható, és így a bájos odamondás az aktuális miniszterelnökre is érthető.

A kötetbeli versek másik gyengesége az a modoros humor, amely már a „dalocska” (öt darab vers) és az egy darab Elégiácska mentegetőző műfajmegjelölésében is megmutatkozik. Egyedül a Szélsőséges dalocska csempész fanyar humort a címbe és a sorok közé is, de a kicsinyítő képző visszafogottsága a többi esetben erős kontrasztot alkot a tréfát nem ismerő, korábban említett közéleti versekkel. Hasonlóan suta próbálkozás a Kishit című rontás elleni ráolvasás, amely a nemzetkarakterológia babonás kishitűségével történő leszámolásra próbál buzdítani azzal, hogy nevetségessé teszi a problémát. Erőtlenségével azonban maga is megmosolyogtatóvá válik. Vagy ott van a Huszadik évünk emlékkönyvbe illő sorai között a „holdomiglan, földödiglen” gyenge szóvicce, és a Csőd második versszakának csődöt mondó humora. Mindez azt mutatja, hogy Kemény István verseinek a visszafogott iróniával vegyülő komoly hangú problémafelvetés az egyik legfőbb erénye.

Altdorfer Alexanderschlacht című festményének részlete

A Midlife Crisis-ben viszont az erősnek ígérkező téma gyűri maga alá az alkotót: „Az iskolában okos kamasz lányok / nem hiszik el a holokausztot”. A súlyos tételmondat után ugyanis csak az üres, szemrehányó hallatlankodás és értetlenkedés következik: „Szívem, mit csodálkozol, / te meg engem tagadtál meg!”. Ez a zárlatban a világvégét vizionáló kétségbeeséssé növekszik, amely inkább demagógiába vált, minthogy helyzetértékeléssé lenne: „Most majd szétszedik megint a világot, / és én hagyni fogom, mert megtagadtál”. Előfordul az is, hogy az allegória öncélúvá válik, és az olvasó értetlenül áll a célzások előtt (Gondtalanul, valóságháton), amelyek ködéből ezúttal nem bukkan elő a cukorgyár, legfeljebb egy újabb dózis mélabú.

Ezt a néha pánikba, néha pesszimizmusba fulladó gondolatmenetet próbálják ellensúlyozni a Remény ciklusba került versek, talán azért, mert a kötet piaci és közérzeti szempontok miatt is megköveteli a happy endet. A remény visszacsempészésének jegyében egy újra tevékeny Isten képét vetíti elénk a költő a Például Hallstattban: „valahogy így szerel szét minket az Isten, / ilyen alaposan, szeretettel, ráérősen, / számunkra észrevétlenül, / mint ennek a városkának nevét”. A vers azt is példázza, hogy Kemény István lírája még a kötet zárlatához közeledve is tartogat meglepetéseket, amint levetkezi a formakényszert, és a vízióvá váló gondolatok szabad áradására bízza magát. A lendület a Robert Burns-verset megidéző John Anderson énekében is megmarad, felvetve immár az „éneklés” és a mindennapokba való beletörődés közti dilemmát is. Ez azonban a kötet versei kapcsán kialakult viták után csak álszerénységnek tűnik.

Kemény István legújabb kötetének azonban sem kritikátlan magasztalásra, sem túlfinomkodó álszerénységre nincs szüksége, hiszen összességében a közérthetőbb lírára vágyó olvasó és a rétegzett áthallásokra szomjazó kultúrsznob is megtalálhatja benne a kedvére való verseket (bár a fülszöveg szerint első olvasásra egyiküknek sincs esélye a megértésre). A problémafelvetések és a formai megoldások szempontjából egyaránt hullámzó színvonalú írások, az „egy gyengébb, egy erősebb” szerkesztési elv ellenére is olvasható és élvezhető a kötet. A négy ciklusban arányosan osztotta el a szerkesztő a húzóverseket, így az említett hullámzás közben mindenhol találhatunk egy-egy magaslati pontot az elidőzésre (A királynál, A távoli Olümposz, a Búcsúlevél, Az egyiptomi csürhe, a Például Hallstatt és a John Anderson éneke jelentheti ezeket a helyeket).

A királynál néhány kivételtől eltekintve nem túl direkt, érzékletes és aktuális közéleti kérdéseket megjelenítő helyzeteivel cáfolja azokat, akik azt állították: a kortárs líra öncélú, tét nélküli. Keménynek van miről beszélnie, és ez a beszéd van annyira általános és morálisan provokatív, hogy ne silányuljon egyszerű fülkeforos elégedetlenkedéssé. Bár – a borító szóhasználatát kölcsönvéve – az „érzelmek pusztító ereje” minden bizonnyal csak azoknál fog kitörni a „rács” mögül, akik az olvasás során levetkezik a bennük rejlő aktuálpolitikai frusztrációt. Ami ma minden bizonnyal nemhogy nem egyszerű, de egyenesen lehetetlen.

Kemény István: A királynál. Magvető, 2012.

Legjobb internetes ár: 1947 forint

Boldog Zoltán