Frankie és Johnny története egyszerűségében megnyerő: a szakács és a pincérnő egymásra találásának mégis mélyebb rétegeit célozza meg a pinceszínházi előadás, mint a húsz évvel ezelőtti amerikai film. – Jegyzet az előadásról

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A magyar Frankie és Johnny

Krumplirózsa a Pinceszínházban

A Krumplirózsa című mozi Michelle Pfeiffer és Al Pacino főszereplésével valami egészen más, mint a Pinceszínházban bemutatott Frankie és Johnny, Meczner János rendezésében. Kérdés, hogy tud-e működni ez a – hollywoodi – történet valódi drámaként. Vagyis: benne van-e az a dráma, amit a rendező megsejteni vélt?

Györgyi Annán és Gáspár Sándoron nem múlik: ha kissé frivolan akarunk fogalmazni: beleadnak apait-anyait. A vad szeretkezésjelenettel induló darab ily módon elhagyja a történetből a hódítás fázisait: Johnnynak egy éjszakája marad, hogy megnyerje Frankie szívét, de a feladat korántsem olyan egyszerű, mint azt a kezdeti önfeledt összefonódásuk sejtetné. A drámai tér zártságát a szoba teremti meg, az idő behatároltságát pedig az, hogy a néző tudja: ha Johnny kiteszi a lábát az ajtón, a játékot elveszítette.

Pedig nem kicsi a tét: mindkét ember élete túljutott már a napos delelőn, nem húsz évesek – a forgatókönyv szerint kora-negyvenesek, de Meczner János darabjában a két színész alkata-életkora folytán ezt az egymásra találást még későbbre időzítette a rendezés, következésképp tovább nő a tét. Míg a szeretkezés pillanataiban „egy férfi” és „egy nő” gabalyodik csupán össze, időtől-tértől függetlenül, addig az utána következő percekben-órákban fel kell fedni magukból valamit a testükön kívül is. S vajon igazi lecsupaszodás a testünk megmutatása, vagy valami többet, valami mást kell felfedni magunkból, hogy a másik azt mondhassa: ismerlek és tetszel nekem? Kezdetben úgy tűnik, a darabbéli Johnny (Gáspár Sándor) tud erről többet. Aztán, ahogy telnek a percek, Frankie-ről (Györgyi Anna) is kiderül: nem csupán egy csacska nő, aki még az egyszerűbb idegen szavak jelentését sem ismeri, és ezért keresi pincérkedésből a kenyerét.

A két főhős lassan hántogatja le egymásról a héjakat, de hogy hány réteget talál még a levetettek alatt, nem sejtheti. A darab végkicsengése – e ponton összhangban a filmével – azt sugallja: talán még ők maguk sem tudják magukról. Egyéb tekintetben mind hangulatilag mind „üzenetében” jelentős különbség mutatkozik a mozi és a darab között. Már a színészválasztás is más elképzelést tükröz: az amerikai „konzumváltozatban” Michelle Pfeiffer és Al Pacino is a kívánatos női-férfiidea megtestesítői, és habitusukban inkább állnak közelebb egy McDonaldsban egymásra találó tinipárhoz, mint életük talán utolsó nagy lehetőségét kihasználó középkorúakhoz.

A Pinceszínház előadásának talán legnagyobb értéke Götz Béla díszlete, szinte megmenti vele a darabot: idézőjelbe tudja tenni ugyanis a színpadon a film „szellemét”. A hatalmas Campbell-konzervdobozok képe (amivel Andy Warholt hívja életre), és az egyéb élelmiszeripari termékek címkéi, reklámfotói, amik szinte átveszik a hatalmat a lakás terében, mind-mind az amerikai álomgyár konzumvilágát hivatottak megjeleníteni. E díszletek között már egészen másképp hat Györgyi Anna és Gáspár Sándor egyébként komoly és erőteljes színészi játéka, és sikerül ironikusan beszélgető kapcsolatot teremteni a híres film-előddel.

A darab szerzője, Terence McNelly amerikai drámaíró, forgatókönyvíró maga is számos darabot, forgatókönyvet „szállított le” az amerikai szórakoztatóiparnak, hazájában egyébként sok díjat is nyert. E kedves melodrámája kétségkívül másképp hat a budapesti Török Pál utca hangulatos „föld alatti” színházában, mint a mozivásznon, de egy estét és egy kis töprengenivalót feltétlenül megér. Aki pedig szereti Debussy zongoramuzsikáját, meghallgathatja a darabban is kulcsszerepet játszó, gyönyörű Claire de lune-t.

Laik Eszter

Fotók: Szőcs Tekla

További képek az előadásról: