FŰALATT

A magyar PEN Club nemzetközi költészeti nagydíjat hoz létre. A nagydíj az első ismert magyar költő, a latinul alkotó Janus Pannonius nevét viseli. Értéke 50 000 euró. Az első díjazott nevét ez év szeptemberének végén, budapesti konferenciáján hozza nyilvánosságra a magyar PEN Club.

A MAGYAR PEN CLUB KÖLTÉSZETI NAGYDÍJAT ALAPÍT

(Tájékoztató a Nemzetközi PEN dél-koreai Világkongresszusára, 2012. szeptember 10–15.)

A magyar PEN Club nemzetközi költészeti nagydíjat hoz létre. Ezt a költészet súlyának világszerte érezhető csökkenése indokolja, amit veszélyes tendenciának tartunk. A költői művek száműzése egy technikailag mégoly tökéletes civilizációt is lélektelen falanszterré képes változtatni. A számtalan érdekellentét a bolygó egyes államai között felértékeli a lélektől lélekig történő párbeszédet, amely imperatívuszként jelenik meg, mint a kultúrák közötti bizalomépítés egyik legfőbb eszköze. A költészetet persze elsősorban nem eszköznek tekintjük, hacsak nem a szellem, a lélek és az erkölcsök felnőtté válása eszközének. Még inkább: a nemesedésre törekvő emberi tudat önkifejező ereje megmutatkozásának.

Nagydíjunkkal tehát azokat a költői teljesítményeket, illetve költőket kívánjuk honorálni, akiket az emberi műveltség évezredei alatt felhalmozott szellemi és lelki vagyon, a nagy értékvonulatok igaz örököseinek tartunk. Azokat a művészeket, akik legtöbbet tették a korszerű, a világ mai állapotával összhangban és szinkronban levő kulturális tudatformák megjelenítéséért és gazdagításáért, bekapcsolódva műveikkel a hagyomány és megújulás örök dinamikájába.

A nagydíj az első ismert magyar költő, a latinul alkotó Janus Pannonius nevét viseli. Értéke 50 000 euró. Az első díjazott nevét ez év szeptemberének végén, budapesti konferenciáján hozza nyilvánosságra a magyar PEN Club.

1400 körül egy hosszú évszázadra eltűnni látszanak a nagy egyéniségek az irodalomból, mely fogalom ekkor még elsősorban a költészetet jelenti, vagyis az irodalom legősibb műfaját, egyben az emberi szellem világértelmezésének legarchaikusabb hordozóját. A költészet a világban saját helyét kereső ember legelső kísérlete, hogy saját érzelmeit megragadja, feldolgozza és kifejezze, azokkal szembenézzen és a külső-belső valóságról összegyűjtött ismereteit átadhatóvá tegye.

Az írásbeliséggel rendelkező magaskultúrákat számba véve, azt látjuk, hogy ekkorra lezárult már a középkori görög, latin és kelta költészet. A trubadúrok és minnesangerek nagy generációinak emlékét legfönnebb a várkastélyába visszavonult idős Oswald von Wolkenstein idézi. Régen megszületett már a Nibelung-ének, és a német epika következő nagy alkotása, Sebastian Brant műve, A bolondok hajója majd csak a század végén fog megjelenni. Napnyugta mindenütt. Dante, Petrarca (és Boccaccio is) évtizedek óta halott. (Igaz, a szerencsésen gazdag Itáliában még e sivár korban is akadnak olyan művelt költők, mint Beccadelli vagy Pontano. És Angelo Poliziano már nemcsak görögül meg latinul ír, hanem a század utolsó negyedében újra megszólal maga az édes olasz nyelv is, ha nem is Dante erejével vagy Petrarca hasonlíthatatlan eleganciájával.) A korai arab költészet, ideértve a Cordobai Kalifátust is, ekkorra már utolsó nagy egyéniségeit is elveszítette. Ugyanez a helyzet Perzsiában: Firdauszi, Omár Khájjám, Nizámi, Száádi és Háfiz követői messze elmaradnak a nagy mesterektől. Indiában sem különb a helyzet. A költészetet egy évezred óta államügynek tekintő Japánban az egy Ikkiju Szódzsun számít nagyobb egyéniségnek ebben az évszázadban, kultusza azonban nem hasonlítható mondjuk a 250 évvel később született Macuo Basóéhoz, a haiku legnagyobb mesterének hatásához. A műfajtörténészek viszont följegyzik, hogy a klasszikus tanka mellé e század közepére jelenik meg Japánban a renga is mint lírai műforma. (Ebből rövidül majd le a haiku. A költészetnek nagy költők nélkül is megvan a maga önmozgása.) Kínában a Tang-kor költőinek emlékéhez a Ming-dinasztiában még felnőni sem próbálnak Vang Vej, Li Taj-Po, Tu Fu és Po Csü-Ji utódai (ez csak szófordulat: gondolom, persze hogy próbáltak felnőni). Amerika? Ibéria? Azok a maja írástudók, akiknek majd a Popol Vuh köszönhető, ekkor még meg sem születtek. És Camoes sem, Lope de Vega sem. Britanniában, Chaucer és Shakespeare között, e század végén próbálgatja nemesebb formákba hajlítani az angol nyelvet, némileg még darabosan, John Skelton.

És akkor nevezzük meg a nagy kivételt: Francois Villont, a század derekának zsenijét, akinek öniróniát és cinizmust megrázó személyességgel ötvöző, elemi érintésű lírájáról úgy tartja a közvélekedés, hogy szerzője a 15. század egyetlen nagy formátumú költője.

A költészet egész bolygót átfogó, planetáris alkonyatában azonban Villon mellett még egy költő alakja idéződik föl: Janus Pannoniusé. Öccse lehetett volna a zaklatott életű franciának, három évvel született később, mint ő, Magyarországnak egy olyan tartományában, amelyet később az ottomán hódítás elpusztított, s amely ma Horvátország része. Mindketten apa nélkül nőttek föl, Villon nevelőapja egy apátúr volt, Janusé egy főpap, saját nagybátyja. Iskoláit Ferrarában és Padovában végezte, nem is nagyon távol Párizstól, ahol Villon tanult és vált magister artiummá. Janus mint legum doctor tér vissza Magyarországra, útban hazafelé Andrea Mantegna készít róla portrét s talán egy freskóján is megörökíti az ifjút, aki ekkor már magas egyházi rangok várományosa. Néhány éve még, kamaszként, annyira pajzán, olyan szabad szájú verseket írt, amelyekbe még Villon is belepirult volna. (Ezeken jót vihogtak volna együtt, amúgy pedig bizonyára nagyszerűen kijöttek volna egymással.) Mostanra, húsz-huszonöt éves korára, Janus az itáliai humanisták egyik szeme fényévé lett, akinek okossága, eleganciája, tehetsége és műveltsége elbűvölte a környezetét. Hazaérkezve Magyarországra Corvin Mátyásnak, a kor egyik nagy reneszánsz uralkodójának vált bizalmasává, aminek köszönhetően nemcsak püspökké lett huszonévesen, pápai külön engedéllyel, hanem az országot irányító egyik legfontosabb politikussá is, a legmagasabb állami méltóságok viselőjévé. Csak latinul, a kor művelt nyelvén írott versei maradtak ránk, költészetét a mesterien használt antik formák, modern üzenetek és univerzális tartalmak szintézise definiálja. Sokszor rangsorolták a legnagyobb ókori latin költőkkel egy sorba, annyi azonban bizonyos, e nyelvnek ő az utolsó korszakos jelentőségű poétája. (Magyarország különben azóta is adott jelentős latin tollforgatókat Európának, pl. Budai Parmenius Istvánt, Sir Roger Hakluyt újvilági expedíciójának krónikását. De Milne Micimackóját is egy magyar fordította le latinra.)

Villont hol máglyán akarták megégetni, hol akasztófára küldeni, és harminckét évesen eltűnik szemünk elől a történelem süllyesztőjében, Janus pedig rövid élete végén kusza politikai cselszövésekbe keveredett: ő is megismerte, milyen az, amikor az ember a kivégzés árnyékában vet számot életével. Néhány évvel azután, hogy Villon odahagyta Párizst és útnak indult, ki tudja, talán kelet felé, a nagybeteg püspök most nyugat felé menekül királya haragja elől. Valahol délen találkozhattak is volna, ha Janus Pannonius útközben egy Medvevár nevű helyen, nem messze egykori szülőfalujától, örökre le nem hunyja a szemét. Akkor, abban a pillanatban, lelki szemei előtt talán megjelentek azok a szavak, amelyek egy római korból fennmaradt sírkőbe vésve olvashatóak. A sírkövet Pécstől, Janus püspöki székhelyétől, latin nevén Quinquecclesiae városától nem messze találták és egy nagy színész emlékét őrzik: Sokszor meghalt, de így még soha!

Janus Pannonius teste a pécsi székesegyházban nyugszik. Jorge Luis Borgesnek nem csak egy novellájában találkozunk Pannóniai János teológussal, de Borges egy nehezen feledhető verset is írt, Az első magyar költőre címmel. Zárjuk ezt az ismertetést ennek soraival.

Szőcs Géza,
a magyar PEN Club elnöke

Jorge Luis Borges

AL PRIMER POETA DE HUNGRIA
("El oro de los tigres")

En esta fecha para ti futura
que no alcanza el augur que  la prohibida
forma de porvenir ve en los planetas
ardientes o en las vísceras del toro,
nada me costaría, hermano y sombra,
buscar tu nombre en las enciclopedias
y descubrir qué ríos reflejaron
tu rostro, que hoy es perdición y polvo,
y qué reyes, qué ídolos, qué espadas,
qué resplandor de tu infinita Hungría,
elevaron tu voz al primer canto.
Las noches y los mares nos apartan,
las modificaciones seculares,
los climas, los imperios y las sangres,
pero nos une indescifrablemente
el misterioso amor de las palabras,
este hábito de sones y de símbolos.
Análogo al arquero del eleata
un hombre solo en una tarde hueca
deja correr sin fin esta imposible
nostalgia, cuya meta es una sombra.
No nos veremos nunca cara a cara,
oh antepasado que mi voz no alcanza
Para ti ni siquiera soy un eco;
para mí soy un ansia y un arcano,
una isla de magia y de temores,
como lo son tal vez todos los hombres,
como lo fuiste tú, bajo otros astros.

AZ ELSŐ MAGYAR KÖLTŐHÖZ

E néked csak jövendő pillanatban,
mely annak is titok, kinek az izzó
planéták vagy a bikák jonhai
felfedik a jövő korok tilos
szerkezetét, mi sem lehetne könnyebb,
mint valamilyen lexikont felütni,
hogy megleljem neved, testvéri árny,
s megtudjam, mily folyókban tükröződött
arcod, mely mára por és hamu lett,
s mily kardok, mily bálványok és királyok,
végtelen alfölded mily fényei
kapatták hangod első énekedre.
Éjszakák s tengerek állnak közöttünk,
a századok nagy változásai,
és fajták, éghajlatok, birodalmak,
de valami megfoghatatlanul
összeköt, a szavak titkos szerelme,
hangok és jelképek e társasága.
Mint hajdanán az éleai íjász,
egy kósza estén valaki magában
egy árny-céltábla felé lődözi
egyre e képtelen nosztalgiát.
Mi ketten sosem találkozhatunk,
ó, ősöm, kihez el nem hat szavam.
Számodra gyönge visszhang sem vagyok,
magam számára szorongó titok,
varázslat és rettegés szigete,
amilyen talán mindig minden ember,
és te is voltál, más egek alatt.

(Fordította: Somlyó György)