Irodalmi Jelen

Az időleges szerelmek keresése

2012. március. 05. - 19:48

Makkai Bence Dombok, fények, mesék című tárlatán fotóművészet és irodalom különleges találkozása valósult meg. A fényképeket kortárs erdélyi alkotók versei és rövidprózái illusztrálják. Az alkotót az összművészeti vállalkozásról, valamint a Holtvágány című filmje kapcsán a szakmához fűződő viszonyáról kérdeztük.

Hat éve készültél el a Dombok, fények, mesék fotósorozat anyagával. Az izgalmas fény-árnyék technikákat feldolgozó alkotásaidat Kolozsvárott és Marosvásárhelyen is láthatta a képzőművészetre fogékony néző. Az irodalmi szövegek miért csak most társultak hozzá?

A képek elkészítéséhez Olivier Mériel francia fotográfus Fehér Fény című, a téli Cannes-t megörökítő fotóalbuma adta az alapötletet. A fekete-fehér fotók és a fények, melyeket a Francia Riviérán láttam, nagyon erősen megihlettek. Arra az elhatározásra jutottam, hogy megpróbálok itt, az erdélyi tájakon valami hasonlót lencsevégre kapni. A sorozat első darabjai 2005-ben készültek el, és egészen addig folytattam, amíg össze nem gyűlt egy relatív érett anyag, amely aztán 2008 júniusában, a Bulgakov Kávézóban került kiállításra. Novemberben pedig Marosvásárhelyen az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál kísérőprogramjaként szerveztek tárlatmegnyitót a munkákból.

Az ismerősök, barátok, rokonok, akiknek megmutattam a képeket, kis történeteket fűztek hozzájuk. Ilyeneket, mint: épp most ment el egy traktor, mintha a nyoma még meleg lenne a földben. Ahogy Demény Péter is hangsúlyozta a kiállítás-megnyitón, ezek „embertelen” fotók, bár néhol felbukkan ugyan egy-egy hangyányi alak, de inkább csak az ember nyoma van jelen. Mindez a hiány valamiféle asszociációra készteti a szemlélőt. Ebből kiindulván gondoltam arra, hogy nem volna rossz ötlet szövegeket társítani a képekhez. Az első kiállítás-megnyitóra időszűke miatt nem készülhettek el az írások. A szlogen, ami összefoglalta a tárlat anyagát, valahogy így szólt: minden mese ott kezdődik, ahol a nap lemegy a dombok között. Innen a Dombok, fények, mesék címötlet is. Sok sötét árnyalat jelenik meg a képeken, néha felbukkan egy-egy erős fény. Tehát kontrasztokra építkezem. Gyakorlatilag egy alkonyzónát idézek fel, amikor általában az ember elkezdi a meséket, a történetek mondani.

Több helyen is olvasható olyan kritika, és a tárlatmegnyitón is hangoztatták, hogy ezek lehangoló fotók. Ők félreértik az alkony funkcióját?

Vannak nappali fotók is, de azokon is inkább a sötét tónusok hangsúlyosak. Sokan mondták, hogy első ránézésre melankolikusnak, nyomasztónak, depresszívnek találják a munkákat. Én nem így gondolom. László Noéminek a Föld című verse foglalja össze leginkább a fotók lényegét, amelyben súlyos szerelemről, föld ízű napokról beszél. „Nekem a föld való. Követelem. / Ha lehet, ereimben ő keringjen. / Ha lehet, ne engedjen innen/meglépni. Súlyos szerelem legyen, / amit a porból vétetett könnyen visel. / Lehet, hogy nem osztom meg senkivel; / lehet, nem érti, akivel megosztom. / A lényeg: föld-ízű napokat hozzon. / A föld ízétől kinyílok, beérek. / Mint ki már nem élő, még nem holt: / csontkalitkámban nyújtózik az égbolt. / És törzset növeszt magának a kéreg.”

A Mezőség, ahol készültek a képek, gyerekkorom óta kedvenc helyem. Ott lakom most is. Erre a nagyon erős érzelmi kötődésre utalnak a fotók.

Ha már a szerelemről esett szó, erre a tematikára, úgy érzem, találóan tapintott rá néhány szöveg, Nevezetesen Király Zoltán Ma este elhagyott az I és Muszka Sándor Ahogy ígérted című költeményére, vagy Bréda Ferenc Hunyó és Kunyhó című írására gondolok. Hogyan érintettek téged ezek az alkotások? Mennyire tükrözték a te érzésvilágodat?

A szövegekkel együtt mindenképpen átértékelődtek a fotók, de gyakorlatilag az alakult ki belőle, amit igazán szerettem volna: apropót szolgáltatott egy másik művésznek, hogy ennek kapcsán próbáljon meg valamit alkotni. Egyébként Frankl Aliona 2008-ban hasonló dologgal kísérletezett, csak nála a szövegek nem kerültek fel a képek alá, hanem minden nap egy-egy író, költő olvasta fel a művét a kép mellé. Izgalmas kaland volt számomra, hogy miként fogja átértelmezi az általam látottakat egy irodalmár.

Miért ezekre a kortárs szerzőkre esett a választásod?

Egy részük személyes barátságokon, ismeretségeken alapszik. Király Zoltánnal és László Noémivel például iskolatársak voltunk, Bréda Ferenccel huszonéves diákként találkoztam a Bretter György Irodalmi Körön, Muszka Sándor a feleségem albérlőtársa volt.

Mennyi idő alatt készültek el a szövegek? Volt-e határidő?

Körülbelül két év alatt kaptam meg őket. Kezdetben úgy gondoltam, hogy írjanak az emberek nyugodtan, nem sürgetem őket, de lévén, hogy mindegyikük elfoglalt, rengeteg egyéb dolga van, ezért nem igazán akartak elkészülni művek. Aztán Király Zoli javasolta, hogy adjak inkább határidőt, hiszen az a legjobb múzsa, és akkor már gyorsabban működött.

Ilyenfajta művészeti találkozások által népszerűbbé válhat-e a képzőművészet, az irodalom és a bemutatón ezeket kísérő klasszikus zene?

Nem azért hoztam létre a tárlat anyagát, mert hiánycikk volt a piacon, hanem mert láttam benne a mesemondás lehetőségét. A fejemben lévő projekteket akkor fogom véghezvinni, kiállítani, ha kikerekedik egy olyan mese belőlük, amelyeket jó lenne megismertetni a nagyközönséggel. Ez a képzőművészeti, irodalmi és zenei találkozás nagyon szerencsésen jött össze. A szöveg és a fénykép egymásra találása filmszerű képekké válhat az ember fejében.

Tervezed-e más erdélyi városokban, esetleg külföldön is kiállítani a munkákat?

Ha akad rá érdeklődő, támogató, akkor természetesen nagyon szívesen állok elébe.

Filmrendezőként is ismert vagy, a Holtvágány című filmed 2003-ban nagy sikert aratott a Magyar Filmszemlén, majd több nemzetközi fesztiválon is bemutatták. Azóta viszont nem készítettél filmet. Azt mondod egy korábbi interjúban, hogy ezt a területet nem tartod mesterségednek, szakmádnak, hanem időleges szerelmi állapotnak. Még mindig ez az álláspontod?

A Holtvágány után még volt két filmötletem, és reméltem, hogy akad egy producer, aki felkarolja az elképzelést. Nem vállalták el, aztán különösebben én sem erőlködtem tovább. Megvannak a mindennapi teendőim, elfoglaltságaim. Reklámgrafikusként dolgozom, ezt tartom a szakmámnak.

A filmednek viszont érdekes előtörténete van. Mint laikus mentél oda Durst György producerhez a Györgyfalván rendezett Filmtett-Duna Műhely alkotótáborba. Vittél magaddal egy egyoldalas történetet. Miként fogadott, mi történt az után, hogy elolvasta?

Éppen válófélben voltam. Abban a periódusban úgy is mondhatni, hogy a második kamaszkorom éltem meg. Így történt, hogy egyik haverrel elmentünk a legelső TIFF gálára, ahol megnéztük David Lynch Mulholland Drive című filmjét. Nagyon sokkoló látványt nyújtott. Ebből a mozizásból született a következő képsor: jön egy vonat a vágányon, és megáll a ház előtt, kiszáll Bob, az a Bob, aki a Twin Peaksben játszott. Bemegy a ház fürdőszobájába, beleröhög a tükörbe és nem röhög vissza senki. Ebből lett egy egyoldalas kis történet, amellyel gyakorlatilag az egész akkori válságot, én-keresét feldolgoztam, valószínűleg ezért is jött be a producernek, Durst Györgynek. Több változatot is kidolgoztam, aztán a végsőt elvittem hozzá az első Filmtett-Duna Műhely táborba. Elolvasta, röhögött egyet, azt mondta, hogy ez így hülyeség. Aztán elkezdtünk róla beszélgetni, és végül csak elkészült a film.

Ha a film egy időleges szerelem, nem szakma és hivatás, a fotózással hogyan állsz?

Ez már egy sokkal hosszabb szerelem. Azért is félek mesterségnek, hivatásnak tartani, hogy ne kopjon el ez a szeretet. Természetesen ahhoz, hogy valamit nagyon jól csináljon az ember, meg kell tanulni a mesterség a csínját-bínját.

Úgy tudom, novellákat is írtál. Azokkal mi történt, netán vannak irodalmi terveid is?

Az egy betegség. Azt szokták mondani, ihletből csak a géniuszok vagy az őrültek írnak. Minden embernek vannak őrült periódusai. A novellákat meg szeretném tartani magamnak.