Nem a házasságukkal van baj. Ez biztos. Mai eszemmel már meg tudom fogalmazni, hogy apám akkoriban saját forradalmára készült. Amilyen csöndes volt ő, nagyapám annyira feszült, ideges. Valahányszor azt láttam, hogy beszélgetnek, a következő képet mutatták: apám többnyire ült, kezében cigarettával, míg nagyapám körülötte járkált, vagy megállt a háta mögött és a széke támlájára kapaszkodva érvelt, nyilván a nyomatékosság kedvéért.

Jelige: Gimnazista lány

Senki nem hiányzik

1.
Valaki egy húszast hagyott a kávéautomatában.
Nem nagy összeg. Egy kifli vagy egy zsemle ára.
Egy húszasból nyolcvanhatban négy gombóc fagylalt kitelt.
Sokat emlékezem azokra az időkre. Apám akkoriban volt harmincöt éves, mint én most.
Ki a kicsit nem becsüli – nekem a húszas volt mindig a kedvencem. Szerettem Petőfit is a papír ötvenesen, és mikor anyám beváltotta rengeteg aprómat, boldogan gyömöszöltem a perselybe.
Valahányszor a tárgyakra gondolok, mindig a szüleim is eszembe jutnak. Látom őket magam előtt, ahogy abban a pillanatban kinéztek. Anyám nyolcvankettőben szülte a húgomat, kleopátra-frizurát hordott, amit csattal eltűzött, hogy ne lógjon a szemébe. Amikor hazajöttek a kórházból, mit sem sejtve szaladtam a lakásba. Valami óvodás élményt újságoltam éppen, csak a kiságynál torpantam meg. Húgom megragadta a mutatóujjamat, látod, mondta anyám, tudja, hogy te vagy a testvére. Lehet, hogy akkor nem tudtam átélni, viszont, dacára ötéves koromnak, ez az első, közös mozzanat örökké bennem maradt.
Kivettem a húszast, jó lesz a következő kávéhoz. Ami nem sokat segít, mert ha nem iszom, csak a fejem fáj kicsit, úgyhogy nálam is csak egy szokás, időtöltés, hogy időnként kijárok ide, az étkezőbe és hol ezt, hol azt a gombot nyomom meg. Anyám teázik, mindig a Sir Morton-féle Earl Grey-t issza. Mikor ott jártamkor új dobozt bont ki, nekem is mutatja, érzed, milyen remek az illata. Itt benn túl szertartásos lenne folyton teáznom. Külön cukor, citrom vagy azok a szörnyű ízű pótlószerek.
Szóval marad a kávé, a húszasok gyűjtögése; kicsi felnőttkor, kicsi gyerekkor.

2.
Ültünk a mólón, bőrünk hínárszagú, hajunkat szőkére szívta a nap. Röhögve ettük a lángost, húgom a vállát is be-behúzta közben és fintorog, bandzsít, a szemét forgatja. Holnap indulunk haza. Nem is bánjuk, részünkről elég volt a nyaralás. Három hét pénzpazarlás, mondogatta pesti mama, míg élt. Szerinte a balkonon is lehet nyaralni, ahogyan ő tette mindig. Szerencséje volt, mert oda állandóan sütött a nap, így kitett egy kis vizet lavórban, pici napernyőt, a táskarádiót és a hűtőben mindig volt elég házi limonádé, amiből bennünket is megkínált, amikor látogatóba mentünk hozzá, rendszerint az elutazás előtt. A linzer bolti, nem ízlik, a szendvicseket viszont kínálás nélkül megesszük. Pesti mama szertartásos, emiatt láthatatlan falak veszik körül. Csak magával elégedett, meg anyámmal, aki a lánya, „az ő nevelése”. Ha tehetné, visszaparancsolná a régi szobájába. Ezen apám rendszerint röhögni szokott. Akkor pesti mama legyint, s ajkát lekonyítva azt mondja: mit is várok tőled, te taxis vagy.
A nyaralás pedig fontos, így ott hagyjuk pesti mamát és libasorban levonulunk a lépcsőn. A kapun kilépve még édesebb a közelgő szabadság íze. Nyolcvankilencet írunk, július ötödike van, szerda, szerda. Hogy lehet egy hétköznapon a Balatonra utazni? Hát így, a hűvös lépcsőházból a forróságba rohanva, hogy mire leérünk, fél-egy óra alváson is túl vagyunk; a letekert ablakra könyökölve már alig várjuk, hogy a nyaralóhoz érjünk.
A nyaraló nem olyan igazi, több emeletes kéró, ahogy a Bodor, a legjobb haverom terjesztette az osztályban. Dehogy. Egy sima falusi házikó, ahol a balatoni mama és a balatoni papa élnek. Pesti mama a nyomukba sem érhet, és ezt anya tudja jól, de hát mit tegyen ellene. Gyerekek vagyunk, húgom hét, én tizenkettő éves azon a nyolcvankilences nyáron.
Rohanunk átöltözni. Húgom lemarad, mert új ruha várja őt a konyhában, székre kikészítve. Belebújik, pörög, s közben visít, annyira tetszik magának, ode-oda billeg a tükör előtt. Persze váltunk néhány szót nagyapával, és hagyjuk, hogy nagymama megölelgessen. Aztán órákig fürdünk, labdázunk, cápásat játsszunk; este nem lesz gond az elalvással.
Valami mégis más lett, apám nem az igazi, nem rohan fürdeni, húzza az időt. Ezért anyával megyünk mindenfelé, a kisközértbe, fagylaltozni, kukoricát is ő vesz nekünk és furcsa módon könyörgés nélkül oszt zsebpénzt. Vajon milyen, még nem érzett fájdalmat szeretne csillapítani? Egyelőre fogalmunk sincs róla.
Nem a házasságukkal van baj. Ez biztos. Mai eszemmel már meg tudom fogalmazni, hogy apám akkoriban saját forradalmára készült. Amilyen csöndes volt ő, nagyapám annyira feszült, ideges. Valahányszor azt láttam, hogy beszélgetnek, a következő képet mutatták: apám többnyire ült, kezében cigarettával, míg nagyapám körülötte járkált, vagy megállt a háta mögött és a széke támlájára kapaszkodva érvelt, nyilván a nyomatékosság kedvéért.
-Odüsszeusznak nem voltak gyermekei? Neked vannak.
-Apám, ez csak egy példa. Egyébként voltak gyermekei, akiket a felesége gondjaira bízott.
-Nem értelek. Nem ér-te-lek. Nem és nem. Aki lázad, moralizál, és ez a te helyzetedben egyáltalán nem megengedhető. – Lerogyott a mellette lévő székre. – Mi van veled, fiam. Azért mentél a városba, hogy szabad legyél. – Könnyes lett a szeme, de mosolygott. Ekkor meglátta, hogy tőlük nem messze, a tuják hűvösében mászkálok. Odaszólt nekem. – Marcell. Keresd meg a húgodat. – Odébb somfordáltam, de a kíváncsiság addigra hatalmas lyukat mart belém, mindenki ismeri ezt az érzést. Hiába dobtam rá a szófogadás sóját, sehogy sem ment összébb. Aztán este a négy fölnőtt a földszinti étkezőben társalgott, s mikor emeleti szobámból kifelé igyekeztem a mosdóba, leguggoltam a korláthoz hallgatózni.
-Szóval, eldöntötted. – Hallottam a nagyapám szokatlanul színtelen hangját. – Nem mész vissza.
-Nem megyek – szólt csöndesen apám.
-Cöcc. Olyan vagy, mint ezek a németek. A megyében meg mindenfelé. Az egyik új szomszéd, ki gondolta volna, eladta a müncheni házát, hogy ide költözzön. Nem fordítva szokott ez lenni? Te mit szólsz ehhez? – fordult nagyapám hangja nyilvánvalóan anyám felé. Nem hallottam a válaszát, mert a szükség igencsak sürgetett. Álmos voltam és kamasz, akinek ezerfelé vannak a gondolatai. Másnapra mintha elfújta volna a könnyű, délelőtti szél a viharfelhőket. Lenyomtuk az utolsó lángost, fölpakoltunk apám kocsijára, és kimentünk az állomásra. Csak ott vettem észre, hogy eggyel kevesebb a csomag.
Szüleim hosszan búcsúzkodtak. Húgom szinte semmit nem vett észre az egészből. Meg sem lepődött azon, hogy vonattal megyünk haza. Olyan hosszan integettünk apámnak, míg egészen apró nem lett az alakja. Bár én úgy éreztem, valamit elveszítettünk, az egész család, mindannyian, s ez összefüggésben volt azzal, hogy apám a Balatonon, a nyaralóban maradt.
-Ott is fog lakni? – Húgom képzelete szárnyal; pontról pontra elképzeli apánk új életét a lellei házban s ezzel egy új világot is teremt, egy tündérmesét. –Nézd, itt vagyunk mi – újságolja, orrom elé téve legfrissebb rajzát. Apánk, az izomember a kép előterében feszít, éppen fát vág vagy mi a csodát, s a távolban hárman egy hajóban ülünk, a bal fölső sarokban, Ana, Maci és Yvett, a neveket még nem tudja jól leírni, folyton kihagy a betűket.
Az estét várom, hogy anyánk végre férfiszámba vegyen, s beavasson a titokba. Este nyolcig semmi nem történik; paprikás hangulatban ülök mellé a nappaliban.
-Mikor jön vissza? – s anyám kedvesen mesélni kezd, hangjában az elfogadás erőtlenségével. Összetörten megyek a szobámba, melyet a következő hetektől már nem kell megosztanom húgommal. Ami eddig a szüleink hálója volt, a félszobát kapja meg, és boldogan készülődik, arra is képes, hogy mindenét különböző táskákba meg bőröndbe pakolja, csak hogy átvigye a két szoba közötti néhány lépés távolságon. –Gyere, nézd meg – szól, amikor elkészülnek az új lakosztály berendezésével, s amennyire szokatlan, annyira felszabadító érzés is egyben saját szobám, de ezt egyelőre gondosan titkolom még magam elől is.
Ez hát a felnőtté válás küszöbe, ám nekem túl magas. Hosszú évekig habozom, merjem-e átlépni.

3.
Még abban az évben, egy hétfői napon, nyolcvankilenc október huszonharmadikán, televíziós közvetítésben néztük meg a hatodik köztársaság kikiáltását.
Énekóra volt, s Laci bácsi, adózva ezzel másik, történelem szakának, megengedte, hogy felüljünk a pad tetejére és onnan nézzük az adást. Mi még tanulunk oroszt, egészen nyolcadik osztály végéig. Óra előtt megfeleződünk, bennünket Babi néni tanít, aki nagyon unja már a rendszert. Takács Gyuri mellett ülök, aki otthon a Sky Channel-t nézi, már egészen jól tud angolul. Félreértés ne essék, Babi néni szeret minket, csak a jövőjét nem látja ebben az országban. Nem sokkal később válik, és elutazik az Államokba. Néhány év múlva, közel a negyvenhez, férjhez megy, lánya születik. Legközelebb tizenegy év múlva találkozunk, a tizennégyes villamoson. Az iwiw-en megkeresem, s látom a képeket a colorado-i panzióról, amit ír származású férjével vezetnek. A lányuknak is ír neve van, furcsa hangzású, Ayshling.
Öt év telik el. Apám még mindig külön utakon, anyánknak egy tanárember udvarol. Régimódi, szégyenlős fazon.
Húgom újabban mindenen elsírja magát, és színjátszó körbe jár. „Legalább addig sem kell otthon lenni.” Az, hogy az egész világra haragszik, nem kifejezés. Folyton bűnbakot keres. -Te vagy a hibás. Anyu is megmondta. – Ezen mosolygom, mert anyánk soha nem mondott volna ilyet. Inkább kimegy az erkélyre, és miután elszívott néhány szálat, egyenként leharapja az ujjait. A csonka család olyan, mint a kés; mindenki megsebzi magát vele. Félnek tőle, s mert attól is tartanak, hogy valami rosszat kérdeznek, ritkábban jönnek, a régi barátaink is.          Apám, saját szavaival élve, cifra huszár lett vidéken, személyi sofőr; s mi akkor omlunk össze először, nyilvánosan, mikor nem jön el karácsonykor, hiába várjuk huszonötödikén. Másnap reggel kilencre keveredünk ki a szobánkból, mindegyikünk húzza az időt. –Hülyén eszel – mondja húgom, közben vigyorog, mint az eszelős. Talán most, tizenkét esztendősen haragszik egykori hétéves énjére, amiért nem csapott nagyobb raplit, mellyel apánkat észre térítette volna, és visszaparancsolja Lelléről a pesti lakótelepre. Gyengébbeket nem bántunk, figyelmeztetem magam, de legszívesebben kihúznám a franciacsatot a hajából.
Csöngetnek. Lehunyom a szemem, s mikor kinyitom, anyánk mered ránk; a vajazókés, amit a kezében tart, megáll a levegőben. Húgom már menne ajtót nyitni, de anyánk leinti, és ő megy. Bezárnám fülemet a beszivárgó hangok elől; csak a tanárember az, aki frissen borotválkozva, ünneplőbe öltözve érkezett, mint akit egy istenverte skatulyából húztak ki. Amikor fölhívom apámat, úgy üvöltök vele, hogy a fülke mellett megállnak az emberek, s a torkom belesajdul. Még mindig nem áll össze a kép, a fájdalom túllépi a bennem lévő küszöböt. A kétségbeesés dagálya úgy elönt, hogy az úton hazafelé levágom magam a földre, s ott sírok, szinte az ájulásig hergelve magam.
Tiszta hülye az öreged. Egy ilyen nőt itt hagyni. – Ezt a házunkban lakó jampi mondta, mikor nagy nehezen kihúzta belőlem apánk tartós távollétének okát. Ő is külföldre ment, és csak azért jött haza, hogy eladja a lakást, amit nemrégiben örökölt.
Anyánk paprikás krumplit főz ebédre. Apám is kap egy terítéket, ám helyét egyre gyakrabban a tanárember foglalja el. Akkoriban húgommal kinevettük őt, mert a savanyútól megfájdult a gyomra, minden szál cigaretta után fél órát köhögött és egyáltalán, molyirtó szaga volt.
Hétvégenként lejártunk apámhoz. Olyan más lett, mondhatni bölcs; a beszélgetés felénél az ember kényszert érzett arra, hogy jegyzetelni kezdjen. Hazafelé a vonaton húgommal egyeztettünk, hogy ki mire emlékszik apám szavaiból. Akkoriban kezdtem érdeklődni a bölcsészkar iránt, mindenáron magyar meg történelem szakra akartam jelentkezni. Egyre több füzetet töltöttem meg írással, apám gondolatait a sajátjaimmal egészítettem ki; ezekből novellákat írtam, de nagyon sokáig nem mutattam meg senkinek. Egyszer majdnem elveszítettem, mert egy fénymásolóban hagytam. S most jut eszembe, egy alkalommal meg fönn maradt a vonaton. De még időben visszafutottam érte.
Apám ugyanúgy megismerte fölnövő fiát és lányát, mint anyánk. Csak ránk nézett és tudta, mi bajunk van. Akkor is, ha hetekig nem találkoztunk, s akkor is, ha tagadni próbáltuk. Ahogy recsegve-ropogva összedőlt bennünk az egykori apa-szobor, úgy lett egy valóságos, egy új apa a szemünk előtt, akivel oda-vissza, kölcsönösen formáltuk egymást. Megfoghattuk a kezét, nevethettünk a viccein, átölelhettük és ő mindig várt bennünket, nem volt semmi dolga hétvégenként, csak a gyerekeinek élt.
Nagy árat fizettünk, utólag látom csak. Ám a rengeteg lemondás megérte, mert így sokkal közelebb voltunk egymáshoz, mintha együtt maradunk és az egyéni boldogtalanság mindennap mérgezi az otthoni levegőt. Apám értünk is döntött úgy, hogy megkeresi a saját boldogságát, és nekünk is ad belőle, egy-egy szeletet a közös hétvégéken.
Osztálytalálkozóra vagyok hivatalos. Ki számolja már, hányadik jubileum, mire odaérek, egy kicsit elkésve, a Bodor, a legnagyobb marha és régi jó barát, az egyik asztal tetején áll, elázva, és a többiek felé emelik poharaikat, mintha születésnapja lenne vagy valami hasonló.
-Tavarizs ucsítyelnyicá – kiabálja Bodor, és valaki lehalkítja a zenét, hogy minden szavát jól halljuk. Páran már nevetnek, és a levegőben borzalmasan tömény az alkoholszag. A fene bánja, ilyenkor.
-Táváris – kiabálom vissza, és a Bodor megint elrikkantja magát:
-Nyikto nye átszusztvujet – s tényleg, most már senki sem hiányzik. Most, hogy megérkeztem.
A hiány olyan, mint a hóesés. Nem vesszük észre azonnal, aztán egyszer csak – ott van, tapinthatóvá és érezhetővé válik. Akkor az ember elkezd gondolkodni, mit is tegyen. Azt hiszem, apám hiánya volt életemben az eddigi legnagyobb fájdalom. De a gyermekben ösztön és erő van, hogy megtalálja és valahogyan maga mellé parancsolja szülőjét. Nem lehet olyan kor, amelyben az egoizmus vagy divatosabb szóval, az individualizmus örökre szétválasszon egy családot.
Apám végül visszajött; ugyanolyan váratlanul, ahogyan önkéntes magánya mellett döntött. Megint karácsony volt, éppen a haját néztem a lámpafényben; őszülni kezdett.
-Hazajött a vén csataló – mosolygott anyám, a drága, egyetlen, a türelem szobra. Megsimította apám lapockáját. –Uff – mondta apám, és nevetni kezdett, mire a kezünk magától letette az evőeszközt, s néztünk egymásra húgommal, aztán rájuk, aztán ismét egymásra.
Nem tudom, hogy mi történt velem abban a pillanatban, de láttam húgom szemét kikerekedni, majd becsukódni, mintha lassított felvételt néztem volna. Apám felugrott és berohant a nappaliba; húgom a nevetéstől visítva rohant utána, én meg utánuk, miközben – uhu-uhu – ordítottam, de mint a fába szorult féreg. Mindhárman összefogóztunk, és óriási iramban táncoltuk körbe a nappalit, a kitörő örömtől egészen majmokká váltunk, de így tudtuk legjobban kifejezni azt a megkönnyebbülést, mely a fejünk búbjáig elöntött bennünket. Mióta nem tudtam így örülni, s a szívemről hangos kattanással tört le az a rengeteg abroncs, amivel gondosan körbeépítettem, a sérülések ellen.
Senki sem hiányzik. Tisztelettel jelentem, családunk létszáma ismét négy fő. Mint eddig, és mint mindig. Bodor, üvöltöm akkor, az osztálytalálkozón, ez nagyon fontos! S míg nem vagyok részeg, úgysem fogják egészen elhinni nekem, hogy a létszámlálás igenis fontos. Mindig nagyon fontos.