VERSTÖRTÉNÉS 2011.02.01 - JÓNÁS TAMÁS: A FÖLD MELLKASÁN

ágaskodnak a fák a föld
hullámzó puha mellkasán
bordó bőrömön át a vágy
mint komp holdra vigyázva száll
testemből ki-kigőzölögsz
már nem látnak az álmaim
duzzadt számon a fognyomod
halvány más ölel át ha félsz

JÓNÁS TAMÁS

A FÖLD MELLKASÁN

KERÍTÉS

Erős leányok, asszonyok, nők, akiknek arca még ragyog,
hallgassatok meg, mint könyörgök, ma éjjel véres vers vagyok,
miként vallom be gyengeségem, nászéjszakán ijedt ara,
akármilyen nagy is a szégyen: a hymen sértetlen noha,
minden mocsok dolog kiismert, ronggyá használta lelkemet,
ki nem hiszi, s nem féli istent: a vének és a gyermekek.
Fa kérge hull le úgy a törzsről, miként szememből hull a könny,
nem mondok le  a szerelemről, bár folyton falnak ütközöm.
Ha van szerelmes nő, ki árva, és illik hozzám hajlama,
lelkem ne hagyja veszni kárba, szakítsa szívem fel szava,
tapossa sárba büszkeségét, kérjen szerelmet, hogyha mer,
fehér, s ha él még az a népség, ki túllát rúzsos versemen,
és ismer olyan tiszta nőt még, ki nála sokkalta különb,
tudassa, ez a férfi költ még, s magányosan lézeng-dülöng,
beszélje rá a nőt, ki retteg, s nem kívánna ilyen fiút,
a lelke mélye tiszta herceg, s lehetne ő nekem kiút.
Ki engem kíván, nem kívánom. Kit én kívánok, nem kiván.
Szépséggé lehet csúnyaságom, ha lesz, bátor, szeretni lány.

REFRÉN

ágaskodnak a fák a föld
hullámzó puha mellkasán
bordó bőrömön át a vágy
mint komp holdra vigyázva száll
testemből ki-kigőzölögsz
már nem látnak az álmaim
duzzadt számon a fognyomod
halvány más ölel át ha félsz
gombot már nem az én kezem
rólad nyári ruhát nem én
eltitkolt levelet bugyit
rólad most idegen szakít
nem látlak magamat se még
nem színez ki a szenvedély
szédült évek arany haját
füstté festi a fájdalom
kémény nincs szemeim mögött
gyűlnek lassan a lázadók
off gombot televízión
úgy nyomják ki a két szemem
éjszaka, reggel

CIGÁNY A SIRALOMHÁZBAN

Jönnek a koldusok értem. A szeretetet unják.
Új alamizsnát kérnek. Az udvaron idegesen állnak.
Félnek a fák, a virágok, a bokrok a pocsolya-sötétben,
lassan hátrálnak, s a vad idegenek összeguggolnak.

Ki fenyeget? A hideget az utakon el most,
ki az, aki szól, szórja a homokot rám?
Hova terel ez a katona-csapat? A csend csöng.
Lefolyik a fekete falon a csoda fénye.

Mire felügyelek, ami nem is az enyém már?
Mit cipelek, a gyereket az apa, háton?
Ki hiszi a szavaimat? Az, aki nem érti?
Kinek adom, az Uram aranya hova fénylik?

Kikacag a koca, fel a malac a pokolból.

S jönnek a gazdagok, elviszik a szivemet égni.
Fájdalmam a gyönyörük, az egyedüllét.

S belerakom a tenyerem a fagyos egekbe.

A versekhez Tóth Norbert fotóit társítottuk