Hertza Mikola: Feltámadás – kísérteti jelleggel
– Emberek! – olvasta az elemlámpa fényénél. – Közeleg a végső feltámadás pillanata. Önöket érte az a megtiszteltetés – otthon a tükör előtt begyakorolt mozdulattal körbemutatott a hallgatóságon, több halottnak kellemetlenül belevilágítva sötéthez szokott szemébe az elemlámpájával –, hogy az első kísérleteken részt vegyenek. Csak az önök temetője, az egész nagy kerek világból! Ez a mai feltámadás csak hajnali három óráig fog tartani, akkor majd vissza kell térni a nemlétbe, a következő tesztig, legalábbis.
Hertza Mikola
Feltámadás – kísérteti jelleggel
Az egyházi és világi illetékesek közös komissziójának döntése alapján az igen patinás, de első kísérletnek kitűnően megfelelő közepes méretű kerekdombi temetőre esett a választás. Az égieket személyesen nem képviselte senki azon a szombati napon, átadták a városi tanács által kijelölt illetékes kezébe az általuk készített szerkezetet.
Az illetékes pontosan éjjel tizenkettőkor nyomta meg a 109233-as számmal leltárba vett szerkezeten a Start feliratú gombot. Ezennel megkezdődött a visszaszámlálás a Feltámadásig, gondolta büszkén. Kis nyomás nekem, nagy nyomás az emberiségnek.
Nézte, ahogy megnyílnak a sírok, és kissé rozsdás, elgémberedett mozgással kimásznak belőle a feltámasztott holtak.
– Ide, ide, emberek! – meglengette az éj sötétjében kiválóan világító elemlámpáját. – Sorakozó a ravatalozó előtt!
Megvárta, amíg összegyűl a tömeg – sokakat a ravatalozó felépítése előtt temettek, így volt egy kis tanácstalanság, zűrzavar –, addig diszkréten köszörülte a torkát, egészen kiszáradt a szája az izgalomtól. Amikor végre mindenki felsorakozott, zsebéből elővette a gondosan négybe tűrt papírlapot, amire a biztonság kedvéért felírta mondanivalóját. Lám, lám, Dénes, mondtam én, hogy még a nevedre sem fogsz emlékezni izgalmadban – gondolta.
– Emberek! – olvasta az elemlámpa fényénél. – Közeleg a végső feltámadás pillanata. Önöket érte az a megtiszteltetés – otthon a tükör előtt begyakorolt mozdulattal körbemutatott a hallgatóságon, több halottnak kellemetlenül belevilágítva sötéthez szokott szemébe az elemlámpájával –, hogy az első kísérleteken részt vegyenek. Csak az önök temetője, az egész nagy kerek világból! Ez a mai feltámadás csak hajnali három óráig fog tartani, akkor majd vissza kell térni a nemlétbe, a következő tesztig, legalábbis.
– Kérem! – szólt bele a beszédbe Guzmanszky Aladár, nyugdíjas latintanár. – Várjanak, a feleségem még nem ért ide. Az ő felén még ki sem nyílt a sír.
Hangzavar keletkezett, többeket érintett ez a probléma.
– Pillanat! Pillanat! – hadonászott az illetékes. Nyilván nem gondolt arra, hogy az örökléthez szokott embereknek egészen elállítódott az időérzéke, főleg ami a pillanat fogalmát illeti. – A határozat szerint ezen a hétvégén csak a páratlan évben elhunytak támadnak fel, jövő héten következnek a páros évben temetettek! Kérem, legyenek belátással, nem szerettünk volna tülekedést…
A hatalmas zaj miatt az illetékesnek muszáj volt ünnepélyesből erélyesre váltania.
– Emberek! Pszt! Csendesebben, temetőben vagyunk. Fele még ott van – mutatott a sírokra. – Hadd nyugodjanak békében…
Enyhült a zaj, komoly nagyvárosi kistemető, csupa szolid polgáremberrel, lehet hatni rájuk. Csak Guzmanszky nem hagyta annyiban. Szeretett volna az ő Rózsikájával találkozni. Mellette Knédi Ádám boldogan ölelte magához feleségét: ők szerencsések voltak, egyszerre haltak meg egy autóbalesetben, harmincegy éves korukban.
Az illetékes elmondta, hogy három órájuk van a földi életben, a temetőből nem szabad kimenni, sétálgassanak, szívjanak friss levegőt. Ne lógassák az orrukat, emberek, tapsolt energikusan, hisz ha minden jól megy, a komisszió meg lesz elégedve az eredményekkel, akkor hamarosan következik a Feltámadás, a végleges.
A három óra alatt nagy volt a zsongás a temetőben. Csoportocskák sétáltak a gondozott ösvényeken, sétányokon, főleg olyanok, akik családjából többen is páratlan évben haltak meg, magányos öregasszonyok imádkoztak jövő hétre maradt férjeik sírjánál. A magányos férfiak eközben Lófalvy János ötletére kilógtak a temetőtől nem távol ufóként világító benzinkúthoz sörözni.
A pénz hiánya csak percekre volt probléma, ugyanis a három éve májcirózisban meghalt Belle Balázs, a Hoffman&Hoffman bank agglegény tisztviselője örömmel nyugtázta, hogy volt munkahelyén, a közeli kerekdombi ügynökségnél azóta sem változtatták meg a bankautomata páncélszekrényének kódját.
A benzinkút szolgálatos alkalmazottja az elején még furcsán nézte az elegáns ruhában éjjel fél egykor megjelenő férfitömeget – mintha temetésről jönnének, futott át rajta –, de elhűlt benne a vér, amikor a kirendelt dobozos sörök, a drága skotchok és orosz vodka mellé vásárolt bőrszivaraikra pontosan a benzinpumpákra könyökölve gyújtottak rá.
– Meg akarnak halni, emberek!? – korholta őket békülékenyen, miután ordítozva átkergette őket a parkolóba, de azokból erre csak kirobbant a röhögés.
Micsoda emberek, rázta hitetlenkedve a fejét, de ami az övék, az az övék, két óra alatt annyi italt meg szivart vásároltak, hogy legalább másfél évre előre teljesítették az ő kitűzött kötelező eladási tervét.
Három óra előtt öt perccel ez a társaság is visszatámolygott a temetőbe, az illetékes már kivörösödött fejjel bámulta óráját, amikor egymásba kapaszkodva, halkan, búsan énekelve megjelentek. Na aztán, kaptak is olyan szidást, fejmosást, hogy nem fogják a sírkövükre vésetni, az biztos! Még a rendes társaság, a három órát sétálva beszélgetők vagy a családjuk sírjánál imádkozók is szégyellték magukat miattuk.
Talán ez a kis affér okozhatta, hogy az illetékes a sírba mászás előtti sorakozón nem vette észre a két hiányzót. Azóta többen is látták özvegy Kelepes Árminnét és Zsibbanó Irénkét – akik egész életükben jó barátnők, a katolikus nőegylet oszlopos tagjai voltak – nyugdíjas igazolással váltott kedvezményes jeggyel jó nevű színházunk előadásain. Nem nagyon szoktak tapsolni, és egyébként is, a szünetekben a büfé előtt többször is hangoztatták, hogy ők az egész idei évadot unják és elnézést, szarnak találják. Talán éppen emiatt elterjedt róluk – sok a rosszindulatú pletyka –, hogy minden szombat éjjel kimennek a kerekdombi temető ravatalozójához, hosszasan várakozva valakire.
De az illetékest azóta más osztályhoz helyezték, a piacfelügyelőséghez. A Feltámadást pedig meghatározatlan időre elnapolták.
HERTZA MIKOLA (Herţa Micola), 1974, Csíkszereda. Programozó, rendszermérnökként dolgozik. Tizenkét évesen kezd írni, diáktémájú színdarabokat. 1993 és 2000 között az Ifi Fórum (később IF, Zabhegyező), a Kalotaszeg, a Helikon és a Székelyföld közli rövidprózáit. Két drámája sikert ér el pályázatokon (Júdás - Szatmárnémeti Harag György Társulat: Drámaírók Nyílt Fóruma, 1995 illetve A színjáték – Magyar Rádió fiatal drámaírók pályázata, 1997). 2010-ben kezdi újra, egy év alatt 20 írását közli a Székelyföld és a Helikon, Renoválás című novellája bekerül Az év novellái 2011 antológiába (Magyar Napló Kiadó), őszre várható első kötete a csíkszeredai Gutenberg Kiadónál. Írói oldala www.mikola.ro.