Egyszer gondolt a házasságra is, de a szeretett asszony végzetes módon nem viszonozta szerelmét. Csak az erdők fái hallhatták sóhajait, melyek árva jelei voltak reménytelen vonzalmának a Nő iránt.

A névtelen senki

774 éve hunyt el Kond fia, Zord. Kemény életében semmit nem tett, ami az embertársai, az ország, vagy a kultúránk javára vált volna. Nem tudott éneket, verset mondani, vagy eposzokat írni.
Rövid életében – alig harmincöt évet élt meg – fatolvajként élt és háromszor ült, persze igazságtalanul, börtönben. Az első két alkalommal fél évet kapott, utoljára pedig hármat és pár hónapot. Mindhárom alkalommal csak csendesebb, magányosabb lett.
Hatalmas, tagbaszakadt ember volt, rongyos gúnyájában járta a vidéket, hol hírhedt verekedő hírében állt. Másodjára ezért is került börtönbe – egyénileg elkövetett csoportos garázdaságért a hercegség emberei ellen.
Tanulmányait korán félbe kellett szakítania – még hat éves sem volt –, így se olvasni, se írni, de még számolni se nagyon tudott. Életében egyetlen érték volt: a fa. Akár emlegethették volna reggeli mondását, mellyel a felkelő napot köszöntötte – ha nem lett volna oly határtalanul magányos:
„A vadász szarvasra, vaddisznóra, a katona háborúra, csatára. Én pedig tönkre megyek.”
Minden bizonnyal rengeteg mély gondolata láthatta volna meg még a napvilágot, de sajnos soha egyetlen egyet sem jegyzett senki se meg, se fel.
Egyszer gondolt a házasságra is, de a szeretett asszony végzetes módon nem viszonozta szerelmét. Csak az erdők fái hallhatták sóhajait, melyek árva jelei voltak reménytelen vonzalmának a Nő iránt.
Végtére három évet és pár hónapot kapott; nem tudták hitelt érdemlően bizonyítani, hogy köze lett volna a Nő eltűnéséhez. Valami véletlen folytán azonban akkoriban jelent meg egy szellem a környéken, mely váltig hajtogatta, hogy egy tuskó áldozata lett. Egy kóbor szelleműző száműzte végül a sötét rengeteg mélyére. Kísérteties história.
Két évvel később Zord hirtelen halála megrendítette környezetét. Napokon keresztül gyászolta két nyest, öt kukac és évekig könnyeztek utána a fűzek is.

A végtisztességet egy vándor barát adta meg neki, aki a kis erdei házikóban éjszakai szállást kért volna. Julianusnak, Julianus barátnak hívták.