A legkedvesebb Darvasink

Darvasi László 2012. október 17-én töltötte be 50. születésnapját. Ebből az alkalomból arra kértünk írókat, irodalmárokat, szerkesztőket, tanárokat, hogy beszéljenek kedvenc Darvasi-kötetükről. Bene Zoltán, Faragó Kornélia, Gaborják Ádám, Ilia Mihály és Kúti Gergő válaszait olvashatják.

A legkedvesebb Darvasink

Darvasi László (Fotó: Szegedért Alapítvány)

Melyik a legkedvesebb írása, kötete Darvasi Lászlótól? Miért?

Bene Zoltán író, kritikus, a SzegediLap szerkesztője: Darvasi László jobbnál jobb novellái, izgalmas szerkezetű, a mágikus realizmus új értelmezését adó regényei, Szív Ernő különös világképet tükröző, egyedi hangulatú tárcái régóta kedves olvasmányaim. Amikben azonban igazán megmutatkozott számomra Darvasi írói tehetségének, „íróságának” gigantikus ereje, azok a Trapiti-könyvek voltak. Már önmagában az sem kis teljesítmény, hogy valaki Harry Potter diadalmenete után meseregényhez fog, s ezt csak tetézi az eredmény. A Trapiti-történetek nagy fantáziával, kiváló stílusban kerültek a gyerekolvasók elé, megmutatták, hogy van más út is J. K. Rowlingén kívül: valódibb, igazibb. Darvasi a Trapiti-kötetekben vérbeli mesélő arcát mutatja meg. A fikció összehasonlíthatatlanul eredetibb Harry Potter ügyesen kompilált sztorijánál, az írói nyelv szellemesebb, a történet – igaz, nem hollywoodi módon, de – sokkal modernebb. A Trapiti-mesék a gyerekekhez szólnak, ám idősebbek is bátran forgathatják, nem fognak csalatkozni bennük. Az aktualitások szépen belesimulnak a szövegbe, nem türemkednek ki sehol, és a mondanivaló, az üzenet úgy kúszik az olvasó lelkébe, ahogy egy fülbemászó dallam ragad meg az agyunkban: akaratlanul dúdolgatjuk úton-útfélen...

Faragó Kornélia irodalomtörténész, a Híd folyóirat főszerkesztője: Két kötetet szeretnék említeni, az 1993-ban megjelent  A veinhageni rózsbokrok  és az 1994-es  A Borgognoni-féle szomorúság  címűt.  Az én számomra ez a két könyv együtt jelentett reveláció-szerű élményt. Most már azt is látom, hogy máig érvényes módon készítettek fel a  Darvasi-olvasásra. Annak idején együtt, egy szöveg keretében mutattam be a két könyvet a Hídban, és úgy láttam, hogy a novellák provokatív egyértelműséggel utasítják el az akkoriban széleskörűen érvényes metafikcionalitást, az önreflexív prózaszervezési modelleket. Hogy egy reflexiótlan korszak meghirdetésről van szó, és hogy ezek a szövegek egy különös szögből, a tömény elementaritásban fogant, „kemény“ élmények szögéből vélik beláthatónak a világot. A figurák a feldolgozatlan személyesség, a reflektálatlan élet, a „vad lét“ emberei. Darvasi az elbeszélések hangsúlyait az ebben a világban lehetséges nyelvek, diszkurzusok hiányosságaira építi. Azt is leírtam, hogy a poétikai hatásforma alapja a mitikus érzet, bár a szövegek egészében véve egyetlen mitológiai képletet sem közelítenek meg. Ma már Bombitz Attila kijelentésével fogalmaznék, és azt mondanám, hogy mitologikusság „ide vagy oda, 1993-ban megjelenik az a könyv (...), amely a mai napig mérce és orientációs pont mind a szerzői életművön belül, mind a rendszerváltást követő magyar prózairodalomban“.

Nem maradhat említetlenül, hogy e kötetek érdeme az is, hogy megjelenésüket követően felbolydult a recepciós gondolkodás, bizonyítva, hogy milyen sokféle olvasási  lehetőséget kínálnak, olykor merőben eltérőeket is. Egyszerűsítő módon fogalmazva, az volt a kérdés, hogy problémátlan történetmondást prezentálnak-e a szövegek, vagy éppen a történetmondást problematizálják. Volt az olvasásnak egy olyan iránya, amely mintha A veinhageni rózsabokrok  azon szövegmozzanatából indult volna ki, hogy „elérkezett a mesélés ideje“, és volt egy olyan, amely viszont abból, hogy „a részletekkel zavarba hozható az egész.“  Mai perspektívából már jól látszik, hogy egy különös kettős játékot űznek a szövegek, amelyek számára elérkezett ugyan a mesélés intenzív ideje, de amelyek poétikai gondolkodásában  jelentős a törekvés, hogy részletekkel hozzák zavarba az egészet.      

Gaborják Ádám kritikus, a József Attila Kör elnöke: Nem könnyű erre válaszolnom, elég sok a „legkedvesebb”. Ezúttal az alábbi kettőt emelném ki. 

Az egyik a Blaga Costellan nyelve című szöveg A Borgognoni-féle szomorúság című kötetből. Egyébként is szeretem ezt a soványka kis könyvet, de ez kiemelkedik belőle. Valahogy hozzám nőtt az idők során. Tömör, mindennek megvan benne a helye, ugyanakkor rendkívül „nyitott” szöveg, sok értelmezésre adhat okot. Kezdve a bibliai motívumoktól az apró utalásokig, s ahogy mindez feszegeti a testhatárokról való beszédet (l. rothadó gyomor és kitépett nyelv), majd eljut a test szakrális befogadásáig. S mégis mindez az emberek közti viszonyról és önfeláldozásról is szól, hogy egy kicsit szentimentális legyek. Emlékszem, a hallgatók mindig nagyon fogékonyak voltak rá, amikor szemináriumon olvastuk. Látszott, hogy megmozgatja őket, igazi érzelmi viharokat keltett, hogy most akkor mindez szép vagy sem, jól megírt vagy sem. Kell ennél több egy jó szöveghez?

A másik pedig A könnymutatványosok legendája. Ez a könyv nálam szerepel a személyes TOP3-as listámon. Jólesik ez a karneváli kavalkád, a dekonstruktív történelemfelfogás, s az ún. mágikus realista elbeszélésmód. A szaggatott történetvezetés és ide-oda ugrálás hitelesen alkotja meg ennek az időszaknak a heterotópiáját, ahol népek kavarodnak össze-vissza, de igazából senki nem találja a helyét, ezzel sikeresen mitizálja is ezt a teret, s valóban időutazás lesz belőle. Egyszerűen jó elveszni a mikrokalandokban. Ugyanakkor, ha valaki elkezdi értelmezni, nem érdemes megállni sem a történelem, sem a narrációs kérdéseknél, hiszen a regényben karnevál már maga a test is. Csak úgy „párolognak” a különböző hajlatok. Elég, ha a könnymutatványosok központi figurájára gondolunk, vagy ahogy vándorolnak, illetve innen-onnan kinőnek a különböző szervek, maradványok. A szöveg így megteremti annak a lehetőségét, hogy elgondolkodjunk a groteszk esztétikai szerepéről és a testképek kultúrtörténetéről – vagy éppenséggel a vándormutatványosok és -cirkuszok történetéről.  Meggyőződésem, hogy ezekről vajmi keveset tudunk a (kortárs) magyar irodalomban (is). Viszont nem kedvelném annyira  a regényt, ha nem lenne kiváló a humora. Számos emlékezetes jelenet, figura van benne: az Ördög, akit előbb a hatalmas „szuronyával” ijeszt el Angelo, majd Pep Velemir „sipító hangjával”, a mindig mindenhonnan elkéső Homonnai-Nagy Bálint, vagy ahogy a kutyafejű Bahaj megismerkedik a magyar nyelv „szépségeivel”. És még sorolhatnánk.

Most folytathatnám azzal, hogy újra kiadták a Werner lányt, s hogy akkor… De „annyi mindent lehetne még mesélni, hiszen a mese el nem fogy, ki nem apad, amiként az emberi életnek se láthatunk soha a végére”.                      

Ilia Mihály irodalomtörténész: A legkedvesebb Darvasi-könyvem a Virágzabálók. Miért? Mert  szinte naponta végigsétálok a regény valóságos és képzelt útjain, látom a folyót, a regény főszereplőjét, mely annyi jó szegedi írót – Tömörkénytől Juhász Gyuláig – elbűvölt. Ám a Darvasi-kortársnak, nekem a Virágzabálók a legjobb asszociáló mű, ha erre a folyóra nézek. Persze más okból is ez a regény kedves könyvem: ebben éreztem igazán, hogy Darvasi visszaadta a történet méltóságát, az elbeszélésben való fontosságát, történeteit a valóságos események (dokumentumok) és a kitaláltak dúsítják úgy, hogy finoman egybeszövődnek. Írhatnám, hogy az a nagynovellája a kedvencem, amit nekem ajánlott, de ez nagyon hiú dolog lenne.

Kúti Gergő középiskolai tanár: Az első korty boldogsága és A könnymutatványosok legendája. Az okok cseppet sem irodalmiak. Inkább érzelmiek. Az első korty boldogsága volt az első szöveg, amit olvastam tőle. Ha jól emlékszem, ez még középiskolás koromban volt. Referenciálisan olvastam, és örültem neki.

Az utóbbiról. Kedvelem a Darvasi által alkotott mágikus(nak tartott) szövegvilágokat, plusz nagyon erős kötődésem van Törökszentmiklóshoz.

Darvasi Lászlóhoz kapcsolódó írásaink.