Bizonyára a végletekig ki akarta élvezni a helyzet komikumát, és egyáltalán nem bánta, hogy a szerencsétlenül járt ember szerepében kerülhet a figyelem középpontjába.

Tévedés

Számomra jószerével már véget ért az este, és a nézőtéren bulizók tömegét hátrahagyva, egy sörsátor alatt ácsorogva csak a többiekre vártam. A színpadon még javában villóztak a fények, szálltak a rejtelmes füstök, és csapkodtak a hajkoronák.
A szomszédos asztalnál ülő társaságra csak akkor figyeltem föl, amikor a pad valami okból megomlott alattuk, és az egyenetlen földbe tiport füvön szanaszét gurultak a fekete pólós, hosszú hajú rockerek. Bár a zenebonától nem hallatszott, minden bizonnyal heherésztek is mialatt föltápászkodtak és rendbeszedték magukat, kivéve egyiküket, aki közvetlenül mellém gurult. Míg korábbi asztaltársai már az összerogyott padot vizsgálgatták, a mellettem landoló hajas még mindig a hátán fekve vergődött, mint egy felfordított óriásbogár, amely csak úgy tessék-lássék próbálkozik a hasra fordulással. Bizonyára a végletekig ki akarta élvezni a helyzet komikumát, és egyáltalán nem bánta, hogy a szerencsétlenül járt ember szerepében kerülhet a figyelem középpontjába.
„Hadd játsszon, de nézője, az nem leszek”– gondoltam enyhe megvetéssel, és inkább a zene ütemére a színpad füstjét döfködő fénycsóvákat, és a színpad előtt kavargó hajörvényeket figyeltem. Ám ez nem szegte kedvét, továbbra is hanyatt feküdt felhúzott térdekkel, lustán kalimpáló karokkal. Időnként kissé megemelte a fejét, majd tehetetlenül ejtette vissza a földre. Az arcát nem láthattam a félhomályban, de gyanakodni kezdtem, hogy talán nem is szerepet játszik, hanem a szó szoros értelmében a pad alá itta magát.
Hirtelen azt éreztem, hogy a lábszáramat markolássza, és teljesen úrrá lett rajtam az ingerültség. Elszántan hajoltam le, hogy egyszer s mindenkorra véget vessek a szeszgőzös idétlenkedésnek. Talajközelbe érve azonban a fenti zajok eltompultak, és őszinte, könyörgő hang fogadott, amelyben nyoma sem volt a részegségnek: – Légyszi, szállj le a hajamról!