Az egyik előadás után hátramentünk gratulálni Melisnek. Hosszú sor állt az öltözője előtt. Ő már kezdte unni a bájolgást, szeretett volna átöltözni, így hát ahogy a sorban állók közt végigment, jól megszorongatta a kezüket, és kedvesen, mosolyogva szemükbe nézve magyarul egy ló alkatrészét kívánta nekik. A sor végén egy elegánsan öltözött, kistermetű idősebb hölgynek még a kezét is megcsókolta, mielőtt neki is elmondta ugyanezt. Nem világosítottuk fel Melist, hogy ez a matróna a Londonban élő magyar közösség egyik tiszteletre méltó tagja volt.

Gömöri Márkus Mari

Két magyar énekes és egy táncos Angliában
 

Melis György

Melis György többször járt Angliában, ilyenkor nálunk szállt meg Londonban. A hatvanas évek elejétől, amikor kicsit már enyhült a légkör Magyarországon, az Operaház énekesei és balett-táncosai egyre többször vendégszerepeltek  Nyugaton. Akkoriban csak némi napidíjat tarthattak meg maguknak, a nehezen megkeresett valutát haza kellett vinniük és otthon beváltaniuk.
Én tízévesen, családommal együtt 56-ban hagytam el Magyarországot, Londonig meg se álltunk. Édesapám nagy operarajongó volt, hároméves koromtól rendszeresen magával vitt az Operába. Egyik legjobb barátja az Operaház akkori főtitkára, Dárday Bandi volt, rajta keresztül ismertük meg a Londonba járó vendégművészeket, szárnyaink alá vettük és vendégül láttuk őket a lakásunkban, természetesen ingyen. Így ők meg tudtak spórolni egy kis pénzt, amiből aztán bevásárolhattak olyan luxuscikkeket, amelyek otthon nem voltak kaphatók.

Egy ízben a Glyndebourne Operaház meghívta Melist a Don Giovanni főszerepére. Melis egy Glyndebourne melletti faluban bérelt Dárday Bandival (nekünk Bancsi bácsival) együtt egy kis angol házacskát. Első vasárnap meghívták a Márkus családot ebédre. 16 éves voltam, nem túl karcsú, de szőke hajammal és meleg barna, Aputól örökölt szememmel csúnyának nem mondható. Viszont még eléggé ártatlan és félénk volt a természetem.
A hátsó kapun benyitottunk az ápolt kis angol kertbe, ahol ott állt Melis György, majdnem két méter magasan, apró, fehér fodros kötényben, egy kis eszpresszó kávéfőzővel a kezében, amit nagy nyögések közepette próbált kinyitni. A masina nyele reccsent egyet, és a kezében maradt. Melis felnézett, és még mielőtt bemutatkozott volna, azt mondta: ‘na, ez jól kifingott.’
Ezután már nem lehetett őt nem megszeretni. Aznap este meghívott bennünket az előadásra. Utána is gyakran találkoztunk, amikor egy-egy éjszakát londoni lakásunkban töltött. Az ő jóvoltából hatszor is meghallgathattam a Don Giovannit.
Az egyik előadás után hátramentünk gratulálni Melisnek. Hosszú sor állt az öltözője előtt. Ő már kezdte unni a bájolgást, szeretett volna átöltözni, így hát ahogy a sorban állók közt végigment, jól megszorongatta a kezüket, és kedvesen, mosolyogva szemükbe nézve magyarul egy ló alkatrészét kívánta nekik. A sor végén egy elegánsan öltözött, kistermetű idősebb hölgynek még a kezét is megcsókolta, mielőtt neki is elmondta ugyanezt. Nem világosítottuk fel Melist, hogy ez a matróna a Londonban élő magyar közösség egyik tiszteletre méltó tagja volt.

Székely Mihály

Székely Mihály szintén gyakran szerepelt Londonban és Glyndebourne-ban, Rocco szerepét játszotta a Fidelióban. Azokon a napokon, amikor nem volt előadás, feleségével, Pirikével feljárt Londonba. Ameddig Pirike kivásárolta magát az Oxford Street-en, Mihály beült Édesapámhoz, a kávéboltba, amelyet Apu 1957-ben nyitott meg, közel a Marble Arch-hoz. Apu írt egy Szvatopluk című opera-paródiát még az 50-es években Budapesten, ami híres volt az Operaház tagjai között. Székely Mihály már számtalanszor hallotta, de ahányszor Apuval együtt volt, felolvastatta vele. Apu remekül adott elő, mély hangon, fapofával. Ez alkalommal is egy jó dupla feketekávé mellett elkezdett felolvasni Mihálynak. A végére is ért, mire Mihály felesége visszatért a vásárlásból. A baj csak az volt, hogy Mihály agyonröhögte magát, és a hangszálait annyira megerőltette, hogy másnapra teljesen elvesztette a hangját. Az előadást már nem lehetett lemondani, így Glyndebourne történetében először, míg Székely Mihály csak némán, tátogva játszotta a szerepet, valaki más énekelt kintről, a színpad oldaláról.

Havas Feri

A hatvanas évek elején Havas Ferencet meghívta a Londoni Festival Ballet több előadásra. Ha jól tudom, ez úgy történt, hogy egyszer, egy korábbi londoni látogatásakor, beült egy Hattyúk tava próbára. A főszereplő egy nagy ugrás után rosszul landolt, és eltörte a bokáját. Feri a nézőközönségből felemelte a kezét azzal, hogy ő ismeri a szerepet, és felajánlotta, beugrik. Nagyon kevés próba ellenére óriási sikert aratott, és ezután rendszeresen kapott meghívást Londonba.

Dárday Bandi őt is a Márkus családhoz küldte, egy kis magyar családi pátyolgatásra. (Bandi bácsi mindig küldött nekünk egy kis herendit a különböző művészekkel. Szép kis gyűjtemény lett belőle, amely most nálam ékesíti a lakberendezést.) Nyitottam az ajtót, és elbűvölve néztem ezt a gyönyörű, magas, mosolygó férfit, aki rögtön kezet csókolt nekem. Vacsorakor derült ki, hogy Feri nem beszél angolul, szüksége lenne egy tolmácsra. Én, aki rajongtam a balettért, és azt terveztem, hogy színházban fogok karriert csinálni, örömmel vállaltam a feladatot. Jártam vele a próbákra és gyorsan belejöttem a fordításba, habár a táncosok anélkül is megértették egymást, miután a koreográfia szaknyelve a francia. Tizenöt éves kis szívemnek nem kellett sok ahhoz, hogy beleszeressek ebbe a tehetséges, kedves, gyönyörű emberbe. Amikor a lakásunkban egy ócska, karcolt gramofonlemezre eltáncolta a teljes Hattyúk Tavát, az összes szerepet elvállalva, már alig bírtam magammal. De félénkségem nem engedte, hogy kimutassam érzéseimet, csak bőgtem a taxiban hazafelé az utolsó előadás után, és messziről rajongtam Feriért. Szerettem, és vártam a különböző levelezőlapokat, amiket évekig küldött nekem. Aztán majdnem negyven évvel később, 2003-ban, pár évvel halála előtt telefonon kerestem, mert férjemmel együtt meg akartuk őt látogatni. Rögtön megismerte a hangomat, és az első mondata az volt: “Marikám, te vagy az?  Ha tudnád, mennyire szerettelek, mennyire tetszettél nekem, amikor Angliában jártam, de nem mertem szólni, nem mertem hozzád nyúlni, szüleid megöltek volna, hát még kislány voltál.” Nem szóltam semmit, csak szomorúan gondoltam a tizenöt éves magamra. Igen, lehet, hogy kívülről még kislány voltam, de a fájdalom, amelyet akkor a szívemben éreztem, az felnőtt volt minden értelemben.

Melis György (Szarvas, 1923. július 2. – Budapest, 2009. november 27.) Kossuth-díjas, Liszt Ferenc-díjas magyar operaénekes (bariton). Énektudása mellett színészi tevékenysége is elismert. Szlovák anyanyelve ellenére, egyetlen énekesként a Kazinczy-díjat is átvehette. 1988-ban alapította saját díját: a Melis György-emlékplakettet évente adják a legszebb, legtisztább magyar kiejtésű énekesnek. Két évtized alatt csaknem húsz művész vette át az elismerést. 1989 óta az Operaház örökös tagja. 1991 decemberében ünnepelték kétezredik operai fellépését, a Così fan tuttéban. (Forrás: wikipedia(

Székely Mihály (Jászberény, 1901. május 8. – Budapest, 1963. március 22.) magyar operaénekes (basszus). Korának egyik legjelentősebb operaénekese volt. Alakításai közül figyelemreméltók Mozart basszus szerepei. G. Kennedy a La Follia zenei folyóirat 2002. áprilisi számában Rudolf Binget idézte: „Székely Mihány nem csak az évszázadnak egyik legszebb mély basszus hangja volt, de a hatalmas színpadi tehetségével és műsorának felfogadásával sikerült a kollégái elbűvölni és a publikumát hipnotizálni.” 1963-ban halt meg Budapesten. Emlékezetére 1964-ben Székely Mihály-emlékérmet létesítettek. (Forrás: wikipedia)

1936. március 12-én született Havas Ferenc Kossuth-díjas táncművész, balettmester, a magyar táncművészet kiemelkedő alakja. 1952-ben végzett az Állami Balett Intézetben, ahol Nádasi Ferenc tanítványa volt. Színpadi munkája mellett tanított is a Magyar Táncművészeti Főiskolán, 1999-től az intézmény docense volt. Művészi munkáját 1965-ben Kossuth-díjjal, 1973-ban érdemes művészi, 1977-ben kiváló művészi címmel ismerték el. A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével 1994-ben, a Magyar Táncművészek Szövetségének életműdíjával 1999-ben tüntették ki. 2007. február 24-én hosszantartó, súlyos betegség után Budapesten hunyt el. (Forrás: stop.hu)