Részlet Novák Valentin Páternoszter című regényéből

„A turista-hit: hogy még eljövök, de a hazavitt digitális örömködés, analfabéta-fotózásaim pixelekbe fénykövült eredményei, majd elkísérnek életem végéig, s ez a CD-n rögzült, vetíthető, vakító kék és vakító fehér üzenetsor csalat a végtelen egybeolvadás helyett, de legalábbis a következő ide-időutazásig” – Részlet a Páternoszterből

Részlet Novák Valentin Páternoszter című

regényéből

A Páternoszter modern fejlődésregény, amely a személyiségben zajló belső folyamatok leírására koncentrál. A gondolati, lelki fejlődés mellett,
ellenpontozásképp, színesen villódzó tablót kapunk az újrakapitalizálódás koráról egészen a jelenig, mikor Gogol Nyevszkij proszpekt című novellájához hasonlatosan, egy körúti ablakból szemlélődve tekint végig a rendszerváltás zsibvásárán a „lelki” főhős.

…A regény formai invenciója a zavart hétköznapok fölé emeli az olvasót, akárcsak az elbeszélt történet hőseit. Mint a Páternoszter, mely a földi köröktől néhány szinttel mindenképp feljebb emel…

A kötet fülszövege

Novák Valentin

Meteorák. A lélekröptető. Ezt az Istenhez közeli emberfészket nem bombázták szét, mint Monte Casino – állítólag – stratégiailag fontos, szent köveit. Itt a megtorpant idő fény-gyolcsával körbetekerte az égre bökő sziklákat, melyek ujjak gyanánt szolgálnak, melyeken a frusztrált, orális fázisba ragadt emberiség lerágott, égaljkaristoló körmeiként díszlenek a kolostorok. A Meteorák rám vetült hatásai háromszori látogatás után: kilencvenkettő – csodálat, döbbenet, gondolati fotográfiák, verslenyomat, vágy az ott-maradásra; kétezeregy – a görögül belépőjegyet kérés nyelvtudás-morzsái, majdnem elszállás, az ott-veszés, az ugrás (kanyoning) alig visszatartható szándéka, riadt szakadék-vízió; kétezerhat – tisztelet, digitális képek, turista-hit, hogy látom még életemben. Következzen hát három mondat a Meteorák zsarnokságáról…

A verslenyomat: Fehérre meszelve az ég, // Kecske zabálta hegyek, // Árkádia szerelem-zöldjét // lelegelték, // Fönn, a hegy ujja begyén // napfény-lándzsától leterített // zarándok vérzik el, // Kolostor – Isten köldökén, // URAMIRGALMAZZ-magány, // Hegyek tenyerében // tévelygés-anyám szül holnapot, // Kis odvak vadjai: remeték, // Csontra fonnyadt bőrük alá // Isten rak emésztő máglyatüzet; // s mohón táplálják – // korhadt csontjaikat // - sancta simplicitas! - // adván a bennük dúló, // halál-buja tűzhöz, // Sziklákon csönd, Isten ül ott, // Ikonok mögött halk sóhajok, // Remegő szakáll alól a dal – // (Kyrie eleison) elzavar, // Hisz itt csak ISTEN ismer, // A föld is égre bök, // Odüssszeusz hajóz, // Itt csak Isten ismer, // A Föld is égre köp, // Platon tévelyeg, // Csak isten ismer, // A FÖLD is égbe döf, // Dionüsszosz csalat.

Az ugrás szándéka: a kikezdhetetlen vágy attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam megint a megingathatatlant, túl a könyvbe szedett verssorokon, az első, kifilézett, bepanírozott, mirelit-konyhakész gondolatáramláson, s midőn a látványossággá degradált férfikolostor macskákkal tarkított, kihangszórt szent énekkel kedélyesített nevezetességeit „tíz évre rá” újfent végigjártam (óriási, retzinát dédelgető fenyőhordó, hátborsóztató csontkamra, ikonterem, konyha, közös imára szolgáló helység, mittudoménmármiegyéb), s kiülhettem a buszparkoló, benzinfelhőt párálló, turistát büfögő nyughatatlanságától úgy ötvenlépésnyire, magába a tájszentségbe belefeledkezni, ahol ugyan még mindig jöttek-mentek a hozzám hasonló, s hozzám mégsem hasonló más-országbéliek, és megvetőleg sandíthattam rájuk, miért nem oszlanak semmivé a következő meredek-leküzdő zihálásukkor, miért nem ugranak, utat mutatva az üresség felé, hogy tisztán lássam a közeljövőt, s ne ugrándozzanak a Semmivízió szellemképeiként e szakrális adásban, ha tetszik sugárzásban, szóval ez a kikezdhetetlen vágy nem lankadt, nem csillapult, mert tudtam ugyan, hogy Kalambakába költözve, hétvégi turistaként bebarangolhatom a környék zegzugait, remete-ösvényeit, szent-ember menedékeit, tudtam, hogy fölvéve a hitet, megtanulva a nyelvet, számtalan lemondás és elhivatottság révén szerzetessé lehetek, s beleragadhatok a múlt méz-idejébe, mely idepergett a jelenbe, de azt is tudtam, hogy egy áldott önagresszió, az „áldott mélység” magamhoz ölelése, melynek jele, majd egy koszorú lesz a sziklamámor alján, s egy felvillanó újságcikk valamelyik szaloniki, athéni vagy országos bulvárlapban – „óvatlan volt, kétszáz métert zuhant”, mégis jelentősebb perspektíva arra az esetre nézvést, amelyet fontolgattam – az örökre itt maradáséra; tehát hol ücsörögve, de felpattanásra, elrugaszkodásra kész inakkal, hol a létező nem-lét peremén álldogálva-tétlenkedve, de nekifutásra hangolt izomtónussal vártam a jelet – egy csettintést, egy belső vagy rajtam kívüli hangot, egy fénypedzést a retinán, egy mozgáslavinát indító botlást a köveken, a halálmintázatban elpöttyintett, lélekként kiégett fűcsomókon, egy életfilm-csapó happy end-jelenet kattintását, egy bármilyen jelet: fénytollal írt istenszignót az önkivégzési parancsra, egy szignált, mondjuk az egyetemleges takarodás dallamát, egy pecsétet (ötödiket, hetediket), égő-bőr-bűzös „te, marha” –billogot, méhcsípést akár, de nem jött a jel, pedig már a madarak is incselkedőn csaptak a látkörömbe, pedig már elnehezült lódarazsak derengtek a szakadék felett, talán a fenyőgyantás bor delírium-követeiként, pedig már minden mitológiai heroizmust, égbetörést, szárnyalást, ugrást, bukást oda-vissza sorakoztattam ki-kihagyó, szüszifoszian izzadó emlékezetemben, már a Jancsira váró sütőlapáton ültem, amivel önmagamat lódítóm a nemlét kemencéjébe, de elmaradt, elmaradt a Meteorákkal való egyesülés, pedig restanciám volt – Őrség, kutyakör, fogadalom, Őrség, kutyakör, fogadalom, Őrség, kutyakör, fogadalom; mi hát a megoldás, szakította félbe saját-origómba, abszolút nullámba bedaráló mantrámat a buszratolongás autizmus-turistát undorító emberdörgölődzése, a húsvérségbe visszazökkenés.

A turista-hit: hogy még eljövök, de a hazavitt digitális örömködés, analfabéta-fotózásaim pixelekbe fénykövült eredményei, majd elkísérnek életem végéig, s ez a CD-n rögzült, vetíthető, vakító kék és vakító fehér üzenetsor csalat a végtelen egybeolvadás helyett, de legalábbis a következő ide-időutazásig, mikor is takarékosabban bánok majd a memóriával, mert ugyanazt minek, csak finomságukban kandikáló, ingerkedő részleteket, új meglátásokat, érettebb szemléletet kacsintó beállításokat exponálok, s egyéb hülyeségek tolulnak a vérrel, mint a tapasztalat lerakata a jobbféltekében, hogy ezt a tapasztalat-depót továbbadtam, megmutattam Leánkának, s majd megmutatjuk közös Leánkánknak ötévesen, tizenötévesen, de harmincévesen már egyedül zarándokolja a sziklákat, s talán ideköltözési vágy tör rá, a női kolostor kőbe rejtett, számlálhatatlan lépcsőit mászva, talán repülhetnékje is lesz, de a nyugodtabb lélek, mely neki jutott, nem növeli cselekedet-hajtásig sem a vágy csíráját, és amikor ötévesen felráncigáljuk ide, ahelyett, hogy az Afrodité-születésnek szolgáló borszínű tengerben lubickolhatna naphosszat, én végre olyan leszek, mint ő a fogantatástól, nyugodt, sebezhetetlen, kereszttel jelölt, aki kiállva a szikla szélére, csak kattint egyet szemcsippentésnyi záridővel a mélybe, s elmosolyodik, miközben fogai között szűri a most már latinul is betéve tudott Miatyánkot, s int a távolban szitáló madaraknak, nyugodtan fészkeikre szállhatnak, mert így is örök az idő, s csak kattint egyet nagy záridővel, mert most már ő maga a statív, mely által bemozdulás mentes a jövő, mert sziklaként magasodik szent hármasságuk, a Leánkából, a kisleánkából és a saját-lényéből emelkedett hármasoltár, s akár glória gyanánt mindhármuk fejére fészket rakhatnának az időtlen béke galambjai, ilyen képzetek járnak majd a fejemben, giccs és fennköltség észrevétlen határmezsgyéjén ideodázva, talán a szél is belekap majd a hajunkba, s hunyorgunk a fény áradásában, belenevetünk az előttünk titkolódzó végtelenbe, s valaki véletlenül beleexponálja egy képkompozícióba a magába feledkezett, boldog csoportozatot, a boldog családot, s hazaviszi talán-Japánba, talán-Spanyolországba, talán-Argentínába, s talán ki sem törli a százával sorjázó fotóemlékezés-gyűjteményből, mert annyira szépek a fények, mert annyira élesek a kontúrok, mintha azok is, a ki tudja kicsodák, a kép jobb sarkában, az ég alatt, talán, mintha ők maguk is sugároznának, pedig, ha felnagyítjuk, csak négy-öt pixel a fejük (durva elmosódás), mégis olyanok, mintha sziklaként örökké ott álltak volna, tele az élet hajszálrepedéseivel, a lét végtelenszer ismétlődő részleteivel, s egy ismeretlen számítógépen az elektromágneses térben raktározódunk, mígnem feltesz majd minket a talán-japán, talán-spanyol, talán-argentin família a honlapjára, ahol világutazásaik számukra legkedvesebb, valójában legvisszataszítóbb, de fotóshoppal feljavított (giccsesített) képeit publikálják, s ahol majd magunkra találunk egy véletlen világböngészés alatt, ahol majd magunkra találunk, de nem ismerünk magunkra többé…

A Katakomba című részlet a kisregényből.

Novák Valentin: Páternoszter. PONT Kiadó, 2012.