Ugrás a tartalomra

 

A költő nem növény – Interjú Szentmártoni Jánossal, a Magyar Írószövetség új elnökével

„A magyar író kilöketett a vad-kapitalista őrjöngés emberdaráló forgatagába egy szál gatyában, üres pénztárcával. El kell felejtenünk azt a romantikus tévképzetet egyszer s mindenkorra, hogy a költő növény, elég neki a napfény és mondjuk víz helyett a bor ahhoz, hogy túléljen, és nagy verseket írjon, s ha a sorsa úgy hozza, életét áldozza a hazájáért.” – Interjú Szentmártoni Jánossal

 

A költő nem növény

Interjú Szentmártoni Jánossal, a Magyar Írószövetség új elnökével


Régi ambíciód volt, hogy az Írószövetség elnöke legyél?

Szentmártoni János: Abszolút nem. Olyannyira nem, hogy amikor legelőször előálltak az ötlettel írókollégáim, kinevettem őket. Soha nem törtem babérokra. Mindig csak tettem a dolgom, munkában gondolkodtam és nem karrierben. Szerencsésnek tartom magam, mert úgy értem el sikereket az irodalmi életben, hogy soha nem könyököltem értük, és hogy olyan műhelyekben bontakozhattam ki, amelyek nem csupán szakmailag, de emberileg is megedzettek. Gondolok itt mesterem, Kárpáti Kamil szabadegyetemére, a Stádiumra és a Magyar Napló Kiadóra, ahol Oláh János teljes szabadságot biztosított nekem művészi, szerkesztői képességeim kiérlelésére. Menet közben persze egyre több megbízást elvállaltam, anélkül, hogy különösebben mérlegeltem volna azt, hogy mennyit bírok, mert az irodalom ügyét kezdettől fontosnak tartottam. Nem volt hát kérdés a számomra, hogy szerkesztői feladataim mellett, például a Könyves Szövetség elnökeként, az Új Átlók Művészeti Társaság titkáraként, vagy itt-ott kurátorként, vezetőségi tagként, nem utolsósorban a Magyar Írószövetség egyik rendezvényszervezőjeként és moderátoraként is szolgáljam a kortárs irodalmat, és igyekezzek jobbítani a helyzetén. Összetett munkálkodásomnak köszönhetem, gondolom, eddigi legmegtisztelőbb és legfelelősségteljesebb megbízatásomat is, hogy november 27-én a Magyar Írószövetség elnökének választottak.

Említetted, hogy az Írószövetségnek „ernyőszervezetnek” kell lennie, továbbá, hogy a külföld felé is kellene reprezentálnia. Mit gondolsz a másik két szervezetről, a Szépírók Társaságáról és a PEN Clubról?

SZJ: Nem annak kell lennie, hanem az. Több mint 900 tagja van. Méretéből adódóan sem működhet szellemi közösségként, a lehető legkülönfélébb írói kvalitások megférnek benne. Azonban kötelessége mindvégig a magyar irodalom ügyét szolgálni, annak érdekét képviselni minden fronton. S erre nem csupán érdemekkel teli múltja – de a túlélési kényszere is predesztinálja.

A magyar nyelv, a magyar irodalom, a magyar író megnyirbált tekintélyének, egzisztenciális helyzetének, véleményformáló erejének, urambocsá szakmai becsületének helyreállításáért kell küzdenie.

S ebben a munkájában az általad említett másik két fontos szervezet érdekeit is képviseli. Mindezen túl úgy gondolom, s ebben korántsem vagyok egyedül, hogy szövetségünk tagjai sorában számos olyan nagy alkotó található, akikre az elmúlt húsz évben, s különösen az utóbbi tízben, méltatlanul kevés figyelem terelődött, nemzetközi szinten is. Az irodalomban helyre kell állítani az egyensúlyt: olyan alkotókat is be kell emelni a köztudatba az oktatás és a média által, akik eddig nem kaptak helyet a kánonformáló műhelyek sokszor diszkriminatív és egyoldalú játékterében. 

Megválasztásod után a sajtótájékoztatón az Irodalmi Jelen kérdésére, hogy mi lenne az a három dolog, amiben lépnél, elsőként a Székház ügyét említetted. Mi a probléma a Székházzal?

SZJ: 2012-ben jár le a bérleti díj, amit még az előző Fidesz-kormány kulturális tárcája fizetett ki tíz évre a 6. kerületnek, így húzva ki a Szövetséget a csőd-közeli helyzetből. Egy műemlék értékű, szecessziós épületről beszélünk, amelyben nem csupán páratlan könyvtár üzemel, amelyet szeretnék majd a Márai Program meghívott könyvtárai közt látni, de klubjában színvonalasabbnál színvonalasabb bemutatók zajlanak, képzőművészeti kiállítások nyílnak, kamara-hangversenyek várják az érdeklődőket, sőt, étterem is működik, amelynek arculatát szeretném a közeljövőben jóval irodalmibbá formálni.

Kulturális centrumról van tehát szó.

Másodiknak a gazdasági biztonság és a tervezhetőség helyreállítását említetted. Gazdasági problémái vannak a Magyar Írószövetségnek?

SZJ: Bizony vannak, csakúgy, mint az egész magyar irodalomnak, amelynek intézményrendszere 1989 után semmiféle kárpótlásban nem részesült. A magyar író kilöketett a vad-kapitalista őrjöngés emberdaráló forgatagába egy szál gatyában, üres pénztárcával. El kell felejtenünk azt a romantikus tévképzetet egyszer s mindenkorra, hogy a költő növény, elég neki a napfény és mondjuk víz helyett a bor ahhoz, hogy túléljen, és nagy verseket írjon, s ha a sorsa úgy hozza, életét áldozza a hazájáért. Ha nem becsüljük meg a kortárs írót, ne is kölcsönözzünk tőle gondolatokat, érzéseket, amikor tömegekre akarunk hatást gyakorolni.

A magyar irodalom legrégibb és legnagyobb szervezete húsz éve napról napra él, működési támogatottsága jelenleg a vegetáláshoz sem elég,

különböző pályázati eredményektől függ egy-egy jelentős konferenciája, fesztiválja. Ameddig egy minimális gazdasági biztonságot nem tudunk köré teremteni, megújulásra sem lesz képes, mert továbbra is felőrli majd minden energiáját a legszükségesebb feladatainak ellátásáért folytatott Don Quijote-harc.   

Harmadiknak a technikai fejlesztést tűzted ki célul. Elsősorban a géppark frissítésére gondoltál, vagy ez mást is jelent?

SZJ: Kommunikációs megújulásra, amelynek előfeltétele a géppark modernizálása.

Nonszensz, hogy a Szövetségnek gyakorlatilag nem működik a honlapja,

hogy nincsenek arculati elemei és reprezentációs anyagai, hogy alig szerepel a médiában...

Mi az, amiben a Szövetségnek fejlődnie kell szerinted a következő három évben?

SZJ: A fönt említetteken kívül hangsúlyosnak tartom, hogy a regionális csoportjaival és a határon túli írókat tömörítő szervezetekkel való kapcsolattartása ne merüljön ki gesztusokban - aktívabb és összehangoltabb együttműködés induljon el közös programok, akciók, kölcsönös segítségnyújtások formájában. Azt is, hogy a szakosztályok is megújuljanak, feladatokat szeretnék adni nekik. Egy olyan nagy és tekintélyes szervezetet, mint amilyen a Magyar Írószövetség, csak vállvetve lehet sikerre vinni, amely munka során ugyanolyan

szükség van az idősebb írók tapasztalataira, higgadtságára, bölcsességére, mint a fiatalabbak munkaerejére, aktivitására és gyors reagálási képességére.

Milyennek látod a magyar könyvkiadást?

SZJ: Sajnos, újra monopolizálódik, sorra tönk szélére kerülnek olyan igényes kisebb kiadók, amelyek a kortárs magyar irodalom 70-80 %-át jelentetik meg évről évre nehezebb körülmények között. A remélhetően nemsokára beinduló Márai Program számos elemében sok segítséget fog nyújtani nekik, de a megváltást nem hozza el. Ugyanúgy támogatásra szorulnak majd a bemeneti oldalon is, vagyis a könyvek kiadásának előfinanszírozásában, mint eddig, legalábbis azok a minőségi kiadók, amelyek nem a piacról élnek, illetve csak olyan könyveket jelentetnek meg, amelyek tömeges érdeklődésre soha nem is számíthattak, ugyanakkor a magyar kultúra és művelődés jövője számára nélkülözhetetlenek.

Szerinted elérhető volna, hogy a költészet adómentes legyen? (Lásd Szőcs Gézával készült interjúnkat: „Ha ez csak a kulturális minisztériumtól függene, akkor nyilvánvalóan igen lenne a válaszom, de a kérdés alapvetően pénzügyi. Romániában, például, jóval kedvezőbbek a művészek adózási viszonyai. De nem lehet kiemelni és átvenni egy másik adórendszer egyetlen elemét, legfeljebb példaként hivatkozni rá.” )

SZJ: A költészet mindig is adómentes volt, hacsak nem számítjuk az adók sorába a legnagyobb árat, amellyel egy költő fizethet, az életét, mint pl. Petőfi vagy Gérecz Attila, Ady vagy József Attila esetében. De korántsem áll szándékomban ironizálni. Valóban

meg kell találni és ki kell dolgozni azokat a lehetőségeket és konstrukciókat, amelyek rendszerében például az alkotói ösztöndíjak nemcsak méltányosabb apanázst fognak rendelni egy-egy mű megírásához, de adómentessé is válnak.

Hogy az irodalmat közvetlen vagy közvetett módon támogató cégek és magánszemélyek ne csupán presztízsükben, de adójukban is megérezzék segítségnyújtásuk hatását. Hogy egy nyugdíj-kiegészítési modell is életbe lépjen. Stb. Sose felejtsük el, hogy amíg az orvos a testünkért száll harcba minden nap, addig az alkotó-teremtő ember a lélek egészségét védi és igyekszik megőrizni az utókornak egy olyan zaklatott és értékzavaros korban, amely a legkevésbé a lelkünkre kíváncsi. Olyan ez, mint amikor valaki, mondjuk, egy forgalmas pályaudvar várótermében verset szaval. Először meg sem hallják. Aztán bolondnak nézik. Végül elkezdenek figyelni rá. Míg föl nem fogják azt, hogy ez a valaki róluk, értük is beszél.

 

 

Kapcsolódó:
Elmondja három versét Szentmártoni János
Fiatalodás a Magyar Írószövetség élén
Szentmártoni János honlapja

Készítette Weiner Sennyey Tibor

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.