Puccini nagysikerű operáját, a Gianni Schicchi-t és Vajda János Mario és a varázsló című zeneművét mutatta be a hétvégén a Kolozsvári Magyar Opera. A társulatnak ebben a hónapban ez a negyedik bemutatója. Mindkét darabot sikerült mindössze két hét leforgása alatt színre vinniük, noha az előadás művészeinek nagy része a többi bemutatóban is szerepelt. A két egyfelvonásos közös alaptémája a manipuláció.

A manipuláció,

mint zenei aktualitás

Gianni Schicchi, a jópofa cselszövő

Fülledt nyár eleji estén az emberek inkább valami kerthelyiség hűs zugába vágynak, hogy egy limonádé vagy sör mellett elcsevegjenek az élet „nagy dolgairól”. A kolozsvári társulatnak mégis sikerült becsalogatnia az érdeklődőket. A két egyfelvonásos produkció szinte teltházat vonzott.
 „Végülis a manipulációról szól mindkét darab” – állapítja meg Gombár Annamária rendező,

aki a két előadás felújítását előkészítette. Gianni Schicchi jópofa, aranyos figura, de amit csinál, nem más, mint egy óriási csalás, amit a zene szépsége miatt tulajdonképpen alig veszünk észre. A Mario és a varázsló-ban viszont nem lehet szemet hunyni a csalás fölött, ott a zene is illusztrálja a szereplők jellemét. Vajda János operája más történelmi kort tár elénk, mint a Puccini-féle darab. Az alapul szolgáló Thomas Mann-novella egy iszonyatos történelmi korszakról szól, arra nem lehet szép zenét írni, csak ilyet, amely az arcodba mar, szembesít az igazsággal – véli a rendező. Szerinte mindkét darab konklúziója az lehetne, hogy nekünk is szembe kell néznünk a bennünket körülvevő dolgokkal, másképp nem harcolhatunk ellenük sikerrel.

Felújítás a változások jegyében

A Gianni Schicchi ősbemutatója New Yorkban, a Metropolitan Operában volt 1918. december 14-én, s azóta Puccini egyik legsikeresebb darabjaként tartják számon. A zeneszerző egyetlen vígoperájában az idős rokon vagyonára éhes család alig várja, hogy a bácsi meghaljon, egyetlen dolog érdekli őket: a végrendelet tartalma. Miután kiderül, hogy csupán apróságokat hagyott rájuk, és a vagyon nagy része a kolostort illeti meg, cselhez folyamodnak, Gianni Schicchit kérik meg, hogy járjon túl a törvénykezés „eszén”. Ő szívesen segít, de nem feledkezik meg magának is juttatni a vagyonból.

Kolozsváron először 1987-ben vitték színre a művet Hero Lupescu rendezésében, ehhez próbált igazodni Gombár Annamária rekonstrukciója is. 2007-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színház is előadta a darabot, inkább a színpadi játékra fektetve a hangsúlyt. Így a közönség most több viszonyítási pontból közelíthette meg a felújított vígoperát.
Gombár szerint a Hero Lupescu-rendezés óta eltelt huszonnégy év során a színpadi kép, a technika, és nyilván a művészek is változtak, a társulat felfrissült fiatalokkal, a mentalitás is átalakult, ezért volt szükséges új ruhába öltöztetni Puccini e művét. „Igyekeztem az eredeti rendezés szellemiségét megőrizni, de szem előtt kellett tartanom, hogy teljesen más előadók állnak rendelkezésemre” – összegzett Gombár.

Puccinit énekelni mindig elégtétel
 

A társulat két művésze, Pataki Adorján és Sándor Árpád a négy évvel ezelőtti színházi előadásban is szerepelt. Sándor Árpád elmondta, hogy számára meglepetést okozott a darab. Úgy gondolta, mivel már egyszer dolgozott ezen a szerepen, most könnyű dolga lesz. A színház több játékra épít, nagyobb a körítése, ugyanakkor az opera sokkal komplexebb, és kevesebb szereplővel dolgozik, mint a színházi darab. Puccinit énekelni Sándor Árpád számára mindig elégtétel. Tulajdonképpen egy negatív főhőssel találkozunk, mégis a zenébe, a játékba, humorba burkolva megbocsájtjuk neki azt, hogy átveri a kapzsi családot. Kedves, aranyos, bohókás és ugyanakkor furfangos karakterrel van dolgunk, amelyet Sándor Árpád kiválóan alakít. „Amikor ezt a szerepet éneklem a színpadon, az az érzésem, hogy rám írták.”
Szilágyi Jánosnak, a Simoné-t alakító művésznek külön elismerés jár nemcsak az éneklésért, hanem a színpadi játékáért is: egy idős, nyolcvanéves embert alakít, teljesen meggörnyedve, ami komoly testi megerőltetés is a hangi teljesítmény mellett. „Megpróbáltam maximálisan kihasználni azt, amit látok és tudok az idős emberekről, remélem, hogy sikerült, mindenesetre komoly izomlázzal és fizikai erőfeszítéssel járt” – jegyzi meg nevetve az énekes, hozzátéve, hogy ennek ellenére nagyon élvezte az egészet.
A Laurettát alakító Kele Brigitta szintén dicséretet érdemel, és a Rinucciót megjelenítő Pataki Adorján is mesterien játssza a fiatal szerelmest. Zita (Veress Orsolya), Gherardo (Laczkó V. Róbert), Nella (Covacinschi Yolanda), Gherardino (Egyed Apollónia), Betto (Sziklavári Szilárd), La Ciescan (Molnár Mária), Master Spinelloccio (Ádám János) szerepében is remek alakításokat láthattunk.  
 

Kortárs és élvezhető

Akárcsak a Gianni Schicchi, a Mario és a varázsló is egyfelvonásos opera. A Thomas Mann elbeszélésén alapuló mű sokkal tömörebb, feszesebb, mint az író szövege. Cselekménye hatalmas crescendót alkot, amelyben egyre erősebb hatások követik egymást, és amely egyenes vonalban jut el a tragikus végkifejletig. A mondanivalóhoz szervesen igazodó zene valósággal kirajzolja a karaktereket, hol visszavisz az időben, hol pedig a mindennapi valóságot illusztrálja.
Selmeczi György zeneszerző, a darab karmestere arról beszélt, hogy a Kolozsvári Opera utoljára huszonegy évvel ezelőtt műsorra tűzött darabja most is magával ragadja a közönséget. Ez az emblematikus zenedarab azt bizonyítja, hogy a zeneszerzőknek rá kell döbbenniük: az általuk az ötvenes, hatvanas és hetvenes években választott út járhatatlan. Az erre az időszakra jellemző avantgárd becsődölt. Az a nyelv, amelyet használnak, nemcsak a közönségnek nem kell, hanem az előadóknak sem szimpatikus. „Parton a hal” szituációba jutottak a zeneszerzők Európa-szerte. Vajdában volt annyi bátorság, hogy visszaforduljon nyelvileg, elkezdjen jobban kötődni a hagyományos zenei jegyekhez. Így jöhetett létre a Mario és a varázsló, amely az első húsz éve alatt tulajdonképpen az egyetlen nemzetközi karriert befutott kortárs magyar opera. „Számomra ezért fontos ez a zenedarab, a zenei nyelve szervesen kapcsolódik a zenetörténeti folyamatokhoz. Csak ilyenképp lehet hallgatható, élvezhető zenei nyelvet alkotni” – fogalmazta meg Selmeczi.
 

Emberi kiszolgáltatottság, hipnózis, manipuláció

A Cipollát bravúrosan alakító Kovács István, a többek között a Torinói Operával is kapcsolatban álló, nemzetközi szinten is ismert énekes új színt hozott a társulatba. „Hidegrázósan jó volt Kovács István, Vátány Zsoltot Mario szerepében is csak dicsérni tudom” – mondja Gombár a két főszereplőről. Vátány Zsolt másodéves színművészetis hallgató, akinek eddig még nem volt alkalma zenés társulattal együtt dolgozni. Ennek ellenére nem okozott neki nehézséget a feladat a megoldása. Szerinte a darabot két szemszögből lehet megközelíteni: az egyikben Cipolla varázsló, aki megpróbál manipulálni. Viszont úgy is lehet nézni, hogy olyan személyiség, aki mindenkiből kiszed valamit, ami már tulajdonképpen benne van. Ő ez utóbbira alapozva formálta meg a szerepet. Például Marióban van egy lappangó homoszexualitás, amelyet még ő sem ismer be magának. Titokban egy lány után epekedik ugyan, de nem véletlenül csókolja meg Cipollát. A homoszexualitás mai téma, ez által is korszerűvé válik a mű.
A kolozsváriak hamarosan a Szegedi Szabadtéri Fesztiválon is bemutatják a két egyfelvonásost, hiszen ideális turnédarabok, rövidek, élvezhetőek és kevés díszletet igényelnek.
 

Varga Melinda