HELYSZÍNI

Kolozsvári színház tegnap és ma címmel szervezett kerekasztal-beszélgetést a Kolozsvár Társaság a teátrum múltjáról és az intézmény aktuális problémáiról.

„A színház a jelenkor művészete”

Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, Visky András művészeti aligazgató, Kötő József színháztörténész és Zsehránszky István színházkritikus voltak a meghívottai a Kincses Város színházi problémáit felvető rendezvénynek. A beszélgetést Kántor Lajos irodalomtörténész moderálta.
Elsőként Kötő József színháztörténész ismertette Janovics Jenő, Poór Lili és Héjja Sándor szerepét az erdélyi színjátszásban, érintve a kolozsvári intézmény fontosabb múltbeli törekvéseit. Előadásában hangsúlyozta: a színház kultúrája mindig arra törekedett, hogy megteremtse a lokális és egyetemes szintézisét. A hagyományokra alapozva próbált modern lenni és minőséget nyújtani. Mivel a kisebbségi helyzetből fakadóan a két világháború közötti időszakban – a többi romániai magyar intézményhez hasonlóan – semmiféle állami támogatást nem kapott, egyedül kellett megküzdenie az önfenntartás, a minőségteremtés és modernizációs törekvések hármas kihívásával. A rendszerváltás után alapvetően megváltozott a színház funkciója, átértékelődött a kultúra fogalma, megszűnt az egységes, populáris kultúra, elvált az elit és tömegkultúra.
Tompa Gábor azzal reflektált a színháztörténész által elmondottakra, hogy a színház tekintetében nagyon nehéz hagyományról beszélni. Az erdélyi magyar társadalom nehéz pillanatban van. Túlságosan erős a múltba való fordulás szándéka, ami semmilyen szempontból nem vezet jóra. A Harag György színháza című könyv néhány passzusára hivatkozva elmondta: többször emlegetjük, hogy bezzeg Harag mennyire erdélyi előadásokat tudott létrehozni, viszont kevesen tudják róla, milyen kritikusan viszonyult Kolozsvárhoz, sokat szenvedett, nem igazán érezte jól magát itt. Sokszor elvágyódott, Újvidékre, Barcelonába. Közben olyan remek színpadi műveket alkotott, mint a Sütő-tetralógia. „A színház viszont a jelenkor művészete, és azt hiszem, hogy a hagyományokra építeni nagyon nehéz, még akkor is, ha a mestereinktől tanultunk és az ő gondolataik, gyakorlataik tovább élhetnek bennünk” – fogalmazott a színházigazgató.
A szakmának természetesen az a legjobb, ha visszajelzés érkezik a közönség részéről. Ezt viszont csak az tudja megtenni, aki eljár a színházba. Nagyon sokan azonban ennek hiányában kritizálják a produkciókat. ’89 után elindult egy művészi program, amelynek helyes vagy helytelen volta rövid távon ellenőrizhetetlen.  Az erdélyiségre kitérve Tompa elmondta: bármit csinálunk, az óhatatlanul erdélyi. Minél inkább próbálunk megfelelni valamilyen politikai célnak, annál inkább gyengébbé válunk művészileg, ezt nem szabad mércének venni. „A színház eleven intézmény. Változik. Akárcsak a teniszben, mindig a következő labdára kell figyelni, és minden egyes labdáért meg kell küzdeni. Az a tény, hogy egyetlen magyar nyelvű tagszínháza vagyunk az Európai Színházi Uniónak, olyan erős társulatok mellett, mint a moszkvai, szentpétervári, római, madridi, barcelonai, örömre ad okot, és még sincs eléggé benne a köztudatban”. Külföldi fellépéseiket, mint legutóbb Koreában vagy Kolumbiában, nagyon nyitottan fogadták.
Zsehránszky István szerint is a korszerűséget kell szem előtt tartani.  Ennek az elvárásnak a kolozsvári társulat maximálisan eleget tesz. A mai teátrumhoz viszont kortárs drámaírók is szükségesek.  Kiemelte ezzel kapcsolatban Lászlóffy Csaba műveit, amelyeket jó volna színpadra ültetni, de Bálint Tibor és Csiki László alkotásainak színre vitele is megfontolandó.
Az intézmény nem zárkózik el a kortárs drámától, vannak házi szerzői, erre kiváló példa a Visky-sorozat megvalósítása. A mai művekkel sok esetben az a gond, hogy a szerzők csak irodalomként ismerik a műfajt, drámájuk így színpadidegen – vetette közbe Tompa.
Visky András szerint lehet jól tudni a siker receptjét, de amennyiben sémákban gondolkodunk, feladjuk eredetiségünket. Sajnos, hiányzik a teátrumból az univerzális dimenzió. Néhány éve nemzetközi fesztiválokat szervez ugyan, de ezekre a külföldi produkciókra leginkább azok jönnek el, akik nem Kolozsvárott élnek.
A nagytér-kistér viszonyáról a jegyeladási statisztikára hivatkozva Visky kifejtette: a stúdió-előadásokat összességében többen nézik meg, mint a nagyteremben játszottakat. Utóbbiak közül a Három nővért, amelyet a kolozsváriak rendkívül jól fogadtak, több mint hat és félezer fizető néző látta, míg a stúdióban előadott másik Csehov-darabot, a Ványa bácsit csak Kolozsváron közel tízezren.
A hetvenes-nyolcvanas években a színház még a kifejezetten rossz, a rendszer által erőltetett darabok előadásánál is megtelt. Figyelembe kell venni, hogy akkor egész más funkciót töltött be az intézmény.  A kultúrafogyasztási szokásaink megváltoztak, és ha őszinték akarunk lenni önmagunkkal, el kell ismernünk, hogy ma már nem megyünk el egy előadásra csak azért, hogy hét-nyolcszázan együtt lehessünk – érvelt Visky.
Kántor Lajos meglátása szerint viszont manapság több fiatal jár a kolozsvári előadásokra, mint a hetvenes-nyolcvanas években, és ez jó jel. Vagyis a tartalmas beszélgetésben felvetett problémák ellenére a kolozsvári előadások hazai és nemzetközi körökben egyaránt népszerűek.
                                   

Varga Melinda