Hiába, ilyen a sajtós élete: ha kánikula van, és más ki sem mozdul a légkondis irodából, neki akkor is sajtótájékoztatókra és különféle rendezvényekre kell rohangálnia, sőt, be is kell számolnia róluk. A dologhoz, persze, hozzátartoznak az ingyen belépők és a különféle kedvezmények is (a táskámra még csak rá sem néznek a bejáratnál), ráadásul külön kis szubkultúrában mozgunk a SZIN-hez hasonló rendezvényeken: sajtós berkekben mindenki ismer mindenkit, mindenki jóban van mindenkivel – legalábbis látszólag.

A fesztivál fapofája

- Hangulatképek a Szegedi Ifjúsági Napokról

Éppen ezért egy pillanatig sem aggódtam amiatt, hogy nem lesz kivel lógnom a fesztiválon, és igazam is lett: rögtön az első SZINpadi koncertet néhány régi ismerőssel hallgattam. Pál István Szalonna és Bandája, sajnos, valószínűleg túl korán kezdett, délután négykor nem sokan merészkedtek ki az árnyékból vagy a vízből a népzenei csemege kedvéért. Csak néhány elvetemült fesztiválozó rúgta a port – amit ugyan, hangsúlyozták a sajtótájékoztatón, megkötöttek valamilyen speciális anyaggal, ennek azonban már a kezdéskor sem sok látatja volt. Hasonlóképpen járt a közönséggel Ferenczi György és a Rackjam is, bár ekkor már a büfé árnyékában egyre gyűltek az érdeklődők. Hanem az őket követő Csík Zenekar koncertjére már özönlött a nép, és táncolt a populáris daloktól kezdve a magyar népzenéig mindenre, mintegy felidézve a „rúgják a port” szólás eredetét.

Ezt a koncertet és a két zenekar közös jammelését Plesivel (Pleskonics András) néztük és hallgattuk, és ő tette fel az égetően fontos kérdést, hogy vajon idén ki a fesztivál arca? Van-e olyan egyáltalán? Minthogy ilyesmiről ez évben nem hallottunk, nem maradt más hátra, minthogy közösen megszavazzuk a színpad melletti büfé egyik kiszolgálóját a fesztivál arcának. Nem azért, mert a fél arca össze volt zúzva, hanem mert ehhez a következő komment volt olvasható a hátán: „Ne biciklizz részegen!”. Mindemellett fapofával csapolta a sört, és ha valaki megkérdezte, mi történt vele, rezignáltan közölte: „Én így szoktam kinézni.”

Miután Ferencziék és Csíkék nagy nehezen, mindenki bánatára lejöttek a színpadról, és elkészítettem az interjút Szabó Attilával, barátnőim javaslatára a Pepsi Színpadon fellépő Irie Maffia-koncert felé vettük az irányt, magunkévá téve némi sarkifényt a Sarkifény Bárban. Aki nem ismerné e remek találmányt, annak röviden: régifajta szódásüvegbe víz helyett vodkát kell tölteni, ezt valamilyen szörpre spriccelni, és azonnal lehúzni. Mint az ital neve is mutatja, a hatás garantált. De nemcsak ennek köszönhető, hogy a koncerten hatalmasat tomboltunk, hanem annak is, hogy Irie-ék hozták a tőlük megszokott remek bulihangulatot és igazi örömzenét prezentáltak.

Ezek után az első nap levezetéséül már csak Kowalsky meg a Vega volt hátra. Utóbbi a nyár folyamán gyakorlatilag teljesen kicserélődött, csak Kowalsky maradt meg a csapatból. Állítólag kifinomultabb hangzásvilágot szeretnének, ami nem rossz ötlet, és stúdióalbumon biztos hallható is a változás, viszont bulizós fesztiválzenének nem az igazi, kicsit túl van „csicsázva”. Lehet, hogy Kowalsky úgy gondolja, ha már a szövegei Black Out-os kora óta szinte ugyanazt mondják, legalább a zene legyen kicsit változatos. Ki tudja.

A második nap komoly dilemmával kezdődött: Badár vagy Vad Fruttik? Mivel úgy gondoltam, hogy Badár Sándorral érdekesebb interjút tudnék készíteni, ő nyert. Rögtön mentem is a kedves sajtós kollégákhoz, hogy ugyan intézzenek már el nekem egy beszélgetést a művész úrral a fellépés után, ők meg egyből bevittek a back stage-be, ahol is Badár „Akkor csináljuk meg most!” felkiáltással a frászt hozta rám, mivel még nem igazán készültem fel lelkileg. Szerencsére profi alanynak bizonyult, nekem nem is volt más dolgom, mint rögzíteni az anyagot. Sőt, a fellépése előtt még a borudvarba is volt idő elmenni, ahol igen barátságos áron (550 forint) lehetett nagyon jó viceházmesterhez (2 dl bor, 3 dl szóda) jutni. A munka oroszlánrészét imígyen letudva már csak egy tenyérnyi (vagyis inkább egy fenéknyi) helyet kellett találni a közönség tengerében.

Innen a Pepsi Színpadhoz, ott is a Heaven Street Seven koncertre vezetett az utunk, ahol rá kellett döbbennem, hogy egy csomó számukat ismerem. Legalábbis a koncert repertoárjából. Nem voltam különösebben lenyűgözve tőlük, lehet, hogy a még mindig iszonyatos forróság, vagy talán csak az alacsony alkoholszintem miatt. A helyzeten a VJ sem sokat javított – a vizuál, amit a koncert mögött láthattunk a kivetítőn, inkább spontaneitásról, semmint átgondolt koncepcióról árulkodott. Ezzel szemben a Szegeden sokadszor fellépő Russkajáról csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Ismét akkora bulit csaptak, hogy a(z amúgy nem portalanított) színpad szinte felhőbe burkolózott, és este kisebb homokozót sikerült kipislognom a szememből.

Mivel egy ilyen buli után lehetetlen hazamenni aludni, kicsit még betértünk a borudvarba, ahol újfent meghallgathattuk a Most múlik egy népzenei feldolgozását, egy másik népi együttestől. Azért nekem mostanra már kicsit elegem van ebből a számból, lassan több bőrt húznak le róla, mint a Mizuról… Mondanám, hogy szódával elmegy, de ez, sajnos, nem így van, ezért csak reménykedem, hogy a következő napokban nem futok bele többé.

Gollowitzer Dia

Fotók: Kertész Balázs

Badár Sándor portréfotója: capricco.hu