Ugrás a tartalomra

 

Műbalhé és listaháború

Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkárt kérdeztük a József Attila-díj körül felmerült vitás kérdésekről, a díj presztízséről és a párbeszéd lehetőségéről az írószervezetekkel.

Az idei, március 15-e alkalmából odaítélt József Attila-díjakkal kapcsolatban többen botrányt emlegetnek. Ennek alapja, hogy a szakmai szervezetek által javasolt 6 név helyett másik 6 ember kapta az elismeréseket. Mi volt ezeknek a cseréknek az oka?

A díjat nem az írószervezetek alapították, nem ők ítélik oda és nem ők adják át. Ha ez volna a helyzet, minősíthetetlen durvasággal érne fel, ha a minisztérium odaszólna az íróknak: „Jenőnek nehogy má díjat aggyatok, hova ment az eszetek? Hanem ott a Béla, az megérdemli, derék fiú, nyomjatok neki egy Józsefatillát, me különben nem leszünk jóban...” Valahogy így ábrázolja a jelen disputa írók és „hatalom”, írószervezetek és kormányzat, költők és államtitkár viszonyát. Egyik oldal: értékelvű, demokratikus és transzparens – a másik bunkó, mint hivatalnok egy Esterházy-regényben, szalonnát és hagymát eszik a költők verskéziratai fölött, tahó, autokratikus és közönséges. Amolyan pártállami káder. Szóval amilyen saját szerény személyem.

De hát a díj – hangsúlyozzuk – kormányzati kitüntetés. Ez adja meg a rangját, szemben az írószövetségi kitüntetésekkel, amelyeknek nem vitatom a súlyát, de az írókat érdekes módon mégis a József Attila-díj hozza lázba, annak odaítélési vagy oda nem ítélési körülményei meg hasonlók. Ezelőtt 10 évvel a József Attila-díjra vonatkozóan is – mint minden úgynevezett művészeti középdíjra (Liszt, Munkácsy stb.) – a törvény betűjének megfelelően a miniszter döntött. Az írószervezetek javaslatainak figyelembe vételével. De nem szolgai elfogadásukkal. Ekkor alakult ki az a gyakorlat, hogy az évente 13 díjra az írók 26 javaslatot tesznek, mármint 26 alkotó személyére. A miniszter ebből választotta ki a 13 nevet, illetve művészt, akik aztán átvehették a díjat. Később – ha jól tudom, Hiller István minisztersége alatt – a gyakorlat megváltozott. Az írók továbbra is egy 26 névből álló listát véglegesítettek, a minisztérium pedig minden további nélkül átvette innen az első 13 nevet, vagyis aggály és vita nélkül elfogadta a névsort, egyben rangsort.

Ez a szokásrend a minisztériumot 100 százalékosan eljelentékteleníti, bólogatójánossá fokozza le, postás- vagy postaládaszerepre minimalizálja. Egyetlen szempontból látja szükségesnek (vagy szükséges rossznak) a kormányt: a díj fénye szempontjából. Egy kicsit Mátyás korabeli okos leányos, egy kicsit Krusovszky Déneses filozófia ez, bent is vagyok, kint is vagyok. Kormányzati díjat kapok – mit kapok? adok! – miközben a kormányzatot szabadon ócsárolhatom és elküldhetem a jó büdös francba. Hát nem kényelmes helyzet ez?

Erről mondom: ha az írók díjat akarnak alapítani, ám tegyék. De a kormányzat által odaítélt díjakkal kapcsolatban ne vegyék rossz néven, ha a kormányzat 26 nevet szeretne kapni.

Az írószervezetek ezt megtagadták. Egy ismeretlen személyhez, „Réthelyi József” miniszterhez írott izgatott levelükben ragaszkodtak ahhoz, hogy csak 13 nevet fognak átküldeni, ezt tessék elfogadni, és ennek a 13 alkotónak átadni a díjat.
Réthelyi József nevű tagja nincs a kormányzatnak.

De fontosabb ismeret az, hogy az összes – értsd, az összes – szakmai szervezet, a táncművészektől a zenészekig, a képzőművészektől a könyvtárosokig tiszteletben tartja a „kétszer annyi nevet jelölünk, mint ahány díj van” elvet. Előfordul az is, hogy a minisztérium elfogadja a javasolt sorrendet, és az is, hogy nem. A szakmai szervezetek viszont elfogadják a minisztérium kizárólagos kompetenciáját, hogy a tágabb javaslatukban foglalt névsor felét részesítse díjban. Ezt a magam részéről korrekt és fenntartható gyakorlatnak vélem.

Nem félsz attól, hogy a szakmai szervezetek ajánlásának ilyen lefokozása miatt elveszti a József Attila-díj a presztízsét?

Miközben fülsiketítő hőbörgés fogadja a minisztérium, illetve az államtitkár „beavatkozását” (hova? ismételjük: önnön ügyeibe, hiszen a díjazás felelőssége végül is kizárólagosan az övé), és önérzeti kérdésként, tkp. presztízsharcként jelenik meg a kérdés, érdekes módon nem esik szó magának a díjnak az értelméről. A József Attila-díj értelme: megerősíteni a köztudatban a pályakezdésen túl levő, de már jelentősnek mondható alkotók helyét, elismertségét, elfogadottságát, legitimációs fedezetet biztosítani törekvéseik számára, az intézményes sáncokon belülre, a kánongyártó műhelyek közelébe emelni őket.

Ez bizony felelősséget is jelent. És ez a felelősség nem a 9 írószervezet jelöltállítási kompromisszumai környékén keletkezik, hanem a díjat odaítélő kultúrpolitikai alany részéről. Ha korunk egy jelentős költője nem kap József Attila-díjat, az utókor ezt a minisztertől vagy államtitkártól fogja számon kérni – logikusan –, nem pedig 9 írószervezet egykori szavazó delegáltjainak meg sem határozható körétől. Ahol egyetlen tényező vállalja a döntést: ott beszélhetünk felelősségvállalásról. Ahol kilenc: ott ez megfoghatatlanná maszatolódik szét. Most kérdem én: ki tudná megmondani – ideértve a jeles írószervezetek képviselőit is –, hogy név szerint mely írókollégák negatív döntésén múlott, hogy Kenéz Ferenc mindmostanáig nem részesült a díjban? Vagy itt van Kiss Judit Ágnes. Van-e magyar kritikus, esztéta, költő, aki vitatná, hogy hosszú évek óta kiváló kötetekkel gazdagítja a kortárs magyar lírát? Nos: nem szeretnék az az államtitkár lenni, akinek működése alatt nem kapott József Attila-díjat Kiss Judit Ágnes, vagy (még mindig) nem kapott díjat Kenéz Ferenc, további nevekről majd máskor.

Álljon elő az a tudós ember, aki bebizonyítaná – á, dehogy bizonyítaná, legalább csak állítaná, azt merné állítani –, hogy az elmúlt tíz évben József Attila-díjat kapott 130 író-költő mindegyike „jobban megérdemelte” a díjat, mint Kenéz vagy Kiss? Nosza, rajta.

Kissé arra emlékeztet ez az egész, hogy amikor tavaly a kulturális államtitkárság néhány filmet támogatott saját (akkor még létező) keretéből, az egyes hozzáértők nem azzal foglalkoztak, hogy helyes volt-e éppen azokat az alkotásokat támogatni, hanem azzal: miért nem állított össze az államtitkár egy szakmai kuratóriumot, miért nem az döntött a pénzről? (Ma már nem kell emiatt főnie ezeknek a fejeknek: az ő aknamunkájuknak is köszönhetően, olyan politikai döntés született, hogy filmek készítéséhez ezentúl kizárólag az úgynevezett Filmalap fog támogatást nyújtani.)

Szőcs Géza a díjátadón

Miért tartod fontosnak, hogy egy állami kitüntetés odaítélésénél a szakmai szervezetek beleszóljanak a döntésbe? Miért volt értelme megkérdezni a véleményüket, ha nem érvényesülhetett maradéktalanul a javaslatuk?

Nem tagadva és nem is vitatva a művészek kompetenciáját más művészek alkotásainak megítélésében, az azért aligha véletlen, hogy míg teltek-múltak az évszázadok, kialakult egy önálló szakma, a kritika. A művészek olykor túl közel állnak a művészethez, olykor nyakig benne – nem mindig rendelkeznek a szükséges távlattal ahhoz, hogy értelmezésük és értékítéletük kollégáik műveiről tökéletes legyen. De nem is ez a dolguk.

A kulturális területért felelős kormánytisztviselőnek viszont ez a dolga. Többek közt ezért kapja a fizetését, hogy értsen a kulturális történésekhez, folyamatokhoz, legyen tisztában az értékekkel, az alkotókkal, az egész bonyolult rendszerrel. Az a minimális korrekció, amellyel egy miniszter élhet egy díj odaítélésénél – az, hogy ne pusztán bólintson és jóváhagyjon, hanem hogy kétszer annyi név közül választhasson, mint amennyi a díjak száma – a társadalmi, nemzeti, nemzetközi távlatokba helyezéshez szükséges. Azt üzeni ezzel a miniszter: nemzetünk önképéről, a valóság szublimálásáról és értelmezéséről, vagyis a világról való gondolkodásáról X. vagy Y. művei többet elmondanak, és megfoghatóbb ígéretet hordoznak, mint más, ugyancsak kiváló alkotók, és ezért fontosabbnak tartom felhívni a figyelmet rájuk, mint Z. vagy N. műveire.

Azért, hogy érték és értékelés szempontjából a minisztérium 2012-es döntése ne válhasson további  vádaskodások tárgyává, a következőt javaslom. Adva van tehát összesen 19 művész. Az írószervezetek javaslatai alapján 13-nak kellett volna megkapnia a József Attila-díjat. Ebből a 13-ból személyes döntésem alapján 6 alkotó nevét hátrább soroltam és beemeltem helyettük 6 másik nevet. Honnan? Arról a listáról, amelyen ugyancsak az írószervezetek jelöltjei szerepeltek, de még nem rangsorolva. (Tehát nem „listán kívülről” kerestem új neveket.) E pillanatban van 7 író, akiket a szakma javasolt, és a kormányzat egyetértett a díjazásukkal, van 6 író, akiknek a díjazását későbbiekben látja helyesebbnek, és van 6 író, akik az államtitkár döntése alapján kapták meg a díjat. Így jön ki a 19. Nos: én vállalom, hogy az általam javasolt 6 író és költő műveiből még idén megszerkesztek egy olyan antológiát, amely talán világosabbá teszi, miért rájuk esett a választásom. Ezzel szemben felkérem az írószervezeteket, hogy az általuk promovált 7 díjazott és 6 nem díjazott művész írásaiból is állítsanak össze, ők maguk egy-egy antológiát.

Év végére gazdagodnánk tehát három kötetecskével, három összevethető, összehasonlítható, elemezhető, idézhető, vitatható, kárhoztatható kiadvánnyal. Akkor majd, attól kezdve, fogjuk majd tudni, mit gondoljunk értékről, értéktudatról, minőségről. Addig azonban kérném nem tovább rágni ezt a csontot, nem tovább csócsálni a „beleavatkoztak az írók döntésébe” valótlanságot.

Még egy szót a demokráciáról. A 9 írószervezet kikötötte magának, hogy bármelyik szervezet jelöltjével kapcsolatban vétót emelhet. Ez a demokrácia lengyel nemesi értelmezéséhez áll közelebb, mint a 21. századi felfogáshoz – de azért furcsának tartom, hogy inkább elfogadom saját jelöltem megvétózását egy másik írószervezettől, mint azt, hogy tudomásul vegyem a minisztérium jogát, hogy részt vehessen a saját díjával kapcsolatos döntés meghozatalában... De elnézést, nem akarok beleszólni az írószövetségek belső ügyeibe. Tekintsük ezt az észrevételt meg nem történtnek.

Az engem ért vádak mintha némi romantikus dicsfényt is kölcsönöznének személyemnek. Mintha váratlanul megjelentem volna oldalamon két Colttal, ormótlan csizmáimmal berúgva a lengőajtót és berontva a szalonba, Moldova György brutálisan szalonképtelen tréfáját ordítozva: Mi van itt, megint a Fiatal Alkotók Széchenyi Oszkár Köre ülésezik? Majd lesöpörve az írószervezetek kéziratait az asztalokról, krétával felírtam volna a söntés fölé a József Attila-díjasok ultimatív névsorát. Talán elkövetkezik az az idő is, amikor egy ilyen figura fog ülni az államtitkári székben. Én azonban szerényebb, szelídebb és szemérmesebb vagyok, nem ilyen vadnyugati hős, aki csakazértis szembe megy az egész kortárs magyar irodalommal. Ha szembe megyek, nem csakazértis, hanem mert meggyőződésem, hogy igazam van.

Amit nem értek: miért volt szükség erre a műbalhéra? Leülhettünk volna megtárgyalni a helyzetet előzetesen is. (Csaplár) Vilivel, (Szentmártoni) Jánossal, (Mezey) Katival, (László) Noémival, (Turczi) Pistával vagyok olyan viszonyban (és remélem, a többiekkel is), hogy bármit bármikor megbeszéljünk.

Hasznosabb lett volna, mint egy „dr. Réthelyi József” nevű fantommal levelezni, és egy Szőcs Géza-fantommal hadakozni. Hölgyeim, Uraim, egyet ígérhetek: akár államtitkár leszek, akár nem, mindig készen állok Veletek dialógust folytatni, és saját véleményemet megosztani körötökben irodalmunk bármely kérdéséről.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.