A Millenáris Parkban rendezett slam-poetry est produkcióin keresztül – Bárdos-Deák Ágitól Szkárosi Endréig – megpróbáljuk lépésenként megragadni a jó slamhez szükséges alkotóelemeket és tudnivalókat.

Slam-piknik tető alatt

Bár az eső zárt helyre kényszerítette a slam-poetry estet, az „irodalmi piknikként” hirdetett nyáresti sorozat aktuális programját, a slames összejövetelek amúgy is piknikszerű hangulatban zajlanak, függetlenül az időjárástól. Aki esetleg nem ismerné a műfajt: a slam zenei aláfestéssel vagy anélkül előadott versbeszéd, rap, dalköltészet. A jó slamhez szükséges még határozott (és jó értelemben vett) előadói exhibicionizmus: egyáltalán nem mindegy, hogyan szólaltatja meg művét a mikrofont megragadó költő. A tengerentúli rapkultúrából Európába is átszivárgó slam-poetry ugyanis legalább annyira előadóművészet, mint költészet. Csupán látszat, hogy könnyű lenne művelni: számos olyan készség, képesség kell hozzá, ami az íróasztaluknál pennájukat mártogató költőkben nem feltétlenül lakozik. Nincs is ezzel baj, és most éppen e „másságot” ragadták meg a szervezők a költők és a slamelők felsorakoztatásával, akik az esten felváltva szólaltatták meg műveiket.

A hagyomány szerint a slam-estek fő produkciója az előző összejövetelen meghatározott kulcsszó köré felépített művek bemutatása, majd a pontozás a zsűri részéről. A közönség pedig élvezettel hallgathatja azt az újra és újra meglepő változatossággal megszólaló verseket. Ennek az alkalomnak a „villámrandi” szó volt a főszereplője, erre alkották meg műveiket az est fellépői. Mavrák Katalin (aki maga is slamelő, Hugi néven ismert e körökben) műsorvezetői felvezetése után a sort egy költő, Simon Márton nyitotta, aki rímeit különféle tévésorozatokra, szappanopera-szereplőkre, lektűrök címére, zenekarok nevére-előadóira hegyezte ki. A slamnek fontos része a nyelvi humor, a csattanók özöne, szóljanak bár szép tiszta, vagy sántikáló rímekben, ritmusban.

A sorban következő Aldo Pécsről érkezett, s az este legösszetettebb és „legextrémebb” produkciójával szolgált. A látványelemekben michael-jacksonos allúziókat felhasználó, zenei háttérrel és megnyerően rutinos előadói készséggel rendelkező előadó a szerelmi szálba szépen beleszőtte a politikai-társadalmi kérdéseket – ez is jellegzetes vonása a slamnek, amely sosem kerüli meg a kínos szociális problémákat, sőt, éppen hogy megcélozza azokat. Aldo után Krusovszky Dénes lépett színre, aki elmondta, hogy még soha nem slamelt, s ezért versében (mintegy magának is) egy kis útmutatóval szolgált a slam-poetry és a villámrandi természetéről. Az összefüggés nyilvánvaló: nem más zajlik itt, mint villámrandi a közönséggel – jegyezzük meg, ez maga a slam.

Az „elsőáldozó” Krusovszky után a slamelők öreg motorosa, Matits István következett. Megjegyezése szerint amikor megtudta, hogy költőkkel kell versengenie, szándékosan törekedett a „versszerűtlenségre”. Ezt úgy hangsúlyozta, hogy minden rontott rímnél jelzésképpen a magasba emelte a kezét. A slamnél az efféle „szándékos szabálytalanságok” is a szabály részét képezik: minden belefér, ami szokatlan. Ezután viszont egy költő következett, mégpedig a hangköltő Szkárosi Endre. Az ő fantáziáját a villámrandi szó hangulata és jelentésárnyalatai mozgatták meg: amit Vilmával, villámmal, villával csak el lehet képzelni, minden benne volt verses rapjében. Ő maga arra jó példa, hogy a slamben nincs korhatár: a középgeneráció költője kiválóan „nyomta”, szinte lefőzve a színen az ifjakat. Bátran belevághatunk tehát bármikor.

A következő előadó, T. G. mind a hangjával, mind a mozgásával beleadott apait-anyait: hol keményen rappelt, hol énekelt, hol tombolt: ahogy egy randin is megeshet, a jéghidegtől a tűzforróig vitte az érzelmeket. Őt látva-hallgatva leszűrhettük: a drámaiság sem áll távol ettől a műfajtól, ihletettebb pillanatokban, bizony, összeszorul a hallgatóság torka. A T. G. után színre lépő Bárdos Deák Ágnes gyorsan visszautasította a „költő” megnevezést, amely őt hidegen hagyja, inkább dalköltőnek nevezi magát. Ezt ki is egészíthetjük: Bárdos-Deák a maga műfajában a legjobb dalköltő. Most is „ágisan” elropta-dallta a szövegét, amelyben a társkereső oldalak bárgyú jótanácsait gyúrta verssé, és szólaltatta meg a villámrandi-tanácsadók jól megénekelhető ostobaságait.

Szinte feleletként érkezett a sort lezáró Daniel Brownwood művésznevű Dani produkciója, aki egy Elle magazin tartalomjegyzékében előforduló címek ihletésére írta meg a maga slamjét. Ez a két produkció azt szemléltette kiválóan, hogy a slam sokszor maró gúnnyal kezdi ki önnön tárgyát, s minél csípősebben teszi ezt, annál jobb az íze.

Szívesen hallgattuk volna a program szerint fellépő Závada Petit is, ő azonban most csak közönségként volt jelen. Az értékelés során aztán nem kellett egyértelműen költők vagy slamelők javára dönteni, mert a pontozásban a magát sem ide, sem oda nem soroló Bárdos-Deák Ági tarolt. Valójában csak olyan különbségek e pontszámok a slam-esteken, mint a sportolóknál a néhány tizedmásodpercen múló győzelem. A költészet pedig, szerencsére, úgysem pontversenyben méretik meg.

Laik Eszter

Fotó: Szőcs Tekla

További képeink: